Dérer Miklós: Húsz éve történt – 9/11

Dérer Miklós: Húsz éve történt – 9/11


>Eheti írásában a 20 évvel ezelőtt szeptember 11-én végrehajtott terrorista merényletet idézi fel és helyezi világpolitikai kontextusba Dérer Miklós. Áttekinti a pusztító hatású merénylet hatását és következményeit egészen napjainkig.

Húsz éve történt – 9/11

(Hatások és következmények)

Az ikertornyok maradványai a terrortámadást követően

A napokban van az évfordulója a New York-i ikertornyok és a washingtoni Pentagon elleni személyszállító repülőgépes támadásoknak, amelyek közel háromezer ember halálát okozták, és alapjaiban változtatták meg az amerikai társadalmat és külpolitikát legalább a következő egy-másfél évtizedre. Az idei augusztusi afgán történések pedig azt bizonyították, hogy a merényletek hatásai és következményei tartósan velünk maradtak.

A húsz évvel ezelőtti események szereplőit jól ismerjük.

A World Trade Center magasba törő tornyait, New York városának az Empire State Building és a Szabadság-szobor melletti emblematikus épületeit a múlt század hatvanas-hetvenes éveinek a határtalan fejlődésbe vetett lelkes bizakodása hozta létre. Tervezője, a japán Minoru Jamaszaki abban reménykedett, hogy a tornyok az embernek a humanitásba és a világbékébe vetett hitét reprezentálják majd. Sőt, - az események fényében ez elég abszurdnak hangozhat - a mekkai Nagymecset minaretjeire is gondolt a tervezésnél. Amit nem tudhatott az épületek megálmodásánál, hogy sokaknak az amerikai imperializmus és a globális kapitalizmus fojtogató szorítását fogják szimbolizálni.

A történet szereplői: Osama bin Laden, a szaúdi milliárdos család tagjaként terrorista vezérré lett muszlim radikális, aki az al-Kaida terrorszervezet vezéreként a merényletek éceszgébere (mastermind) és fő felelőse volt; a tizenkilenc szaúdi elkövető (lám, a szaúdi kapcsolat igazából soha nem emelkedett a nagypolitika szintjére, lévén a sivatagi királyság az Egyesült Államok legfőbb közel-keleti arab szövetségese); a CIA ügynökök, akik beépülve a szervezetbe jó időben jelezték a veszélyeket, de a konkrétumokig (hely és idő) nem jutottak, viszont segítették a bűnösök azonosítását és felkutatását; a különleges osztag, amelyik likvidálta bin Ládent pakisztáni búvóhelyén 2011-ben; a talibok, akik az afganisztáni hegyekben menedéket nyújtottak az al-Kaida vezetőinek; és a többiek, nem utolsósorban az amerikai politika neokonzervatív szereplői, akik kihasználták az eseményeket a korábbiaknál sokkal aktivistább és militárisabb, ám sehová sem vezető amerikai közel-keleti politika kialakítására és végrehajtására, és akik fel- és kihasználták az európai és más szövetségesi szolidaritást nem csupán az afganisztáni jogos beavatkozás, hanem az iraki bizonytalan ürügyeken alapuló invázió,  és az azt követő, az egész térségre kiterjesztett, sikertelennek bizonyult rezsimváltások és nemzetépítések támogatására.

A tornyok lerombolása nem a semmiből jött. Szeptember tizenegyedikének, az azt megelőzően már jelentkező, és eleinte nem a jelentőségének megfelelően kezelt radikális iszlám terrorizmusnak, valamint az azóta lezajlott eseményeknek – az Arab Tavasznak például – végső soron közös gyökerei vannak. Nevezetesen az arab államok és elitjei többségének kudarca abban, hogy polgáraiknak a mai kornak megfelelő minőségű és színvonalú életet biztosítsanak. A Nyugattal szembeni lemaradás és a sorozatos megalázó vereségek különösen a fiatal nemzedéket frusztrálták, és nemcsak a fennálló szociális és politikai viszonyok elleni radikális fellépést tették elfogadottá egy részükben, hanem az iszlám különlegességre hivatkozó és a terrorizmusba forduló extrémizmusra is fogékonnyá tették őket. Egyes szervezett csoportok kizárólag a külföldi beavatkozásokat, a Nyugatot tették felelőssé a helyzetért, és robbantásokkal, merényletekkel, egyéni akciókkal kívánták lerombolni a „gonosz birodalmát”. (Az Arab Tavasz fiataljai ennél már reálisabb és szofisztikáltabb állásponton voltak, amikor elsősorban a belső arab viszonyokat, az uralkodó rezsimeket okolták a fennálló viszonyokért, és azokat szándékoztak megváltoztatni a kívülről erőszakolt rezsimváltási törekvésekhez hasonlóan alapjában szintén sikertelenül.)

Szeptember 11-e másnapján a világon elemi erővel tört fel a szolidaritásérzése: „We are all Americans!” (Mindannyian amerikaiak vagyunk!) Ezt az érzést hamar elbizonytalanította és több vonatkozásában visszájára fordította a következő évek amerikai külpolitikájának fővonala. Az esemény farvizén felemelkedő washingtoni neokonzervatív politikusi és értelmiségi gárda katasztrofális arab háborúival elfuserálta a terrorizmus-ellenes egységet és hangulatot. A katonai megoldások erőltetése és az esetenként kifejezetten neo-imperialista retorika elidegenítette a támogatók jó részét, és elszalasztotta az alkalmat az igazi szolidaritás fenntartására és tovább építésére.

