Dérer Miklós: „Hosszú" és „Hosszabb" Táviratok

Eheti írásában Dérer Miklós párhuzamot von az Egyesült Államok hajdani szovjet politikája és jelenlegi Kínával szembeni politikája között. Megvizsgálja, hogy melyek a hasonlóságok illetve a különbségek az akkori és a mai helyzet között.

„Hosszú” és „Hosszabb” Táviratok

Párhuzamok és vitás kérdések az USA egykori szovjet illetve mai kínai politikájában 

1946 februárjában a moszkvai amerikai nagykövetség ügyvivője a diplomáciai levelezésben szokatlanul hosszú, 8000 szavas táviratot küldött a washingtoni központba, amelyben elemezte a szovjet politika gyökereit és sajátosságait, és körvonalaiban javaslatokat tett a Moszkva irányában követendő politikára. A táviratban kifejtett gondolatok finomított formában egy évvel később megjelentek a Foreign Affairs folyóiratban, „Mr X” pszeudonimmel jelezve, „A szovjet viselkedés forrásai” (The Sources of Soviet Conduct) címmel. Mivel indiszkréció következtében gyorsan kiderült, hogy a cikket a külügyminisztérium frissen kinevezett stratégiai tervező főnöke, George F. Kennan jegyezte „Mr X” monogrammal, az írás fölött a hivatalos vélemény megerősítő aurája terpeszkedett.

Kennan alaposan, történeti elemzésekkel alátámasztott, vészharangokat kongató gondolatai már előzőleg is nyitott fülekre találtak a politikacsinálók jó részénél, megerősítették az egyes szovjet lépések miatti erősödő szovjetellenes hangulatot Washingtonban. Azonban elképzelései alapfogalmát, a „feltartóztatást” (containment) ez a cikk vezette be a köztudatba.

Kennan elemzése abból indult ki, hogy a Szovjetunió nem partner, hanem a nyugati rendszerek megsemmisítésére törekvő rivális. Hosszú távlatokban gondolkodik, mert mint kommunista hatalom meg van győződve a kapitalizmus elkerülhetetlen pusztulásáról. Tisztában van azzal, hogy gyengébb a demokráciáknál, ezért nem bocsátkozik feleslegesen idő előtti kalandokba. a Nyugat fellazítására törekszik. Törekvéseivel szemben ellenerőt kell felsorakoztatni, fel kell tartóztatni törekvéseit. Belső strukturális gyengeségeit kell kihasználni és erősíteni. Mind erre a jelenlegi (akkori) helyzetben kizárólag az Egyesült Államok képes és alkalmas. Ehhez a saját és a demokratikus országok ellenálló képességét erősíteni kell, mivel a geopolitikai és ideológiai kettős kihívást véleménye szerint csak így lehet visszaszorítani.

Kennan a modern amerikai külpolitikai gondolkodás klasszikusa. A Hosszú Távirat, és egyéb elemző írásai a huszonegyedik századnak is sokat mondó politikák és gondolatok tárháza. Egyes elemzők a tíz legfontosabb amerikai történelmi dokumentumnak tekintik, és jelentőségében George Washington Búcsúüzenetéhez, Abraham Lincoln gettysburg-i, valamint Martin Luther King „I Have a Dream” beszédéhez, vagy a Monroe-elvhez hasonlították. Ha ezekben a véleményekben talán van is túlzás, a Foreign Affairs-ben megjelent gondolatok jelentős, mai napig is élő befolyást gyakoroltak a mindenkori amerikai kormányzati politikákra, bár javaslatainak olyan értelmezései és következményei voltak, amelyeket ő maga nem szándékozott elérni, sőt esetenként határozottan ellenzett.

Egyes kritikusai szerint eltúlozta a szovjet fenyegetést, miközben a rezsim jellegét és belső törékenységét jól ábrázolta. Mások - már 1946-tól –az Egyesült Államok globális terjeszkedő és befolyást építő törekvései alátámasztásának, a külpolitika folyamatos militarizálásának igazolását látták gondolataiban.

Kennan a későbbiekben, a State Department Politikai Tervező Stábjának vezetőjeként (ahol egyébként a Marshall-terv megalapozásában is alapvető szerepe volt) tovább finomította, és értelmezte elemzését és javaslatait. Ezek értelmében a Szovjetunió agresszív politikája alapvetően krónikus biztonságérzet hiányából ered. Törekvéseinek gyökerei részint a hagyományos orosz politika terjeszkedő jellegében, részben a kommunizmus globális ambícióiban érhetők tetten. A sztálini szovjet vezetést kizárólag az erő pozíciójából lehet jobb belátásra téríteni. Az ellenerőt azonban gazdasági és ideológiai – a demokratikus és liberális értékrendet védő és terjesztő – eszközökkel kell Moszkvával szemben felállítani, hiszen a Szovjetunió elsősorban nem katonai fenyegetést jelent. Bízott abban, hogy ezekkel az eszközökkel sikerülni fog a nagy behemótot vagy felbomlasztani, vagy pedig az alaptermészetét feladó lassú változtatásokra kényszeríteni.

