Dérer Miklós: Európai témáink – Európai problémáink

Hol tart Európa a világhoz képest? Eheti elemzésében Dérer Miklós az Európai Uniót érintő kihívásokat tekinti át, valamint annak lehetőségeit, hogy az EU globális szereplővé nője ki magát.

Európai témáink – Európai problémáink

Az év hátralévő hónapjai ugyancsak zsúfoltak lesznek abban az értelemben, hogy számos kérdésben kell bizonyítania az Európai Uniónak: felnőtt a saját ambíciószintjéhez a regionális, kontinentális és globális politikai kérdésekben. Valódi és figyelembe veendő szereplője lehet a világpolitikának, biztosítani tudja tagjai között a szükséges szolidaritást, együttműködést és kompromisszum készséget. Egy határozatlan, széthúzó és egységet nem mutató Unió hitelessége és befolyása az alakuló, policentrikus és multilaterális megoldásokat, vagy legalábbis kezelést igénylő, veszélyekkel és kihívásokkal terhelt világban tragikusan tovább csökkenne, és teljesen elvesztené ráhatását az ügyek menetére. Holott az az igénye, hogy – nem hangsúlyozhatjuk eléggé - globális és autonóm szereplője legyen a világpolitikának. Ehhez természetesen először is belső kohézióját kellene erősítenie.

Mi várható, milyen kérdésekkel kell szembesülnie Európának?

A világpolitika regionális súlypontját jelenleg a szélesebb értelemben vett Indo-Pacifik térség jelenti. Idén áprilisban végre az EU megjelentette régóta várt idevágó stratégiai elképzelését. Ennek lényege, hogy az Unió nemcsak Kínára szegezi tekintetét, hanem geostratégiai megközelítéssel az egész térséget érdeklődése fókuszába emeli. Mindez nyilván nem azt jelenti, hogy Brüsszel minden vitában és regionális problémában résztvevőként jelenik meg, viszont kifejezte együttműködési készségét a hasonló gondolkodású államokkal a demokratikus értékek és a nemzetközi jog érvényesítése érdekében. Vagyis a megközelítés eléggé hagyományos és óvatos, megfelel az Unió jelenlegi képességeinek. Mindazonáltal az ambíció perspektivikusan ennek a politikának a tágítására törekszik. Nem ragad le a kínai Új Selyemút projekthez, a „Belt and Road”-hoz köthető belső vitáknál, annál is inkább nem, mivel a múlt év végén túlságosan sietve megkötött EU-Kína beruházási egyezményt (CAI) az új és határozottabb közös nyugati Kína-politika kialakításának folyamatában a szervezet felfüggesztette. Sőt, ellen-projekt elképzelést alakított ki (Connecting Europe Globally). Kérdéses viszont a terv végrehajtásának mikéntje, lévén, hogy Európának még nem rakódtak fel az „izmai” (hard power), nem világos, hogy hihető intervenciós képességek hiányában miként lehet globális szereplő. Egyelőre saját közvetlen szomszédságában sem képes megszilárdítani és kiterjeszteni a stabilitás zónáját (project stability) – ld. a Balkán és az ukrán-orosz viszály. Viszont az afgán tapasztalatok újra ráirányították a figyelmet Európa kiszolgáltatottságára ezen a területen. Nem véletlen, hogy megint megfogalmazódott egy gyorsreagálású dandár felállításának terve, és annak lehetősége, hogy a potenciális új katonai képességet - a felesleges vitákat elkerülendő - ad hoc alapon, az érdekelt országok bevonásával alakítsák ki (coalition of the willing).

Talán a képességek megszerzése a könnyebb rész. További megoldandó kérdés lesz a hajlandóság a megszerzett képességek használatára. Ennek a dilemmának a kezelése azonban még a távolabbi jövő feladata.

Afganisztán, a Nyugat és talán az egész, úgynevezett nemzetközi közösség korszakos nagy kudarca természetesen itt van velünk továbbra is, és az Uniónak komoly eldöntendő válaszokat kell adni a problémával kapcsolatos kérdésekre. A Talibánnal a kapcsolatokat mindenképpen szükséges felvenni – ld. a tömeges menekülthullám veszélyei -, de ez nem jelentheti hatalmuk legitimációját, az elismerésről nem is beszélve. Az uniós külügyminiszterek a kabuli rezsimmel fenntartandó kapcsolatok alapjaként ötpontos normatívában (5-point benchmark conditions) állapodtak meg: a terrorizmus exportjának megelőzése, az emberi jogok, médiaszabadság és jogállamiság érvényesülése, átfogó koalíciós kormány megalakítása, a lakosság hozzájutása a humanitárius segélyekhez, és az ország szabad elhagyásának biztosítása. Háát…nem lesz egyszerű feladat ezek elérése. Ami mégis bizonyos optimizmust tesz lehetővé, az az a tény, hogy az afganisztáni EU-delegáció vezetőjétől, Andreas von Brandt-tól olyan utalások érkeztek a hét elején, hogy eddig még igazán drámai változások nem történtek az országban, és esetleg meg lehetne próbálni a Talibán mérsékeltebb elemeinek (ha egyáltalán vannak ilyenek - D.M.) támogatását a kibontakozás érdekében.