Ezzel elérkeztünk ahhoz az alapvető kérdéshez, hogy mi volt, melyek voltak 9/11 legfontosabb és legmaradandóbb hatásai és következményei a világpolitikában?

A kétségtelenül súlyos problémát jelentő terrorista fenyegetés abszolutizálása és militarizálása („war on terror”) sajnálatosan elvonta a figyelmet az igazán jelentős, hosszútávon és egyúttal aktuálisan is megoldandó globális kérdésekről: a szegénység megszüntetésének szociális és gazdasági sürgető szükségszerűségéről, a világjárványok erősödő fenyegetéséről, valamint a perspektivikusan legfontosabb kezelendő problémáról, a klímaváltozás életmódunkat, sőt egész civilizációnkat fenyegető veszélyeiről, a tömegpusztító fegyverek gyorsuló elterjedésének alapjaiban negligált és az átlagemberekben ezért sem tudatosult fenyegetéseiről nem is beszélve. Értékes évtized(ek)et veszítettünk, hogy a gazdasági jólét egyenlőtlen megosztásából és a környezeti korlátozó tényezők kezeléséből eredő problémákat valamilyen szinten megoldjuk, vagy legalábbis a megoldásukban meghatározó lépéseket tegyünk.

Szeptember 11 további hosszú távra szóló hatása az amerikai hatalom – mind a katonai, a hard power, mind pedig a kulturális-civilizációs, a soft power értelmében - megroppanása. Az amerikai globális befolyás bizonyos meggyengülése nem teljesen újkeletű. A Pentagon egyik elemzése már az ezredfordulót közvetlenül követő években felhívta a figyelmet arra, hogy Amerika üzenetei „egzisztenciális válságban” vannak (an existential crisis of American messages abroad), magyarán egyre gyakrabban nem érnek célba. Francis Fukuyama, akinek érzékeny és okos elemzéseit annak ellenére figyelemmel szoktuk kísérni, hogy világpolitikai prognózisai nem igazán válnak valóra, a The Economist meghívásos elemzésében arról elmélkedik, Amerika önálló döntése az, hogy elfordul a világtól. Az amerikai gyengeség és hanyatlás (ő fogalmaz emígyen) hosszú távú forrásai inkább az ország belső viszonyaiból eredeztethetőek, mint a nemzetközi kudarcokból. Az ország nagyhatalmi státusa még hosszú évekig nem forog veszélyben, de globális befolyása nem külpolitikájától, hanem attól függ, hogy megvan-e a képessége belső problémáinak rendezésére. Ugyanebben a sorozatban Robert D. Kaplan elemzése úgy véli, hogy Amerika fel fog épülni az irakihoz és az afganisztánihoz hasonló kudarcokból, mivel előnyös földrajzi-geopolitikai helyzete sokban előnyöket jelent riválisaihoz képest, nem utolsó sorban szabadságot akár lehangoló hibák elkövetésére is. Ezekkel szemben a nálunk is népszerű brit történész, Niall Ferguson úgy látja, hogy az amerikai birodalom végnapjait éljük, az Afganisztánban hátra hagyott káosz őt a Brit Birodalom egy évszázaddal ezelőtti hanyatlására emlékezteti. Azt is hozzáteszi, hogy ez az összeomlás nagyobb méretű konfliktus veszélyét is hordozza, és egyáltalán nem lesz békés (!). Figyelmeztet a brit tanulságokra, a nemzeti kifáradás és a birodalmi túlterjeszkedés (national exhaustion and imperial overstretch) romboló hatásaira, amire már Paul Kennedy amerikai történész is felhívta a figyelmet a múlt század nyolcvanas éveiben nagy port felvert, és magyarul is elérhető könyvében (A nagyhatalmak tündöklése és bukása).

A hatások persze vég nélkül sorolhatóak. Bebizonyosodott, hogy Amerika sérülékeny, és valamennyi ország vele együtt az. Sokkal biztonság-tudatosabbak lettünk, elfogadjuk a korlátozásokat és hosszabb kényelmetlenségeket. Rádöbbenthettünk a vallási fundamentalizmus pusztító erejére, és arra, hogy a Közel-Kelet, az iszlám (arab) államok problémái nyugati szempontokat követve, nyugati eszközökkel nemcsak, hogy nem megoldhatóak, hanem kezelésük sem sok sikert ígér. Szembesültünk azzal, hogy a legősibb és legtermészetesebb emberi tevékenységek egyike, a migráció milyen lélektani és politikai problémákat tud okozni, ha tömegessé, parttalanná és ellenőrizetlenné válik.

És végül még meg kell említeni egy olyan fejleményt, amelynek adott idejű és sebességű megjelenését jelentős részben szintén 9/11 és az arra adott eltúlzott és egyoldalú amerikai válasz eredményezte. Nevezetesen felgyorsította a világ többpólusúvá válásának egyébként természetes folyamatát, Kína globális politikai helyzetének megerősödését, Oroszország és más regionális hatalmak ambícióinak nehezen kontrollálható kiteljesedését. És ezáltal is a világ veszélyesebbé és kiszámíthatatlanabbá válását.

Az emlékhely az ikertornyok hűlt helyén

Hozzászólás a(z) Gerelyes István bejegyzéshez - Cancel reply

Close