Dérer Miklós: Az ukrajnai háború a nemzetközi térben

A hazai sajtóban elsősorban az európai országok reakcióiról olvashatunk az ukrajnai háborút illetően. Dérer Miklós ezúttal vigyázó szemét az egész földkerekségre vetette, és erről számol be eheti írásában.

Az ukrajnai háború a nemzetközi térben

– Az agresszió fogadtatása –

Akár akarjuk, akár nem, akár bevalljuk, akár nem, a Nyugat és benne a NATO, valamint benne a Magyarországot is tagjai sorában tudó Európai Unió tulajdonképpen már egyfajta háborúban áll Oroszországgal. Ugyan a Szövetség csapatai nem vesznek részt a fegyveres küzdelmekben, nincs közvetlen érintkezés az agresszorral – és remélhetőleg nem is lesz a jövőben sem -, de az általánossá váló vélemény szerint „proxy war” esete forog fenn. Vagyis a felek nem saját területükön és nem saját erőikkel vesznek részt az összecsapásban. Sőt, - kissé kitágítva a dolgot - a proxy war fogalmába beleilleszthetők azok a kemény szankciók, az egész szankciós politika, a gazdasági és pénzügyi „háború”, amellyel a megtámadott Nyugat – hiszen tulajdonképpen Ukrajna lerohanása a fennálló és általánosan elfogadott értékeket és nemzetközi viszonyokat kérdőjelezte meg – nyomást kíván gyakorolni az agresszorra. Közben pedig az események hullámverése lassan globálissá szélesíti a konfliktust. Nem érdektelen tehát, ha számba vesszük a nemzetközi reakciókat – legalábbis egy részüket, a legjellemzőbbeket.

Ami a Nyugatot illeti, az orosz intervenció (talán nem is időlegesen) Európában felélesztette a régóta szunnyadó önvédelmi reflexeket, összerántotta a vitatkozó partnereket, erősítette közös biztonsági politikára törekvésüket. Ennek keretében – miközben megszilárdította a NATO együvé tartozását - erősítette az európai önálló védelem, a stratégiai autonómia gondolatát és törekvéseit is, lévén, hogy a konfliktus elsősorban európai ügy. Egyúttal a jövőt meghatározó rendszer-kérdés is: megengedhető egy kisebb állam nem-provokált lerohanása és területének büntetlen elcsatolása a 21. században. Mindez tehát a nemzetközi rendszert, a nemzetközi jogot érintő biztonsági és ideológiai kérdés is, amely kérdésben az európaiak meglepő egységet és határozottságot tanúsítottak. Németország jelentős fordulatot végrehajtva ma már (úgy látszik) kész gazdasági és politikai súlyának megfelelő katonai szerepet is vállalni a nemzetközi színtéren. Egy százalék alatt szerencsétlenkedő éves védelmi költségvetését két százalékra emelte, és százmilliárd eurós katonai programot indított be. A hagyományos semleges államok közül Finnország nyíltan a NATO-tagsággal kacérkodik, és Svédországnak sincsenek skrupulusai a még szorosabb NATO-együttműködéssel kapcsolatban. A frontországok – a baltiak, a románok, és különösen a lengyelek – a jelenleginél is határozottabb és nagyobb katonai segítséget forszíroznak, hogy Ukrajna képes legyen ellenállni az orosz agressziónak. Egyes javaslataik a háborúba történő direkt beavatkozás határát is súrolják (légtérzár és repülési tilalom fegyveres ellenőrzéssel, harci repülőgépek szállítása). Franciaország – miközben fenntartja békeközvetítő erőfeszítéseit – részese a szankcióknak és a segítségnek. A szuverenista álláspontjáról ismert Magyarország - amelyik egyébként annak ellenére alapjában semleges álláspontot foglal el a konfliktusban, hogy elítélte az orosz agressziót, megszavazta a szankciókat - nem vesz részt közvetlenül a katonai segítségnyújtásban, viszont a menekültek százezreinek beengedésével és tovább segítésével járul hozzá a közös erőfeszítésekhez. Budapest – és bizonyos mértékig Berlin, amely az orosz intervenció következményeként alapvetően értékelte át védelempolitikáját – mozgásterét a hivatalos megnyilvánulásokban az is korlátozza, hogy energetikai téren kiszolgáltatott az orosz szállításoknak, és kevés történt a múltban a gáz és olajbeszerzések diverzifikálása érdekében.