Az afgán viszonyok, a várható felfordulás és polgárháború várhatóan hosszú távon is napirenden tartja a migráció kérdését. Bár az Európai Bizottság múlt szeptemberben megalkotta az új migrációs paktumot, a végső szó a koncepcióról még nem lett kimondva. Egy kiegészítő csomag (follow-up package) a hónap végén várható, benne az embercsempészés elleni akciótervvel és az Unión belüli migráció helyzetének felmérésével. Mindenesetre az EU határozottnak tűnik abban a vonatkozásban, hogy a tömeges illegális migráció megelőzésére az Afganisztánnal szomszédos országok megsegítésére helyezi a hangsúlyt annak érdekében, hogy azok képesek legyenek felfogni az esetleges nagy nyomást. (Nyilván az igazi megoldás az lehetne, ha Afganisztánban lennének normális és élhető viszonyok, erre azonban pillanatnyilag csekély az esély.) A várható humanitárius katasztrófa helyzet egyúttal nemcsak az Afganisztánon belüli ellátási nehézségek orvoslását veti fel drámaian, hanem a szomszédos országokba menekültek számára eljuttatandó élelmiszersegélyek, az emberhez méltó elhelyezés és a gyógyszerek-orvosi segítség iránti igényeket is ugyancsak meg fogja növelni.

Érezhető az európai politikában egy felfokozott idegesség, hogy az afganisztáni rezsimváltás eredményeként elszabadul a pokol, és menekült tömegek jelenhetnek meg az Unió határain, bebocsátást igényelve. Az érzékelhető többség erősen tart a 2015-ös események megismétlődésétől, és a felelős politikusok egyre kevésbé készek kizárólag humanitárius szempontokból kezelni a kérdést, emlékezve azokra az uniós politikát már-már végletesen megosztó eseményekre, amelyek utózöngéi, a viták azóta is jelen vannak majd minden tagországban. Az akkor parttalanul befogadópárti Németország (ld. Willkommenkultur) megközelítése is nagyot változott az eltelt több, mint fél évtizedben: Horst Seehoffer német belügyminiszter például erősen kritizálta a túlságosan megengedő álláspontot hangoztató luxemburgi kollégáját, Jean Asselborn-t, mondván, hogy jobban figyelembe kellene vennie az akkori tömeges bevándorlásnak az Unió nagyobb államaiban keletkezett problémáit, mielőtt invitálásba kezd. Ausztria, Dánia és Magyarország pedig kerek-perec kijelentette, hogy nem fogadnak menekülteket (hazai elnevezéssel illegális migránsokat), mivel a problémát helyben kell megoldani. A kérdés várhatóan napirenden marad, és heves viták eredője lesz.

Október elején az Európai Bizottság nyilvánosságra hozza az Unió régóta várt északi sarkvidéki politikájának (Arctic policy) dokumentumtervezetét. A dokumentum azért számíthat különös érdeklődésre, mivel a klímaváltozás hatására ez a világkereskedelem fontos útvonalait magába foglaló, jelentős kiaknázandó ásványkincseket rejtő, és nagyhatalmak biztonsági érdekeit ütköztető régió újabban nyilvánvaló geopolitikai versengés színtere lett. A területet érintő, eddig kifejezetten működő, konszenzus megroppant. Az Egyesült Államok, Oroszország és Kína érdekei itt nehezen kezelhető konfliktusokat eredményezhetnek, és Európának érintettsége miatt (északi országok) határozott elképzeléssel kell rendelkeznie a régió további sorsát illetően.

Ami a közvetlen környezetünket illeti, a Nyugat-Balkán (ez az uniós nomenklatúra, minden Nyugat, ami nem Görögország) és a Keleti Partnerség változatlanul, és még hosszabb távon az Unió nemszeretem szerelemgyereke. A Nyugat-Balkán a fennmaradó és esetenként kitöréssel fenyegető feszültségek, évszázados ellentétek és az Unió (nem a közvetlen jövőben bekövetkező) bővítésének a terepe. Idén Kína és Oroszország vakcina-diplomáciája, számos területcseréket javasló nemhivatalos diplomáciai feljegyzés, egyebek mellett Bosznia-Hercegovina feldarabolásának ötlete és a Nyugaton nehezen érthető bolgár-macedón identitás-vita borzolta a kedélyeket és okozott hullámzást az egyébként is kavargó vízben. Mindenki tart az etnikai feszültségek kirobbanásától, és az esetleges kitörésnél szívesebben látja még a mozdulatlanságot, a konfliktusok befagyását is.

