Dérer Miklós: A Sarkon innen és túl

Eheti írásában Dérer Miklós az Északi-sark és térsége iránt megerősödött nagyhatalmi érdeklődés okait vizsgálja. Milyen hatással van a klímaváltozás a sarkköri közlekedésre? Új feszültséggóc várható Északon? 

A Sarkon innen és túl

Az Arktisz a 21. században – Esélyek és kockázatok

Az Északi-sark és a Sarkvidék – nagyjából az északi sarkkörön túli területek - 1999-ig nemzetközi területnek számítottak. A sarki jég fokozatos és egyre gyorsuló ütemű visszahúzódásával, sőt egyes addig állandóan jéggel borított vízfelületek és szárazföldek kibukkanásával – ami a globális felmelegedés következménye – nemcsak a régió iránti, korábban is meglévő érdeklődés erősödött fel, hanem valóságos versengés indult meg a szabaddá váló vízi közlekedési útvonalak feletti ellenőrzésért, az elérhetővé váló természeti erőforrások kiaknázásának lehetőségéért, és a térség feletti katonai ellenőrzés minél teljesebb megszerzéséért.

A környező országok mind nagyvonalú igényt jelentettek be a sarkvidéki vízterületekre és a szerintük földrajzilag a saját kontinentális talapzatukhoz tartozó tengerfenékre. Oroszország például a Lomonoszov-hátságra, ami Dánia azonnal meg is vétózott arra hivatkozva, hogy a tengerfenéknek ez a jókora szelete a felségterületének számító Grönland része, így Koppenhága jogosan tekinti magáénak. Az orosz igényt megvétózta Norvégia, Kanada, az Egyesült Államok is. Kanada sajátjának tartja az országtól északra fekvő vizeket egészen az Északi sarkig, ám ezt a többi ország nem ismeri el, és ez az általános és kölcsönös el nem ismerés jellemzi a mai helyzetet.

A sarkvidéki vizek jelentősége nemcsak az északi félteke Európa és Ázsia közötti útvonalainak lerövidítése miatt fontos a környező tengeri hatalmak számára, hanem azért is, mert nagyobb kőolaj és földgáz készletek rejtőznek a tengerfenék alatt. Felmérések szerint a világ potenciális kőolaj-készleteinek egynyolcada, a földgáz-készletek egyharmada itt, a sarkkörön túl található. Mindezek pedig az északi régió biztonságpolitikai jelentőségét is felerősítették, és masszív geopolitikai versengést indítottak be.

Európai felfedezők jó ötszáz éve próbálták először megtalálni az amerikai földrész északi területein, illetve vizein keresztüli rövidebb utat – az északnyugati átjárót - a Keletre, Ázsiába. A korai brit és francia kalandorokat az akkor még fölényben lévő spanyol és portugál gyarmatosítók elkerülése is motiválta. Cabot, Hudson, Buffin és Franklin próbálkozásait földrajzi elnevezések - leginkább öblök - őrzik a térségben. Kenneth Roberts 20. századi lektűríró és újságíró izgalmas, monumentális regényben örökítette meg Rogers őrnagynak és rangereinek hősies próbálkozását s 19. század elején, a messzi északon. Az 1937-ben megjelent, ma is élvezetes regényt 1940-ben King Vidor filmesítette meg, Spencer Tracy-vel a főszerepben, akkoriban nagy sikert aratott, de ma már alig élvezhető a film. A vállalkozó szellemű utazók mindegyike egy kevéssel közelebb jutott a célhoz, ám az átjárót végül Roald Amundsen, a nagy norvég sarkkutató, a Déli Sark felfedezője találta meg és járta végig kicsiny, hatfős csapatával 1903-1906 között, ezernyi veszélyek, és akkoriban még tízezerszámra útitorlaszként sodródó jéghegyek között.

Maga az átjárás – vagyis az áthajózás - csak 2007 óta zavartalan és teljesen jégmentes: ekkor először hatalmas mértékben, egymillió négyzetkilométerrel csökkent a jégtakaró ezen a területen.

Mindez azt mutatja, hogy az amundseni feltárás utáni száz-százhúsz évben a glóbusz legészakibb fertálya hatalmas változáson ment keresztül, és még mélyrehatóbb változások előtt áll.

