Dérer Milkós: Előttünk 2022

A múlt heti visszatekintés után most az előretekintésen van a sor szintén Dérer Miklós tollából.

Előttünk 2022

– prognózis az új esztendőre –

Közkeletű anekdota, de akár igaz is lehet, hogy egy könyvtáravatón Erzsébet királynő, brit uralkodó megkérdezte a jelenlevő Niels Bohr-t, hogy mit tud mondani a jövőről. A Nobel-díjas dán fizikus válasza így hangzott: „Jósolni nagyon nehéz, különösen, ha a jövőről van szó”.

És valóban. A prognózist készítőknek - többek között – két alapvető nehézséggel kell szembenézniük. Az egyik, hogy a jövőt általában a jelenben meglévő trendvonalak meghosszabbításával képzeljük el, és hajlamosak vagyunk a jelen fejlődési lehetőségeit egyenes vonalú előrehaladásként, megszakítatlan folyamatként ábrázolni legtöbbször. A másik, amire már Harold Macmillan egykori brit miniszterelnök is felhívta a figyelmet: a (váratlan) események trendeket módosító hatása. Mert ki jósolhatta meg akárcsak 1962 nyarán – az év elejéről nem is beszélve -, hogy a kubai válságban októberben a világ a nukleáris katasztrófa küszöbére kerül. Vagy például a Szovjetunió összeomlása és a hidegháború vége is váratlanul érte az embereket (különösen a politikusokat). És most és itt nem is beszéltünk a nagy, a világot hatásaiban alapjaiban megváltoztató tudományos felfedezésekről és technikai-technológiai innovációkról.

A váratlan események kiszámíthatatlan bekövetkeztére mindjárt itt van a kazah válság példája. Még az előző év utolsó napján is ki gondolta volna, hogy a Nyugat-Európánál nagyobb területű, ám mindössze 19 milliós és stabilnak hitt közép-ázsiai országban mintegy varázsütésre – a cseppfolyósított üzemanyag rögzített, hatósági árának majd duplájára emelését követően – erőszakos tömegmegmozdulások törnek ki.  A sérelmek és az elégedetlenség nyilván nagyobb volt, más forrásokból is táplálkozott – a Nazarbajev-klán 1989 óta tartó korrupt uralma egész biztosan tetten érhető a kiváltó okok között, - és a drasztikus áremelés az utolsó csepp lehetett a pohárban. A hatalom keményen reagált, de felismerve, hogy - belső hatalmi ellentétek és a tüntetések méretei miatt - nem tudja kezelni a helyzetet, az Oroszországot, valamint a volt szovjet közép-ázsiai országokat és Örményországot tömörítő szervezet, a Kollektív Biztonsági Szövetség Szervezete segítségét kérte. Ez valójában orosz csapatok bevonulását jelentette, amely körülmény nyilván az egyébként orosz befolyási övezetként felfogott ország erősebb moszkvai kötődését, egyfajta „belarussziásítását” is eredményezheti, nem is kissé átrendezve a geopolitikai helyzetet a régióban. Eddig ugyanis a regnáló elit bizonyos egyensúlyt igyekezett tartani az országban működő, és többtízmilliárd dolláros energiaipari befektetéseket hozó Exxon Mobil és Chevron mögött álló, és tavaly augusztusig az afganisztáni szerepe miatt itt is érdekelt Egyesült Államok, valamint a hagyományos „partner”, Oroszország között, amely például űrközpontot (Bajkonur) is működtet az országban. Az események kimenetele még nem látható, a hatalom a fegyveres erőszak mellett bizonyos engedményekkel is próbálja számára kedvezően befolyásolni az eseményeket, pacifikálni a helyzetet.

De említhetnénk a tavaly decemberben Washingtonnak és a NATO-nak átnyújtott két putyini ultimátumot, amelyre az amerikai és brüsszeli válaszok kialakítása az idei év kihívása lesz, és keményen befolyásolni fogja közvetlen és tágabb környezetünk helyzetét. Úgy látszik ugyanis, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök elvesztette türelmét a képzeletében gigantikussá növesztett nyugati „fenyegetés” miatt, valamint a befagyott ukrajnai konfliktust és az ukrán politikai helyzetet is saját szája íze szerint kívánja megoldani. Ellentmondást nem tűrő javaslatai a viszonosság minden említése nélkül teljes és azonnali biztonsági garanciákat követelnek az orosz politika rögeszméjévé vált imaginárius fenyegetésre. A biztonsági csomagokban előterjesztett kívánságai kötelezettségvállalást várnak el a NATO keleti bővítésének végleges leállításáról, az európai színtéren a nyugati katonai tevékenységek korlátozásáról, a NATO csaptok telepítésének tiltásáról az 1997 után felvett tagok területén és elfogadhatatlannak minősítik az orosz határok közelébe telepített NATO-erők jelenlétét.

