Kissinger és Oroszország

A jövő év májusában századik életévét betöltő Henry Kissinger  az utolsó élő klasszikusa annak a nagy amerikai külpolitikusi generációnak, amelyik a múlt század negyvenes éveitől megalapozta a világháborús győzelem, a hidegháborús stratégia, és a jelenkori bizonytalanságban követendő politikák elméleti hátterét, és azoknak a gyakorlati alkalmazásában is fontos szerepet játszott.

Kissinger és Oroszország

„Nagy Pétertől Vlagyimir Putyinig a körülmények ugyan változtak, de az ütem rendkívüli mértékben állandó maradt…Oroszország egyedülálló módon két kontinensen terpeszkedő „eurázsiai” hatalom, ám sohasem érezte igazán otthon magát egyiken sem.” (H. Kissinger, Foreign Policy 2016 december 23.)

„Kevés olyan ország van, amelyik több háborút indított vagy több felfordulást okozott volna, mint Oroszország. Az is igaz azonban, hogy kritikus időkben éppen Oroszország volt az, amely megmentette a világot az egyensúlyát felborítani készülő erőktől”. (H. Kissinger, The Atlantic 2016 október 16.)

„Oroszország arra törekszik, hogy elismertesse magát nagyhatalomként, egyenlőként, nem pedig egy arra ácsingozóként egy Amerika megalkotta rendszerben” (H. Kissinger, The Atlantic, 2016 október 16.)

A jövő év májusában (remélhetőleg) századik életévét betöltő <span style="font-size: 13pt; color: #000000;">– egyetemi professzor, külpolitikai tanácsadó és nemzetbiztonsági főtanácsadó, külügyminiszter, fontos és bestseller kötetek szerzője, a legutóbbi időkben vállalkozó (Kissinger Associates) – az utolsó élőklasszikusa annak a nagy amerikai külpolitikusi generációnak, amelyik a múlt század negyvenes éveitől megalapozta a világháborús győzelem, a hidegháborús stratégia, és a jelenkori bizonytalanságban követendő politikák elméleti hátterét, és azoknak a gyakorlati alkalmazásában is fontos szerepet játszott. A legendás „Bölcsek” (Wise Men) – Lovett, McCloy, Harriman, Bohlen, -Kennan és Acheson – nevét kell említenünk a modern, globális amerikai külpolitika és intézményrendszere megalkotói között. Mellettük és őket hírben-névben lenyomva az ötvenes-hatvanas években Paul Nitze, majd Zbigniew Brzezinski, és végül máig tartóan Henry Kissinger neve és személye, de legfőképpen gyakorlati tevékenysége a dicséret vagy bírálat, esetenként a rajongás vagy gyűlölet célpontja és tárgya. Igazi világsztár.

Kissinger gyakorlati tevékenységének csúcsa a hetvenes évekre esik, a hidegháborús szembenállás jegességét felváltó, de még ugyanahhoz a hidegháborús időszakhoz kötődő enyhülés (détente) idejére. Szerteágazó és „apróbb” ügyekre (Közel-keleti békefolyamat elindítása, a chilei Allende-kormányzat megbuktatása) is kiható nemzetbiztonsági főtanácsadói és külügyminiszteri időszakából két jelentős váltást szoktak hozzá – és természetesen főnökéhez, Richard Nixon elnökhöz - kötni. Az egyik a reménytelen és végeláthatatlan vietnámi háború befejezése. Kissinger felismerése volt, hogy Dél-Kelet Ázsiában akkor és konkrétan az Egyesült Államok nem a nemzetközi kommunizmussal, nem a Szovjetunióval, még csak nem is Kínával állt háborúban, hanem egy kommunista álarcban vívott regionális nacionalizmussal és nemzetépítéssel.

Kissinger Le Duc Tho észak-vietnami főtárgyalóval a párizsi tárgyalások szünetében

A másik nagy teljesítménye az amerikai -szovjet-kínai viszonyrendszer gyökeres és amerikai szempontból sikeres átalakítása volt. Kissinger abból indult ki, hogy az amerikai külpolitikának mindkét országgal a lehetséges jóviszony az érdeke, és ennek a viszonynak mindegyikkel külön-külön jobbnak kell lennie a másik két hatalom egymáshoz való viszonyánál (amely egyébként ebben az időben fegyveres összetűzéseket is eredményezően a mélyponton volt). Ennek jegyében rendezte az Egyesült Államok kapcsolatait a Kínai Népköztársasággal, és indította be a nukleáris fegyverzetkorlátozási eredményeket is hozó tárgyalásokat a Szovjetunióval, amely kapva kapott az alkalmon, fenyegetve érezve magát egy potenciális amerikai-kínai szövetség veszélyétől, és félve az elszigetelődéstől.