A klímaváltozás komoly kihívásokat, sőt fenyegetéseket jelent azokra a természeti és humán rendszerekre, amelyektől a mi, az emberiség biztonsága függ. A fagyott altalaj mérgező gázokat kiszabadító felengedése, a jégtakaró eltűnése, az emelkedő tengerszint, az egyre gyakoribb és egyre szélsőségesebb időjárási anomáliák az eredményezték, hogy egyre nagyobb szakmai-tudományos és politikai figyelem fordul az Észak felé.

Egy évekkel ezelőtti optimista szcenárió. Manapság 2060-ra a teljes jégtakaró eltűnését prognosztiziálják:

Fontos norvég jelentés igyekszik legújabban azonosítani azokat a főbb időjárási trendeket és biztonsági következményeiket, amelyeket a változásoknak ugyancsak kitett országban lehetségesnek tartanak. Bár a dokumentum két lehetséges szcenárióval - egy kedvezőbbel és egy kedvezőtlenebbel – számol, nem állítja, hogy akár a felmelegedés sikeres korlátozása, akár a korlátozás sikertelensége változtatna a helyzeten az elkövetkező években, azonban a norvég szakemberek szerint 2030-ra ki fog derülni, melyik változat lesz a valószínűbb, és melyikre kell a Sarkvidék államainak felkészülniük az azt követő évtizedekben.

Öt lényeges változást prognosztizálnak a jelentésben:

1. a melegedő Sarkvidék jobb és nagyobb hajózási-kereskedelmi és polgári aktivitást eredményez, nagyobb lehetőségeivel a főbb szereplők közötti összetűzéseknek és konfliktusoknak.
2. A megnövekedett kereskedelmi aktivitás olyan államoknak, mint Oroszország és Kína, kitágítja a lehetőségeit, hogy a polgári és kereskedelmi esélyeket stratégiai előnyszerzésre, és ú.n. szürke zónás tevékenységekre használják fel, ezáltal megnövelve a közvetlen konfrontációk lehetőségét.
3. Azok a nemzetközi megállapodások és intézmények, amelyek eddig a Sarkvidéki stabilitást és depolitizáltságot biztosították, nem bizonyulnak kellően ellenállónak a szabályok és normák bizonytalanabbá válásával szemben, és mindez ezeknek az intézményeknek és megállapodásoknak az átpolitizálódását eredményezheti.
4. Az eddigieknél sokkal összetettebb viszonyok kezelése az állami és nem-állami szereplők olyan integrált eszköztárát igényli, amely a lehetséges jogi, gazdasági, diplomáciai és katonai eszközöket egyaránt tartalmazza.
5. A térségben érdekelt államok nagyobb súlyt fognak fektetni katonai jelenlétük növelésére, hogy folyamatosan ellenőrizzék és érvényesítsék szuverenitásukat a sajátjuknak tekintett területeken. Ez nagyobb katonai aktivitást, a konfliktusok eszkalálódásának nagyobb lehetőségét eredményezheti, különösen, hogy a csapatok és fegyverzetek telepítését (force projection) a kedvezőbb időjárási körülmények megkönnyítik.

A Sarkvidék katonai jelentősége a második világháború idején vált igazán nyilvánvalóvá, részben a japán inváziótól való amerikai félelem, részben az európai szövetségeseknek küldött lend-lease szállításokat bonyolító konvojok biztonsága miatt. A hidegháború korszakában pedig már a szuperhatalmak közötti politikai és katonai szembenállás egyik elsődleges terepévé, a nukleáris tengeralattjárók veszélyes macska-egér játékának színterévé vált. A Szovjetunió összeomlásával egy időre úgy tűnt, hogy a térség a stratégiai szembenállás területéből a nemzetközi kooperáció regionális példáját lesz képes felmutatni a világnak. A múlt század kilencvenes éveiben Oroszország és korábbi nyugati ellenfelei között nemzetközi szerződések köttettek és szervezetek alakultak (Északi Tanács, Barents Euro-Arktiszi Tanács, Északi Fórum). Ezek a szervezetek a súlyosbodó környezeti problémákkal, a regionális és helyi fejlesztésekkel, a határokon átívelő kulturális és gazdasági kérdésekkel egyaránt foglalkoztak. Úgy látszott, hogy a közös fenyegetések elhárításának kényszere, a Sarkvidék államai közötti erősödő együttműködés, az itt élő őshonos (indigenous) népek jogainak elismerése azt eredményezi, hogy a régió talán eltűnik a globális geopolitikai radarok képernyőjéről. Nem így történt.