Az európai semleges országok is biztonsági helyzetük és kötődéseik újra definiálásának kérdéseivel vannak elfoglalva. Ebben Finnország jutott a legtovább, komolyan felmerült a NATO-tagság gondolata. (A közvéleményben - először a történelem folyamán – a tagság 61 százalékos támogatást élvez, és a politikai elit is egyértelműen híve lett a csatlakozásnak.) Még az idén nyáron eldőlni látszik a sokáig tabuként kezelt kérdés: tagság vagy semlegesség. Svédországban a közvélemény már szintén elfogadja az atlanti szervezeti tagságot, itt a politika hezitál jelenleg még. Írország is bejelentette, hogy átgondolja eddigi, önként vállalt, és a múlt század harmincas évei óta követett semlegességi politikáját, ami szintén felvetheti a tagsági perspektívát. Ami Ausztriát illeti, miközben féltékenyen vigyázza katonai semlegességét, politikájában egyáltalán nem pártatlan: keményen elítéli az orosz inváziót és az atrocitásokat, amint azt a kancellár kijevi és moszkvai tárgyalásai, határozott elítélő nyilatkozatai is bizonyították

Az Egyesült Államok (és az Egyesült Királyság) verbálisan és ténylegesen is a segítségnyújtás élvonalában vannak, határozottan elítélik az orosz agressziót. Szigorú szankciós rezsimeket vezettek be, valamint milliárd dolláros nagyságrendű katonai támogatást nyújtanak a szorongatott Ukrajnának. Amerika – miközben történelmileg változatlanul az Ázsia-Pacifik térséget, és ott is a globális vezető szerepét fenyegető Kínát tekinti külpolitikája csomópontjának - most aktuálisan Európa felé is fordult. Egyúttal igyekszik a két régió történéseihez kevésbé szorosan köthető potenciális tűzfészkeket kioltani: felgyorsítani a régi/új iráni atomalkut feltehetően eredményező tárgyalásokat, rendezni a vitákat Szaudi-Arábiával és az Öböl-beli emirátusokkal.

Kérdés persze, hogy a Nyugat elköteleződése a szigorú orosz szankciós politika és Ukrajna egységes támogatása mellett megmarad-e a jelenlegi szintjén a háború elhúzódása és a gazdasági nehézségek szaporodása idején is. Az agresszív orosz fenyegetőzések esetleges elbizonytalanító hatásairól nem is beszélve.

A posztszovjet, egykori tagállamokat viszont elgondolkoztathatja az ukrajnai invázió. Ha Putyin szerint maga Ukrajna csupán lenini konstrukció, mi a helyzet a jelenlegi formájukban és határaik között a történelemben sohasem létezett közép-ázsiai államokkal? (Hogy most ne is említsük magát az Oroszországi Föderációt…). A félelem és az, hogy kínosan vigyáznak szuverenitásukra és területi sérthetetlenségükre indokolhatta, hogy támogatták az ENSZ Közgyűlés Oroszországot elítélő nyilatkozatát, amelyet rajtuk kívül Moldova és Georgia (Grúzia) is megszavazott, miközben Azerbajdzsán, Türkmenisztán és Üzbegisztán nem jelent meg (!) a szavazáson. Mindenesetre az egykori Szovjetuniót alkotó országok közül csupán Belarusz ellenezte a határozatot, természetesen Oroszország mellett kiállva. Vagyis a kép összetett. Nem tudni, hogy az orosz katonai erő mítoszának ukrajnai megrendülése mennyiben fogja befolyásolni ezen országok jövőbeli viselkedését. Gazdaságilag és kulturálisan is igencsak összefonódtak a nagy Oroszországgal, és az orosz katonai beavatkozás – „békefenntartás”? – esélyei politikai zavar esetén megnőhetnek. A politika a régióban ezért visszafogottabb, a közvélemény azonban egyes vélemények szerint növekvő ellenérzéssel követi az intervenció eseményeit.

Mi a helyzet a NATO-tag és EU aspiráns Törökországgal? Mostanában sok vitája volt szövetségeseivel és partnereivel, ám úgy látszik, hogy az ukrajnai háborút megkísérli a besározódott brüsszeli imázsának helyrehozására felhasználni. Ahogyan Erdogan elnök nyilatkozta, a válság két tényezőt exponált élesen: ”Az első ezek közül, hogy a NATO az európai biztonság sarokköve és legfőbb struktúrája. Ezt nagyon világosan látjuk. A második, hogy Törökország, mint szövetséges, a regionális biztonság nélkülözhetetlen eleme.” Persze, Isztambul elég keskeny mezsgyén közlekedik, hiszen az egyik oldalon tradicionálisan jó kapcsolatokat ápol Ukrajnával, a másikon viszont nagyon is függ az orosz gázszállításoktól. A dilemmát úgy igyekszik feloldani, hogy egyre aktívabban vesz részt a multilaterális béketeremtő erőfeszítésekben. Fekete-tengeri, balkáni, a Kaukázushoz fűződő érdekei, valamint a szíriai polgárháborúban elfoglalt álláspontja bizonyos egyensúlyozásra is készteti a török politikai vezetést.