Kissinger váratlan és nagyjelentőségű pekingi látogatásán Csou En-laj kínai miniszterelnökkel

Legújabban – ugorjunk jó pár évtizedet a jelen megoldandó és mihamarabb befejezendő kríziséhez, az orosz-ukrán háborúhoz - a 99 éves és szellemi képességei teljében viruló Kissinger – aki mindig meg tudja lepni valamilyen váratlannal a világot - azzal került a világlapok címoldalára, hogy a davosi világgazdasági fórumon közvetített beszédében azt a véleményét hangoztatta, hogy Ukrajnának a béke érdekében le kellene mondania területei egy részéről, és a február 24-i orosz agresszió előtti status quo-t el kellene fogadnia. (Ez egyébként a Krímről történő lemondást, és a két donbasz-i „népköztársaság” elszakadásának elismerését jelentené.)

Kissinger azt is hangsúlyozta, hogy az Egyesült Államoknak. és a Nyugatnak általában, nem szabadna egy Oroszországot megalázó vereségre törekednie a háborúban, mivel annak hatásai veszélyeztetnék Európa hosszútávú stabilitását. Ehelyett elismerve Oroszország jelentőségét és fontosságát Európa szempontjából, megegyezésre kell törekedni.

A volt külügyminiszter és nemzetbiztonsági főtanácsadó nincs egyedül ezzel az – egyébként Nyugaton kisebbséginek nevezhető – véleményével. A The New York Times is arról írt a minap szerkesztőségi cikkében, hogy Ukrajnának kell meghoznia a nehéz döntéseket, vagyis a kompromisszumos békéhez szükséges, egyes területeiről történő fájdalmas lemondást.

Az idős külpolitikus megnyilatkozása kiegyensúlyozott magyarázatot igényel. Nem azért fejtette ki egyes körökben bizonyos megütközést és kritikát kiváltó véleményét, mert különösebb orosz szimpátiái lennének, vagy idegenkedne az ukránok igazságos ügyétől. Álláspontja a nemzetközi kapcsolatokról és a külügyek viteléről vallott egyik jelentős amerikai külpolitikai irányzat-iskola, a realista felfogás (Európában Realpolitik-nak nevezik) általa mindig is vallott iskolapéldája. A realista iskolát, sok esetben leegyszerűsítve olyannak ábrázolják, mint amelyik kizárólag a csupasz érdekek mentén politizál, és alaposan háttérbe szorítja az elveket és az értékeket az államok közötti viszonyokban. Időnként persze a realisták egyoldalú túlzásokba esnek, ám inkább arról van szó, hogy az a megközelítés az erőegyensúly, az eltérő érdekek elismerése és kompromisszumos összehangolása, valamint a „béke” fenntartása mellett (bármit is jelentsen ez) teszi le a voksát. A hidegháború időszakában – nem utolsó sorban Henry Kissinger tevékenységének eredményeképpen – az Egyesült Államok sikeresen folytatta a nagyrészt ezen az alapokon nyugvó külpolitikáját. A hidegháború után azonban előtérbe kerültek az ideológiával átszőtt hegemonista törekvések is, például a demokrácia-export, a katonai beavatkozások esetenként átgondolatlan formájában. Az emberi jogok, az identitáspolitika, a nyugati értékrend agresszív megkövetelése egyes arra még, vagy történelmileg nem alkalmas területeken és államokon ennek az irányzatnak a nyilvánvaló túlzásait jelentették. (Miközben természetesen vannak általánosságban elfogadást igénylő humán jogok és értékek.) Az eredmény, a hatás máig tartó: a nemzetállamokon alapuló ún. vesztfáliai rendszer megroppanása, a nagyhatalmi politizálás újra jelentkezése, amelyet egyébként az orosz agresszió maga is mutat.