A 2010 előtti évtizedben a Sarkvidék geopolitikai és stratégiai jelentősége, a globális hatalmi játszmákban betöltött szerepe újra megnövekedett. Elsősorban annak eredményeként, hogy Oroszország, amely magától értetődően földrajzilag domináns a térségben – elég csak a térképre pillantani -, más hatalmakkal egyetemben újra elsősorban katonai-biztonsági kérdésnek, az említett globális hatalmi játszmák területének tekinti Északot. Moszkva ezeken a hatalmas sarkkörön túli területein akadálytalanul hódolhat védelmi ambícióinak, és ez a többi régióbeli állam nyugtalanságának eredője.

Oroszország katonailag mindig is meghatározó volt ezen a területe. Az Északi Flotta, a Kola-félszigeti atomtengeralattjáró támaszpont Moszkva globális érvényességre törekvő státusának büszkeségei. A megelőző évtized közepétől az elemzők már felhívták a figyelmet arra, hogy a Sarkvidék lehet az évszázadunkban Oroszország, az Egyesült Államok és Kína geopolitikai konfliktusainak igazi színtere.

Igen, Kína. Az eddigi öt sarkvidéki hatalom – Oroszország, az Egyesült Államok, Kanada, Dánia és Norvégia – mellett legújabban feltűnik a mindjobban „magára találó” Kínai Népköztársaság is. Kína magát „Sarkvidék-közeli állam”-nak (near- Arctic state) nyilvánította, és bejelentkezett a torta egy bizonyára jelentősebb szeletéért.

Mégis, elemzők úgy tartják, hogy a múltban fenyegető lehetőségként prognosztizált, a sarkvidéki forrásokért esetleg folytatott „háború” kevéssé valószínű szcenárió, mivel a hatalmak egyként stabil működést biztosító körülményeket óhajtanak olaj, gáz, és ásványi kincseik ottani kitermelésében, az ottani vizekben nagy lehetőségekhez jutott halászat folytatásában, a kitermelt javaknak a távolabbi piacokra eljuttatásában. Az eredeti öt sarkvidéki állam éppen ebből a megfontolásból nyilvánította 2008-as grönlandi találkozójukon a Sarkvidéket a „kooperáció régiójá”-nak, egyúttal hitet téve a tengerjogi egyezmény (Law of the Sea) és más dokumentumok érvényessége mellett. Ez a kooperációs hangulat Moszkva ukrajnai akciói, a nyugati-orosz kapcsolatok  általános megromlása után sem lett az enyészeté, és a résztvevő államok folyamatosan hangsúlyozzák a kooperatív és békés szándékaikat. Vagyis a térség megmaradt a komplex egymásra utaltság szemléletes példájának, megmaradva (egyelőre?) a regionális igazgathatóság, együttműködés és békés együttélés globális folyamatoktól leválasztható, példaértékű és példamutató politikai víziójának. Ezt a víziót az előző amerikai adminisztráció harciasabb és egyoldalúbb retorikája sem volt képes eltüntetni.

A Sarkvidék, amelyik sokáig ismeretlen, felfedezetlen, titokzatos „utolsó határa” volt – vagy legalábbis annak látszott - az emberiség nyomulásának, mára akár „első határrá” is feltornázhatja magát. A sarki régió a hatalmi szempontból egyre sokszínűbb (egyesek megosztottnak mondanák) világ frontvonalába került: éles geopolitikai játszmák és az ember és a természet közötti mélyülő egymásrautaltság egyik elsődleges, ha nem az elsődleges terepévé vált. A földteke valamikori leghidegebb fertálya a glóbusz leggyorsabban melegedő része lett: a globális klímaváltozás legfeltűnőbb veszélyjelzője. Az ottani történések talán segítik felhívni a figyelmünket azokra a hatalmas politikai, nemzetközi jogi, szociális, geostratégiai és környezeti kihívásokra, amelyek a 21. századot minden bizonnyal jellemezni fogják, és amelyek nem csupán a nemzetközi viszonyokra, a világrendre és mindennapi életünkre, hanem az emberiség jövőjére is hatással lesznek.

Dérer Miklós