A Közel-Keleten, sőt, az egész MENA térségben (Middle East and North Africa), ahol az átlagember nagyon is érzékeli a tőle északra nem is olyan messze zajló folyamatok hatásait (élelmiszer- és energiaárak drasztikus emelkedése, munkaerőpiaci zavarok) alapvetően érzelmi a viszonyulás az orosz-ukrán háborúhoz. Az arab közvélemény elsősorban a nyugati „kettős mércét” emlegeti; Szíriát, Líbiát és az izraeli-palesztin viszályban elfoglalt nyugati (főleg amerikai) szerep arab értelmezését hozza fel álláspontja alátámasztására. A politikai vezetőréteg valamivel szofisztikáltabb hozzáállást tanúsít: miközben természetesen figyelembe veszi, és részben osztja a populáris megközelítéseket, a gazdasági és katonai kapcsolatok bonyolítják politikáját. Persze, korántsem egységes a Közel-Kelet. Még a kifejezetten nyugatos orientációjú országok is mintha kivárásra játszanának végleges és határozott politikájuk megfogalmazásával. Egyiptom életbevágó gabonaimportjának 85 százaléka Oroszországból és Ukrajnából származik, és a szankciók negatív hatásai nagyon is sújtják az országot. A Nasszer-i időkig visszanyúló katonai kapcsolatai is vannak Moszkvával, és Szíriában, valamint Líbiában az oroszokkal karöltve vannak jelen. Az olajhatalom Szaúd-Arábia is egyensúlyoz: az olajügyek és bizonyos fegyvervásárlások mellett a jemeni polgárháborúban is vannak közös érdekei Oroszországgal. Az egyébként nyugat-barát olajkirályság ráadásul Joe Biden erősen átideologizált és „identity framing”-nek nevezett külpolitikai felfogása miatt is zavarban van. Az amerikai elnök ugyanis a világban jelenleg zajló eseményeket és forrongást – beleértve az orosz-ukrán háborút - , a demokrácia és az autokrácia közötti élet-halál harcnak tekinti, és Rijad talán mégsem tekinthető makulátlan demokráciának.

Egyébként az egykori harmadik világ országaiban általában is jelentős problémát okoz az ukrán-orosz gabonaszállítások elmaradása. Különösen a hadműveletek elhúzódása esetén várható súlyos élelmiszerválság, ami az egyes országok politikai állásfoglalását is befolyásolhatja.

Az esetenként az 52. amerikai tagállamnak is nevezett Izrael meglepő (vagy nem is olyan meglepő) módon szintén egyensúlyozásával tűnik ki. Naftali Bennett kormánya nyilvánosan sokáig nem ítélte el az orosz agressziót, és később is csak kifejezett és erős amerikai nyomásra változtatott ezen. Tel-Aviv alapvetően nem akarja elidegeníteni Putyint, és hivatkozik az oroszországi mintegy százötven ezer zsidóra, valamint az Izraelben élő több mint félmillió oroszországi eredetű polgárra. Szüksége van az orosz politika jóindulatára és befolyására az ősellenségnek tekintett Irán és Szíria vonatkozásában is. Törökországhoz hasonlóan kihasználja a mindkét félhez fűződő kapcsolatait és közvetítő szerepet kíván vállalni a konfliktusban.