   Kissinger és Brezsnyev Moszkvában

Kissinger és Putyin a Kreml-ben

Kína mellett mindig is Oroszország volt Henry Kissinger intellektuális érdeklődésének és politikusi tevékenységének homlokterében A kontinenseket uraló és tucatnyi időzónát átfogó hatalmas terület idegenségével és terjeszkedési törekvéseivel az amerikai politikát mindig is - jó és kevésbé jó értelemben is – elvarázsolta, megragadta, sajátos fejlődése és külön érdekei gyanakvással is eltöltötte. Kissinger viszont abból indult ki elemzéseiben és politikai törekvéseiben, hogy az Egyesült Államoknak el kell kerülnie azt a csapdahelyzetet, hogy hogy Oroszországot olyan aberrációnak tekintse, amelyet türelmesen meg kell tanítani a Washington által lefektetett viselkedésmódok elfogadására. Ehelyett különlegességei és sajátosságai elfogadásával – egyúttal a Nyugat érdekeinek és szükségleteinek megértetésével -,  kompromisszumok segítségével kell integrálni a nemzetközi rendszerbe. Figyelembe kell venni, hogy a Szovjetunió összeomlása, a számára kedvezőtlen területi változások, az európai politikából kiszorulása és szuperhatalmi szerepének az elvesztése hatalmas traumát okozott, ezért szükséges Moszkvát úgy kezelni, hogy érezze, fontos szereplője a nemzetközi rendszernek, egyike a főszereplőknek. Állandó kommunikációs csatornákat kell fenntartani az orosz politika főszereplőivel, ahogyan egyébként a hidegháború enyhüléses időszakában ez meg is történt, a feszültségeket jelentősen enyhítő eredményekkel. Az a feladat, hogy Oroszországot diplomáciai eszközökkel olyan módon integráljuk a „világrendbe”, amely az együttműködésre is teret nyújt.

A hidegháború végét követő relatív eljelentéktelenedésnek az orosz önképet és identitást romboló hatásai mellett Kissinger az orosz történelem sajátosságainak figyelembevételét is ajánlja. Úgy véli, történelmi tapasztalatai (évszázados mongol uralom, nyugati inváziók sora) arra kényszeríti a Kreml-t, hogy állandóan felmérje szomszédai (katonai) képességeit. Ezért (vagyis mélyen beágyazódott gyanakvása és bizalmatlansága miatt – D.M.) nem tudja elfogadni a NATO- bővítéssel kapcsolatos nyilatkozatokat, melyek szerint az atlanti szövetség nem szándékozik megtámadni Oroszországot. (Azt már én teszem hozzá, hogy egyúttal biztonsági megfontolásokból a potenciális ellenfél irányában „stratégiai mélység” kialakítására, magyarán területi megnagyobbodásra törekszik.[1])

Kissinger egyébként a NATO bővítésével kapcsolatban általánosságban is fenntartásait hangoztatja. Egyrészt a szervezetnek szerinte nem szükséges minden „magára hagyott területet” katonai egyezményekkel magához kötnie. Másrészt nem célravezető, ha a bővítést egyfajta természetes, történelmi és elkerülhetetlen folyamatnak tekinti, és nem veszi figyelembe a célországok eltérő – ahogy fogalmaz - „nem-vesztfáliai entitását”, amelyeknek mindenképpen és elkerülhetetlenül nyugati (NATO) típusú demokratikus országoknak kell lenniük inkább előbb, mint utóbb. Ezt a hibát egyébként – illúziónak is nevezhetjük - a kilencvenes években Oroszországgal kapcsolatban is elkövették – teszi hozzá. A The Washington Post liberális napilapban pedig, a Krím orosz elfoglalásakor (2014 május 3-án) figyelmeztetett arra, hogy Vlagyimir Putyin démonizálása alibi-politizálás, a valódi politika hiányát jelzi. Oroszország nem fog automatikusan a nemzetközi közösség egyenjogú és a szabályokat tiszteletben tartó szereplőjévé válni, ezért az Egyesült Államok nem úszhatja meg a fáradságos diplomáciát ennek a hosszútávú célkitűzésnek az elérésében. Oroszország ugyan gyenge hatalom, de jelentős katonai képességekkel rendelkezik, és vezetői nagyon eltökéltek. Ezért mis szükség van az óvatosságra.