Bulgária blokkolja Észak-Macedónia felvételét a EU-ba a közös történelem, nemzeti identitás és nyelv értelmezése körüli nagyon keleteurópai vita eredményeképpen. Nem valószínű, hogy a bolgár kormány a vétót minden brüsszeli nyomás ellenére a jövőre esedékes választások előtt feladná. A Belgrád-Pristina közötti befagyott párbeszéd a koszovói ügyekben talán elmozdulhat a holtpontról a napokban megrendezendő brüsszeli egyeztetésük eredményeként. A szlovén uniós elnökség, amelyik szívén viseli a bővítési folyamat felgyorsítását, mindenesetre október elejére egy EU-Nyugat Balkán csúcstalálkozót rendez, és ezt elképzelései szerint éves rendszerességűvé kívánja tenni. Meglátjuk.

Ami a Keleti Partnerséget illeti, az EU közvetlen szomszédságának állapota mindenképpen zavarosabb még a Nyugat-Balkánénál is. Nem csak a Kelet-Ukrajnában zajló kvázi háború, hanem az örmény-azeri fegyveres konfliktus (Nagorno-Karabah hovatartozása kérdésében), a georgiai (grúziai) belpolitikai válság és a reformfolyamat hiányosságaihoz kötődő vita Tbiliszivel, valamint a belarusz-litván határon kialakult, Minszk által mesterségesen teremtett migrációs válsághelyzet is borzolja a kedélyeket, és bonyolítja az Európai Unió lehetőségeit. Sőt, Brüsszel feladatait mindenképpen növelni fogja, hogy a december 15-re összehívott idei keleti partnerségi csúcson az áprilisban megalakult Társult Hármas (Associated Trio), nevezetesen Georgia, Ukrajna és Moldova feltehetően nyomást kíván gyakorolni az Unióra országaik világosabb uniós perspektívája, és aktuális igényeiknek brüsszeli befogadása érdekében. Ezt megelőzően, az október közepi Ukrajna-EU csúcson Kijev nemcsak a kelet-ukrajnai konfliktussal kapcsolatos kézzelfogható támogatást és biztonsági garanciákhoz hozzájárulást fog igényelni, hanem az egyre zavarosabb Északi Áramlat 2 ügyben – akkor most igen vagy nem -, és ezzel összefüggésben gázellátásának biztonsága ügyében is támogatást fog kérni.

A Mediterráneum összetett és nehezen kezelhető bajai közül a figyelem mostanában leginkább Tunéziára fókuszál. Az Arab Tavasz Wunderkindje, az ország nagy várakozásokkal övezett demokratikus átalakulása ezer sebből kezdett vérezni, amikor térségi reflexeknek engedve a köztársasági elnök – a hadsereg támogatásával - rendkívüli állapotot vezetett be, elbocsátotta a kormányfőt és felfüggesztette a parlamentet. A lépést az ország valamennyi fő politikai ereje (az iszlamistákat is beleértve) puccsnak minősítette, amivel az arab világ egyetlen demokráciája (halálos?) sebet kapott. Az elnök azóta is rendeletekkel kormányoz. Az Uniónak korlátozottak az eszközei a helyzet rendezésének elősegítésére.

A Trump-éra után megnyugodni látszott és újjáalakuló transzatlanti kapcsolatokban még nem tudni, hogy milyen törést okozott Biden elnök váratlanul hirtelen, egyeztetés nélküli – bár nem előzmények nélküli - lépése az afganisztáni kivonulásról. Mindenesetre egyesekben újra kétségek merültek fel az amerikai külpolitika és biztonsági garanciák hitelességével kapcsolatban. Remélhető azonban, hogy a felek tudják kezelni az elhamarkodott és ezért rosszul előkészített döntés következményeit. Az EU acél és alumínium szállításaira kivetett amerikai adók ügyében (és általában is a kereskedelmi kapcsolatoknak még Donald Trump elnöklése idején bekövetkezett zavarainak kérdésében) úgy tűnik, van előrelépés, legalább is a hangulat optimista, és az előrejelzések szerint az év végéig megoldódik a vita. Legalábbis ebben a kérdésben. Ugyanis meg kell szoknunk, és elsősorban az Egyesült Államoknak kell megszoknia azt a policentrikus, többpólusú és multilaterális világot, azokat a nemzetközi viszonyokat, amelyekben még a legfontosabb és legközelibb szövetségesek között is normális állapot a kompromisszumokra törekvő vita. Az érdekek soha sem eshetnek egybe teljesen, az ellentéteket el lehet, el kell simítani. Az új geopolitikai és geo-ökonómiai viszonyokhoz történő alkalmazkodás nem könnyű a valamikori szuper- és nagyhatalmaknak. Ebben a világban – legyünk erről meggyőződve – nemcsak Kína, hanem az Európai Unió is feltörekvő hatalom. (Más kérdés, hogy Kína esetében ez a feltörekvés borítékolva van.) Európát sokan félreértik és alábecsülik. Az Unió, a mi Uniónk egésze stratégiai szuverenitásra, globális szerepre törekszik. (Egykori nagyhatalom tagjai erre önállóan már nem képesek). A siker lehetséges, de nem biztos. Nagyon sok múlik a belső kohézión, a közös érdekek felismerésén, a kompromisszum készségen.

A lehetőség adott, hogy az Európai Unió egy többközpontú világ tekintélyes szereplője legyen.