Miközben a dokumentum-tervezetek – mert kész megegyezés-tervekkel álltak elő, minden előzetes puhatolózás, diplomáciai egyeztetések nélkül – nem veszik figyelembe, hogy az Ukrajna körüli jelenlegi válság a tartós orosz beavatkozás és az aktuális orosz lépések, a nagyméretű és fenyegető csapatösszevonások következménye. Általánosságban is problémás, és ebben a formájában egyértelműen elfogadhatatlan a Nyugat számára a két, fenyegetésekkel kísért dokumentum, amelyek túlságosan széleskörűen fogják fel a biztonsági garanciákat, egyértelműen kizárólag az Egyesült Államoknak adresszálják a követeléseket - például a bővítés megakadályozását - , kihagyva az egyenletből a többi NATO tagországot, az Európai Uniót, és a belépni szándékozók elképzeléseit, a Nyugat eddigi egész open door politikáját. A nehézbombázók és csatahajók jelenlétének nemzetközi vizeken történő korlátozása pedig egyszerűen elképzelhetetlen igény, miközben szó nem esik a másik félnek nyugtalanságot és fenyegetéseket jelentő helyzetek figyelembevételéről.

Az amerikai-orosz feszültség enyhítése lehetne tehát 2022-ben az egyik legfontosabb feladata a nemzetközi politikának, ha úgy tetszik, a legsürgetőbb konkrét lépés. Nyilván ez nem lehetséges az európaiak, az ukránok bevonása és kölcsönös kompromisszumok nélkül. Amennyiben azonban a putyinihez hasonló ultimátumok fogják meghatározni a kapcsolatokat, nem sok jót jósolok magunknak az idénre. Optimizmusra ad okot mindazonáltal a Nyugat – a NATO, az Egyesült Államok, az európai szövetségesek – egységesnek látszó, megfontolt és a tárgyalásokat támogató álláspontja.

Úgyhogy helyesebb nem prognózist csinálni, hanem inkább felhívni a figyelmet olyan területekre és eseményekre, amelyek világpolitikai jelentőségűek lehetnek az idei évben, valamint azokra a potenciális kihívásokra, veszélyekre és fenyegetésekre, amelyekre innen Európából mindenképpen oda kell figyelnünk.

Az idei évet nyilvánvalóan és sajnosan továbbra is meg fogja határozni a pandémia kezelése, az újabb és újabb variánsok felbukkanása, az egészségügyi ellátórendszerek ellenállóbbá tétele. Egyúttal nagyobb figyelem fordulhat az egyre hangosabb oltásellenes és beoltatlan kisebbségeknek, valamint a korlátozásokkal elégedetlen társadalmi csoportok tiltakozó akcióira. A politika, a kormányok reakcióit választási megfontolások árnyalják, sok helyen tartanak a szigorúbb és hatékonyabb szankciók népszerűségüket megnyirbáló hatásától. Mindenképpen oda kell figyelni az éppen a recesszióból kilábaló világgazdaság fenntarthatóságának, az ellátó rendszerek működőképességének és a munkahelyeknek a biztosítására. A kormányoknak ellent kell tudniuk állni a bezárkózás, a protekcionizmus csábításainak is, amelyek rövid távon talán némi előnnyel járhatnak, hosszabb távon azonban a globális gazdaság szövetének felfeslésével fenyegetnek.

A klímaügyek és minden, ami ezzel jár - nem vitás – évtizedekre, vagy tán ennél is hosszabb időtávra prioritása lesz az emberiségnek. A tavalyi glasgow-i nemzetközi klímacsúcs, a COP26 a politikai és gazdasági-társadalmi – nem környezetvédelmi! - realitásokhoz alkalmazkodva visszalépett az eredeti, az évszázad végére elérni kitűzött párizsi 1,5 C fokos globális hőmérséklet emelkedést még megengedő céltól, 2,4 C fokban állapítva meg a célszámot. (A tudósok jórésze mindeközben 3.0 C fok feletti felmelegedéssel számol!) A probléma nem is annyira az (egyébként elégtelen) vállalásokban, mint inkább a teljesítésekben leledzik. Az idei COP27 és a Kormányközi Panel 6. Értékelő Jelentése hivatott emelni a tétet, tovább lépni a környezet, a civilizáció és az emberiség megmentésének útján, az emberi tevékenység klíma-és ökoszisztéma romboló hatásainak megállításában, sőt, amennyiben lehet, visszafordításában. Gigászi feladat, hiszen aktuális rövidtávú érdekeket sért, és konkrét gazdasági és társadalmi feszültségeket okoz a hosszabb távra előre tekintő szemlélet érvényesítése, egy gyorsabb áttérés a széndioxid-kibocsátás drasztikus csökkentését eredményező dekarbonizációra, a zöldenergiára. Amelyről éppen aktuális vita is folyik Európában: vajon zöldnek tekinthető-e a gáz és az atomenergia? Az idén szükséges lenne tovább előre lépni a fejlettebb államok globális pénzügyi szolidaritásának kérdésében is, amely a nehézségekkel küszködő szegényebb országok környezetvédelmi tevékenységét segítené. (Glasgowban megduplázták a vállalást, csak hát az ígéret szép szó…)