Ugyanakkor Kissinger természetesen cseppet sem naiv. Moszkvának el kell fogadnia, el kell vele fogadtatni azt az elvet és gyakorlatot, amely elismeri a határai mentén elterülő országok szuverén fejlődését és törekvéseit. A The Atlantic című tekintélyes amerikai magazinban még 2016 októberében megjelent írásában hangsúlyozta, hogy az Egyesült Államoknak (a NATO-nak) megfelelő katonai erőt kell fenntartania arra az esetre, ha Oroszország esetleg „nem tudna ellenállni a csábításnak”. (Közbevetőleg, már akkoriban sem, és idén különösen „nem tudott ellenállni a csábításnak”.) És emellett folyamatosan kapcsolatban kell lenni a Kreml-el, tárgyalni kell, érdekelté kell őket tenni a világrend fenntartásában éa erősítésében, a kihívások közös, és a közös érdekek együttes kezelésében. Semmi esetre sem szabad az amerikai politikának Moszkva gerincének és befolyásának megtörésére törekednie, mivel ez beláthatatlan folyamatokat indíthat el, ugyanakkor végleg Kína - a fő kihívás - karjaiba löki Oroszországot.

Nem vitás, hogy a „realista” külpolitikának - az elvek, értékek és ideológiák bizonyos relativizálásának és háttérbe szorításának a béke és a pillanatnyi erőegyensúlyok megőrzése érdekében -, vagyis a jelen esetben Kissinger álláspontjának van több jelentős hátulütője. Ezeknek a mi szempontunkból érdekes egyikére a kérdésben eminensen érdekelt Mikhaljo Podoljak, Zelenszkij ukrán elnök tanácsadója hívta fel a figyelmet, többek között: „Az a könnyedség, ahogyan Kissinger úr javaslata átadná Ukrajna egy részét Oroszországnak, azt is lehetővé tenné, hogy Lengyelországot vagy Litvániát is orosz kézre juttassa.”

És ezzel visszakanyarodtunk a kiinduló ponthoz, az ukrajnai háború és válság Kissinger-i javaslat szerinti esetleges lezárásához. Az orosz agresszió, a kiprovokálatlan fegyveres támadás, a kegyetlen és igazolhatatlan háború, a vitás kérdések megoldásának és az érdekérvényesítésnek nem tárgyalásos, nem diplomáciai kísérlete alapjaiban változtatta meg azt a helyzetet, amelyben az akár fegyveres nyomásgyakorlás, a katonai megoldás fenyegető Damoklész- kardja feltehetően hosszabb távon kikényszeríthetett volna egyfajta kompromisszumot, vagyis tárgyalásos megoldást eredményezhetett volna. Ilyen körülmények között azonban nem a megegyezés keresése, hanem a győzelem vagy vereség dilemmája kerül előtérbe. Vagyis az álláspontok megmerevedése, a fegyverek szava. Innen pedig pokolian nehéz kimozdulni.

Pedig egyúttal a nemzetközi rendszer jövőjéről is szó van. El lehet-e ismerni egy fegyveres hódítással kicsikart területi változást a 21. században – miközben nyilvánvaló, hogy az ukrán esetben a status quo ante, a megelőző állapot visszaállítása valószínűtlen. Milyen nagyhatalmi erőviszonyok alakulnak ki, és jogosítványok ismertetnek el egy alapvetően ugyan multipoláris igényű, de a valóságban egyelőre bipoláris irányban (Egyesült Államok és Kína) fejlődő globális struktúrában. Mit jelent a szuverenitás és az államok önrendelkezési joga olyan körülmények között, amikor nem a globális vagy regionális kormányzás igényei, hanem (nagy)hatalmi érdekek határozzák meg annak tartalmát.

És folytathatnánk. Saját egyéni vagy „hivatalos” ideáljait és elképzeléseit mindenki ismeri. A valóság valószínűleg azok többségét általírja majd. Hogy mi lesz a megoldás, ha lesz egyáltalán? Mark Twain-re hivatkozhatunk csupán: „Jósolni nehéz, különösen, ami a jövőt illeti.”

Feltételezett minimális és maximális orosz területfoglalási célok, az orosznyelvű lakosság számarányának feltüntetésével

[1] Egsy minapi facebook kommentet idéznék:” Oroszhon immár ötszáz éve folytat elkerülhetetlen védekező háborúkat. Ez utóbbiak eredményeképpen az ország területe ötszázezer négyzetkilométerről 22 millió négyzetkilométerre nőtt – tovább erősítve ezzel is a védekező potenciált.”