Dérer Miklós: Innen-onnan a világból

Dérer Miklós „globális mozaikja” ezúttal a moldovai választásoktól a kaliforniai álomig ad áttekintést napjaink legizgalmasabb fejleményeiről. 

A kaliforniai álom vége?

Kalifornia egyesek szemében az Amerikai Álom maga, a vágyak netovábbja, amit slágerek százai is szuggerálnak. Ez az a hely, ahol sohasem esik az eső, állandóan süt a nap, meleg az óceán, plázsok és szórakozóhelyek doszt, szörfölés és bulizás az élet, ott van Hollywood, a Szilikon-völgy, a remek egyetemek, egyszóval az igazán korlátlan lehetőségek világa. Mások – és ezek is számosan vannak – egyre nyugtalanabbak, hogy a Golden State, amely a világ ötödik-hatodik gazdaságát jelentené GDP-arányosan függetlenedése esetén, tűzbe-füstbe-sötétségbe-katasztrófába-hanyatlásba süllyedhet. És nem csupán a klímaváltozás ismert következményeinek a hatására. Egyesek úgy vélik, hogy ha nyitottság, a kulturális, nyelvi, nemzetiségi, nemi és egyéb identitásbeli és faji sokszínűség és tolerancia mintaállama esetleg már halálán van. Ezt bizonyítja a szkeptikusok szemében, hogy törzsgyökeres kaliforniai lakosok egyre nagyobb számban költöznek át a szomszédos Arizonába.

Az államban immár tíz év óta ellenzékben politizáló republikánusok természetesen a demokrata kormányzás és személy szerint Gavin Newsom kormányzó felelősségét hangoztatják. Valóban, a megnövelt szociális költségvetés komolyan megterheli az állam büdzséjét, ám a politikától független körülmények talán legalább olyan jelentősek. A gyakori áramszüneteket és -korlátozásokat az ortodox zöldenergia-politika, a túl gyors átállási törekvés a szénhidrogénekről és az atomenergiáról a környezetkímélőbb megoldásokra okozhatnak időleges problémákat, ám az erdőtüzek, a megnövekedett igények és a klímaváltozás-eredetű vízhiány okozta szárazság és aszályok nagyon is objektív körülmények. Az államra nagyon is jellemző viszont a hajléktalanok magas, és egyre növekvő száma, az infrastruktúrának az Egyesült Államok átlagánál is leromlottabb állapota (itt természetesen amerikai mércével kell számolnunk), a magas helyi államadósság, a hasonlóan magas adók, és a szigorú korlátozó intézkedések ellenére magas covid-fertőzöttség.

Mindeközben a gazdaság szárnyal, évről-évre jobbnál jobb számokat produkál, úgyhogy az alapok megvannak, a kása talán forró, de egyelőre még nem kell megenni.

XXX

Zavargások Dél-Afrikában

Ha van ország, amelyről el lehet mondani, hogy az ellentétek országa, akkor Dél-Afrika az a hely. Az apartheid-rezsim 1994-es bukása után a világ talán legliberálisabb és legfelvilágosultabb alkotmányát fogadták el a soknemzetiségű és sokszínű „szivárvány nemzet” polgárai, ám az örökölt problémák megmaradtak: elképzelhetetlen mélyszegénység áll szemben csillagászati vagyonokkal a gazdasági egyenlőtlenségnek eme klasszikus „mintaországában”. És akkor nem is beszéltünk a mindent átszövő korrupcióról, protekcionizmusról, törzsi megosztottságról, valamint az állami szervezetek kontraproduktív működéséről, hogy ez utóbbi esetben enyhén fejezzük ki magunkat.

A zavargások közvetlen kiváltó oka a megvesztegetéssel és korrupcióval vádolt korábbi elnök, Jacob Zuma bebörtönzése volt, akit a per alatt együttműködési hajlandósága megtagadásáért és a bírósággal szemben tanúsított tiszteletlenségért tizennyolc havi börtönre ítéltek. A legnépesebb tartományokban kirobbant tüntetéseknek, fosztogatásoknak és erőszakhullámnak kétszáznál több áldozata van, és a kormányzat „zendülésnek” (insurrection) minősítette az eseményeket, amelyeket Zuma hívei robbantottak ki, és a hadsereget is bevetette a lázongások és erőszak letörésére. A főleg a szegényeket és a kisegzisztenciákat érintő pusztítások mintegy egymilliárd dollárnyi kárt okoztak az országnak. Nem beszélve az ellátási káoszról, az ellátó láncok megszakadása okozta áruhiányról és egyéb problémákról.