A transzatlanti kapcsolatokban a tavalyi jó és rossz tapasztalatok után (lásd Biden retorikája szemben az egyeztetések hiányával és unilateralizmussal az afganisztáni és az ausztrál tengeralattjáró-biznisz ügyében) idén talán elmozdulás várható az egyenrangúbb kapcsolatok kérdésében, az egyeztetett orosz és kínai politikában is kalkulált előre lépéssel. Reális és legitim igénye az európaiaknak érdekeik teljesebb figyelembevétele az amerikaiak részéről. Az európaiak részéről pedig a felelősségek és költségek megoszlásának, valamint Washington határozott ázsiai-indopacifik térség felé fordulásának – ezzel együtt pedig az amerikaiak európai felelősségvállalása csökkentésének – az elfogadása. Persze, nem zárható ki, hogy a libikóka folytatódik, a Kínához való viszonyban a (gazdasági) távolságtartást forszírozó amerikai nyomás erősödik. Reális európai elvárás az is, hogy a kelet-európai ügyekben ne történjen nagyhatalmi megállapodás Európa nélkül, ne fogadja el az Egyesült Államok Putyinnak egyoldalúan csak az amerikaiakkal egyezkedni szándékozó, és Európa megosztását is célzó törekvéseit.

Ami Amerikát illeti, Washington mind bel-, mind külföldön komoly problémákkal nézhet szembe az idén. Biden nagyívű reformcsomagja fennmaradó részének kongresszusi elfogadása republikánus obstrukciós és saját párti (Manchin szenátor) nehézségeknek néz elébe. Az alaposan lecsökkent népszerűségű elnök pártjának esélyeit az idei félidős kongresszusi választásokon nem csupán a republikánus vezetésű államokban a szavazókörzeteknek a potenciálisan demokrata érzelmű szavazók hátrányára zajló átszabása csökkenti, hanem a teljesítményével szembeni nem mindenben magyarázható idegenkedés is. A tavaly január 6-i capitoliumi eseményeket vizsgáló bizottság elhúzódó ténykedése, Trump volt elnök változatlan romboló aktivitása és ambíciói, és leginkább a növekvő ideológiai szembenállás az ország mindig is létező, ám eleddig soha nem tapasztaltan végletessé váló megosztottságát eredményezte, csökkentve a belső kohéziót. „Déliek” és „Északiak”, fehér radikálisok és színesbőrű aktivisták, republikánusok és demokraták, Trump-hívő szélsőségesek és Trumpot elutasító liberálisok és konzervatívok, keleti parti városlakók és a középső országrészek ’vidéki’ lakói, elit és” köznép megannyi hagyományos és újabb ellentétpárjai, valamint ezek variánsai borzolják a felszínt és buzognak a mélyben is. Kérdés, hogy amennyiben valamelyest normalizálódnának a körülmények és az elnök eredeti ígéretéhez híven csökkenteni tudná a megosztottságot, a választók mennyiben tulajdonítanák ezt személyének és politikájának.

A külpolitikában legalább ennyi a figyelmet érdemlő, és ha nem is megoldandó, de kezelendő a probléma. Oroszország és a putyini, ultimátummal felérő tervekhez kialakítandó viszony; Kína, mint stratégiai és rendszerszintű kihívás, valamint a robbanásveszélyes tajvani helyzet, amellyel kapcsolatban Hszi elnök agresszív nyomulása háborús veszélyhelyzettel fenyeget; az észak-koreai nukleáris és rakétaprogram regionális krízist szabadíthat el; az iráni atomprogramról újrakezdett és megfenekléssel fenyegető tárgyalások; a Sarkvidék esélyes militarizálódásának elkerülése, stb.

Nem folytatom. A bel- és külpolitikai kihívások össze is függenek, és az amerikai politika eredményei vagy eredménytelensége idén is sok vonatkozásban befolyásolhatja az amerikai és világpolitikát. Mint ahogy az újra magukhoz térő hatalmak törekvései is.

Figyeljünk rájuk.

Dérer Milkós