Öröksége manapság is eleven. Meghatározó referenciapont a 2014-es krími és donyecki orosz intervenciók óta újraéledő Oroszország-vitákban, hiszen több elemző és politikus az hidegháborús idők visszatéréséről lamentál az orosz-amerikai viszonyban.

Folyik a vita az egész Nyugaton, hogy milyen tanulságokkal szolgál a hidegháborús szembenállás, milyen diplomáciai manőverekre, politikai-gazdasági intézkedésekre van szükség. „Mr X”-re várva cikkek tömegei jelentek meg az amerikai szaksajtóban, nosztalgiával emlegetve Kennan teljesítményét,. Kennan maga soha nem volt teljesen se „héja”, se „galamb”. Az Oroszországhoz való viszony alakítását javaslandó, mindig megkülönböztette a szovjet kormányt, elsősorban Sztálint, és az orosz népet. Kombinálta a szükséges konfrontáció és az együttműködés követelményeit. Fiatal diplomataként a 30-as évek Németországában szolgálva ellene volt a francia-brit megbékülési politikának; a hidegháború időszakában végig kifogásolta eredeti feltartóztatási javaslatainak teljes militarizálását. Ellenezte a vietnami háborút, és mind a NATO megalakulását, amit a containment felesleges militarizálásának tartott, mind pedig az atlanti védelmi szervezet hidegháború utáni bővítését, amit a nyolcvanas évektől rendeződni látszó nyugati-orosz kapcsolatok fő és végzetes megrontójának tartott.

Mára a világ nemcsak a hidegháború szembenállással összehasonlítva, hanem a kilencvenes évekhez, az általános eufória éveihez viszonyítva is hatalmasan megváltozott. Nem csupán a Szovjetunió tűnt el a történelem süllyesztőjében, hanem a győztesen, egyetlen szuperhatalomként kiemelkedő Egyesült Államok státusa is alaposan megingott, és befolyása csökkenését alighanem sziszifuszi feladat lenne megállítani, vagy visszafordítani. Ma a világ a szovjet-amerikai szembenállás aktualitásai, a nukleáris armageddon mindennapi veszélyei és a szovjet belső történések meglepetései helyett Kína bámulatos tempójú felemelkedésére, egyre határozottabb globális ambícióira, és a kínai-amerikai kapcsolatok radikális romlására figyel a nemzetközi politikában.

George Kennan nem halványuló presztízsét mutatja, hogy a január végén az amerikai Atlanti Tanács (Atlantic Council) honlapján, és a befolyásos Politico magazinban is, nagyívű, Átfogó stratégiát javasló elemzés jelent meg az amerikai-kínai kapcsolatokban követendő washingtoni politikáról The Longer Telegram: Toward a new American China strategy címmel. A „Hosszabb Távirat” (The Longer Telegram) Kennan-re utaló ambiciózus címmel szerénytelenül büszkélkedő írás nagy vitákat váltott ki az amerikai és a nemzetközi külpolitikai elemzők és szakértők körében.

A kennan-i hatást elérni szándékozó írás valóban hosszabb a mintául szolgálónál, méghozzá jelentősen (26 ezer szó). Abból indul ki, hogy „ Xi elnök és pártfőtitkár által vezetett, egyre autoriterebb és agresszívebb Kína az az egyedüli legfontosabb kihívás, amellyel az Egyesült Államoknak és a demokratikus világnak szembe kell néznie a huszonegyedik században”.  Javaslata szerint ennek elhárítására a kínai vezetésen belüli megosztottságra kell koncentrálni, meg kell változtatni céljaikat és viselkedésüket. Meg kell győzni őket arról, hogy saját rivális nemzetközi rend létrehozása helyett inkább „az Egyesült Államok vezette nemzetközi rendszerben folytassák tevékenységüket” (continue operating within the US-led international order). Xi Jinping elnök hatalomba emelkedése még hangsúlyosabbá tette az elmúlt 20 év gazdasági, katonai, és technológiai változásaiból következő kínai törekvéseket, és megfejelte egy „radikálisan különböző világnézettel”. Kína terjeszkedő, totalitárius rendőrállam irányába fejlődik, ami a stratégiai környezet alapvető változását eredményezte.