Elemzők szerint legkevesebb két, a globális viszonyokat is érintő figyelmeztető tanulsága van a dél-afrikai eseményeknek. Egyrészt nagyobb figyelmet kell fordítani a világban még nagyon is meglévő, robbanásokat is okozó kirívó egyenlőtlenségek megszüntetésére. Másrészt az események arra is figyelmeztetnek, hogy mi történhet, ha egy jelentős politikai és népi támogatást élvező, nagy tekintélyű és befolyásos politikai vezető saját érdekeit az ország, és a demokratikus berendezés megőrzésének érdekei elé helyez.

XXX

Váratlan és szokatlan kubai megmozdulások

Július elején Kubában harminc éve elképzelhetetlen történt: egy vasárnapon az élelmiszerhiány és a gyógyszer és vakcina ellátás zavarai és hiányoságai miatt ezrek vonultak az utcára, tiltakozva a helyzet, a mindennapos sorállások és ellátási nehézségek ellen, és vállalva az esetleges hosszú börtönbüntetés veszélyét. A rendőrség csak azután avatkozott be, és szórta szét a tömeget, tartóztatta le a hangadókat, amikor a jelszavakat éneklő tüntetők egy része köveket kezdett dobálni feléjük. A hatóságok leállították az internet szolgáltatást, megakadályozandó a tüntetők, és az utcákon álló rokonszenvezők közötti kapcsolatokat és az események rögzítését,

Kubában az amerikai embargó okozta gazdasági válságot a világjárvány gyengén kezelt következményei is súlyosbították. A kormányzat a diktatúrákra jellemző módon reagált. Egyrészt külföldi felbújtókra és hazai ügynökeikre igyekezett hárítani a felelősséget, másrészt saját híveiből ellendemonstrációt szervezetett, mutatva társadalmi támogatottságát. A Castro-fivéreket, Fidelt és Rault a tisztségben követő Miguel Diaz-Canel elnök szerint „mintha nem lenne elég ez a világjárvány, az influenszerekre és a youtube-ra nagy összegeket fordító kubai-amerikai maffia kreálta ezt az egész kampányt…az egész országban tüntetésekre szólított fel.”

A Floridában tömörülő, és hagyományosan a castroista szigetországgal szemben keményebb fellépést tanúsító republikánusokkal rokonszenvező kubai-amerikaiak valóban fontos szereplői az amerikai politikának. Trump elnök elkötelezett támogatóiként üdvözölték az Obama-féle közeledési és enyhülési politika visszájára fordítását, az embargót, a szankciókat, a terroristákat támogató rezsim megbélyegzését. Ezek az intézkedések súlyosbítva a világjárvány hatásaival és a merev „szocialista” gazdaságpolitikával, valamint a katasztrofális cukorrépa terméssel, 2020-ra komoly gazdasági válságot eredményeztek. A szintén válsággal küszködő baráti Venezuelából sem jött az olaj a kívánt mennyiségben, és a turizmus ipar is összeomlott járványban. Az oltási kampány megakadt az injekciós tű hiány miatt. A többévtizedes élelmiszerjegy rendszer összeomlott, újra megnyitották a dollárboltokat, hogy finanszírozni tudják az importot. A gazdaság teljesítménye tizenegy százalékot zuhant tavaly, és az infláció 900 (!) százalékos volt. Egyszóval az elégedetlenség és elkeseredés kitörése magyarázható.

Ezeken kívül ott van még két bizonytalansági tényező. Az egyik a kubai hatóságok várható reagálása: a kemény, a Tienanmen térihez hasonló fellépést választja, vagy megpróbál párbeszédet folytatni a lakossággal. A helyzetet bonyolítja, hogy Diaz-Canel elnöknek érthetően kisebb a legitimitása és a tekintélye, mint a karizmatikus Castro fivéreknek.

A másik a legfontosabb külső szereplő, az Egyesült Államok lehetséges hozzáállása. Biden elnök, még Obama alelnökeként, az amerikai-kubai közeledés épületének egyik építőmestere volt. Elnökként viszont három oldalról is erőteljes politikai nyomásnak van kitéve: mind a republikánusok, mind pártjának többsége, mind pedig a kubai amerikaiak részéről is a Kuba-politika megkeményítése a követelés. Viszont amennyiben túlságosan fokozza a politikai és gazdasági nyomást Havannára, újra bekövetkezhet a kubaiak 1994-ben már megtapasztalt tömeges menekülése hajóval Miami felé. Miután pedig az Államok déli határain nem csökken a latin amerikai migránsok nyomása, a legkevésbé kívánatos az elnök számára, hogy ezt a nyomást még megfejelje többszázezer kubai menekülttel, újabb bevándorlási válságot produkálva.