A George Kennan nyomdokain haladva szintén álnevet (Anonymus) használó szerző úgy vélte, hogy a Donald Trump „stratégiai versengés” (strategic competition) stratégiája jó irány, csak hát inkább keret, a deklaráció szintjén mozog, és nem elégséges, nincs tartalma. Egy újabb „containment” meghirdetése nem célravezető, lévén a kínai fenyegetés a szovjettől eltérő. Kínának nincsenek a szovjethez hasonló strukturális gyengeségei, nem fenyegeti elkerülhetetlen összeomlás; jelenleg még nem jelent közvetlen katonai fenyegetést. Gazdasági versenykihívó, amely státuszra a Szovjetunió soha nem volt képes. Viszont teljes gazdasági elszigetelése, a kínai gazdasággal nagyban összefonódott amerikai (nyugati) gazdaság leválasztása (decoupling) is hatalmas károkkal járna.

Anonymus úgy véli, hogy legelső feladat a kínai vezetésen belüli ellentéteket (internal fault lines) feltárni és kihasználni Xi Jinping helyzetének megingatására. Az elnök és pártfőtitkár befolyása és személyi kultusza Mao-ét vagy Teng Xiaoping-ét is kezdi meghaladni. Egy okos amerikai külpolitika felismeri, hogy le kell választani Oroszországot Kínáról. Világos határvonalakat (red lines) szükséges meghúzni Kína terjeszkedő politikája számára, és tudatosítani a pekingi vezetésben, hogy ezek átlépése elfogadhatatlan, és drasztikus ellenlépéseket váltana ki.

A reakciók a bőbeszédű dokumentumra azonnal özönleni kezdtek. Az elismerő-elfogadó vélemények mellett a kritikák számos ellenvéleményt és kétséget fogalmaztak meg. Tényleg revizionista hatalom Kína, amely a fennálló világrend megdöntésére koncentrál? Valóban vannak törésvonalak és ellentétek a Kínai Kommunista Párt felső vezetésében, és az Egyesült Államok – főleg jelenlegi állapotában – valóban képes-e ezeket befolyásolni vagy kihasználni? Tényleg Xi személyére kell koncentrálni, vagy ez túlzott és elsietett következtetés? Távozásával valóban megváltozik Kína politikája? A kínai nacionalizmus és különlegesség-tudat (Középső Birodalom), a kínai modell (autoriter egypárti politika és szabadpiaci államkapitalista elvek kombinációja) fensőbbségének meggyőződése mélyen beleivódott a vezetés tudatába. Az az illúziókon alapuló politika, mely szerint, Washington képes a kínai viselkedés megváltoztatására, még erősítheti is a rendszert. Megfogalmazódott, hogy okos dolog-e nyitni az egyre autoriterebb Oroszország irányában, és a demokráciát védő és terjesztő Egyesült Államokra milyen következményei lennének egy ilyen nyitásnak? A ’red lines’ politikát egyesek túlságosan provokatívnak és betarthatatlannak tartják. Az is megfogalmazódott, hogy a „hosszabb távirat” túlságosan sok megoldandó-elérendő célt fogalmaz meg, ami hitelteleníthet egy kialakítandó amerikai politikát.

A kínai elemzések és reakciók természetesen elutasították a javaslat ajánlásait, és egy új hidegháború, egy új feltartóztatási politika megjelenéseként minősítettek.

Abban a válaszelemzések egyetértettek, hogy jobban meg kell érteni és ismerni Kínát, a párt belső viszonyait. Mindenekelőtt azonban kezelni kell az Egyesült Államok saját belső intézményi és gazdasági gyengeségeit, hogy hihetően, az öntudatos erő pozíciójából versenyezhessen a felemelkedő Kínával, és persze ebben a versenyben szövetségesekre is szükség van.

Erre, a huszonegyedik század várhatóan legfeszítőbb és legveszélyesebb problémájára talán Kevin Rudd volt ausztrál miniszterelnök pár évvel ezelőtti javaslata lehetne a megoldás: olyan irányított stratégiai versengés (managed strategic competition), amely eleve kizárja a katonai konfrontáció lehetőségét.

Erősítheti optimizmusunkat, ha arra gondolunk, hogy a múltban a szuperhatalmak végső soron felelősséggel kezelték a hidegháború alatti konfrontációs kérdéseket.

Meglátjuk. Hogy nem, azt a lehetőséget ki kellene zárnunk.