Bármi lesz is a kifejlet, a kubai problémák feltehetőleg hosszabb távon is megmaradnak. A rezsim egyelőre túlélési üzemmódba kapcsolt, és a legkedvezőbb szcenáriók szerint is időre van szüksége a megoldás keresésére és megtalálására. Ha egyáltalán.

XXX

Kuba nincs egyedül…

Legalábbis ami a problémákat illeti LatinAmerikában. Haiti hagyományosan a legszegényebb, és a leginkább alulkormányzott és nehezen kormányozható ország a térségben, hallatlan társadalmi különbségekkel, korrupcióval és erőszakhullámokkal. Az elnök meggyilkolása legutóbb csak egyik példája a helyzetnek. Braziliában az ellentmondásos megítélésű, és a covid-járvánnyal kapcsolatos fake news-szerű megnyilvánulásairól is elhíresült Jair Bolsonaro elnök politikai bizonytalanságot okozott kijelentésével, miszerint nem fogja elfogadni a jövő évi választás eredményét, ámennyiben nem papír alapú szavazócédulákkal történik a választás. Peruban az egyszer már börtönbüntetésre ítélt, de a politikába visszatért, és a júniusi választásokon indult Keiko Fujimori volt elnök jogi beadványok tömegével igyekszik megakadályozni, hogy a választásokon legtöbb szavazatot kapott Pedro Castillo-t győztesnek ismerje el a bíróság. El Salvador-ban Nayib Bukele elnök vezető bírókat rúgott ki, és csapatokat vezényelt a Kongresszus épületébe, hogy nyomást gyakoroljon a törvényhozókra. Nicaraguában az egykori partizánvezér, Daniel Ortega rezsimje egyre diktatórikusabb vonásokat mutat. A tavaly novemberi választások előtt az ellenzék prominenseit letartóztatták és hazaárulás vádjával fogták perbe. A demokrácia állapota sok kívánni valót hagy maga után a szomszédos Guatemalában és Hondurasban is.

A tendencia a kontinensen tehát nem túl biztató. Az optimistákat erősítheti azonban az a tapasztalati tény, hogy Latin-Amerikában a demokrácia és az autoritarianizmus (diktatúra) „rendszeres” időközökben, váltakozva követik egymást. A következő forduló tehát be fog mindenképpen következni.

XXX

Reformista győzelem Moldovában?

Július 11-én a moldovai választók 63 helyhez juttatták Maia Sandu elnök Akció és Szolidaritás (PAS) pártját a101 tagú kisinyovi parlamentbe. Ez elsöprő győzelemnek minősül abban az országban, ahol jó tizenöt éve egyetlen párt sem ért el egyedül ekkora sikert. Mindez azt jelenti, hogy a PAS egyedül alakíthat kényelmes többséggel rendelkező kormányt.

Számos elemző úgy ítéli meg, hogy Maia Sandu győzelme alapvetően a Nyugat-Kelet geopolitikai szembenállás konstrukciójában értelmezhető, és egyértelműen a nyugati orientáció sikere, a helyzet azonban ennél, ha úgy tetszik egyszerűbb: inkább a jogállamisági szempontok és elköteleződés sikeréről van szó a kleptokrácia és a korrupció ellenében. A PAS ugyanis a kommunisták és szocialisták erősen oroszbarát üzenetei ellenében nem a Nyugati orientáció iránti elkötelezettségüket hirdették a kampány során. Nem hangoztattak oroszellenes szlogeneket, hanem általános, populistának is minősíthető jelszavakkal operáltak: „kezdődjenek a jó idők”, „jó idők a gazdálkodóknak”, „jó idők a vállalkozóknak”, „jó idők a szülőknek és a gyerekeknek”, vagyis minden társadalmi rétegnek, minden szavazói csoportnak volt valami pozitív üzenete a pártnak. Ez pedig szokatlan és idegen volt eddig Moldovában. Ezek a hétköznapi üzenetek kvázi reformistának minősültek abban az országban, amely az orosz-román-európai politikai törekvések háromszögében él, és egyúttal a nem külpolitikai orientáció értelmében vett, hanem a mindennapi gyakorlatban érvényesülő európaiság ígéretét hordozták.

Dérer Miklós