Az erős orosz udvarlásnak kitett Afrikában – emlékezzünk csak a 2019-ben Szocsiban tartott Oroszország-Afrika csúcstalálkozóra, amelyen a földrész 47 államfője vett részt – sem egyöntetű a hozzáállás az eseményekhez. Az 54 afrikai állam közül eleve csak 45 vett részt az ominózus ENSZ szavazásban, amely nagy többséggel elítélte Oroszországot. Ebből 28 támogatta a határozatot, 17 pedig tartózkodott. Ellenszavazat nem volt, ami érthető a szuverenitás és a be-nem-avatkozás melletti hagyományos kiállásuk miatt. Viszont az afrikaiak többé-kevésbé általános Nyugattól való idegenkedése, az európai gyarmatosítás emlékei következtében is élénken helyeselnék a globális nyugati dominancia, a posztkolonialista nemzetközi rend leépítését. Afrikában is sokat kárhoztatják a nyugatiak – úgymond - kettős mércéjét a nemzetközi jog alkalmazásában. Oroszország elődjére, a Szovjetunióra úgy emlékeznek, mint amelyik támogatta az anti-kolonializmust, és ellensúly volt a Nyugat, az Egyesült Államok ellenében. Az orosz lépések egyébként sem fenyegetik Afrikát, európai probléma, oldják meg az európaiak - vélik. Afrikát leginkább az Ukrajnában tanuló nagyszámú afrikai diák sorsa érdekelte, és a háborút végső elemzésben proxy war-nak tekintik a Nyugat és Oroszország között. Az Afrikai Unió így mindkét félnek küldött figyelmeztetést. Ghana, és leginkább Kenya állásfoglalása tér el bizonyos mértékben ettől az unisonotól. Kenya szerint elítélendő „az irredentizmus és expanzionizmus bármely formája, legyen az faji, etnikai, vallási vagy kulturális alapú.”

Ázsia két gigahatalma közül talán India hozzáállása kívánja meg a bővebb magyarázatot. Indiai elemzők úgy látják, hogy dacára a végre és újonnan konszolidálódott nyugati szövetségnek, nem arról van szó, hogy világos elkötelezettségi megosztás alakult ki a nemzetközi rendszerben az úgynevezett szabad világ és autokrata ellenségei között. Ennél sokkal fragmentáltabbak a globális viszonyok. Az egyes államok leginkább érdekalapon közelítik meg a megosztó kérdéseket, és Ázsiát a konfliktus megerősítette tradicionális álláspontjában, miszerint a stabilitás és a nyitott világgazdaság fenntartása az országok érdeke. India pedig okosan saját érdekeit követi, amikor változatlanul számol az olcsó orosz energiával (Sőt, az idén például már 13 millió hordóval vásárolt eddig, összevetve a tavalyi egész évi 16 millióval!). Oroszország műtrágyával és fegyverszállításokkal is jelen van az indiai piacon. A világ legnagyobb népességű országa még a Bandung-i időkből, a Nehru-korszak el nem kötelezettségi politikája óta kiváló kapcsolatokat ápol Oroszországgal és szovjet elődjével, és ezt a viszonyt nem szándékozik feladni. Amit tehet, hogy megpróbál egyensúlyozni a gigászok, az Egyesült Államok, Kína és Oroszország között, és „nem ül fel az amerikai szirénhangoknak”, amelyek arra hivatkozva, hogy India a világ legnépesebb demokráciája, egyértelműen Oroszország elítélésére és a szankciós lépésekhez csatlakozásra igyekeznek rábírni. Következetesen tartózkodik az ENSZ szavazásokon, abból a hidegháborús tapasztalatból kiindulva, hogy nem csatlakozik egyetlen szuperhatalomhoz sem, és vitáikban nem foglal állást általános nyilatkozatoktól eltekintve.

Kína elsősorban alkalmat lát a háborúban saját szerepének és befolyásának növelésére. Számára az események nem annyira Oroszországról, mint inkább az Egyesült Államokról és a globális viszonyok alakulásáról szólnak, és lehetőséget teremtenek a Washington-túlsúlyos nemzetközi rendszer bomlasztására, a Nyugaton belüli viták erősítésére és kihasználására. A kínai narratíva lényege, hogy a válságért és a háborúért az Egyesült Államokat és a NATO-t terheli a felelősség. Az államilag ellenőrzött média az orosz álláspontot hangoztatja, a lakosság megdolgozása ezerrel zajlik. Peking hangsúlyozza, hogy a stratégiai együttműködés Oroszországgal „nem ismer határokat”, a Hszi-Putyin viszony „sziklaszilárd”. Egyúttal a nagy békeközvetítő kiegyensúlyozó és „semleges” szerepét is felveszi, és megragadja az alkalmat arra, hogy a „centrális birodalom” hagyományos Kína-felfogása értelmében erősítse globális szerepét. Kína érzékenyen figyeli az Egyesült Államok reagálását is, bizonyos mértékben precedensnek tekinti egy esetleges Tajvannal kapcsolatos, Putyin ukrajnai „különleges katonai akciójához” hasonló „felszabadító” lépése esetére. Ugyanakkor érdeke a konfliktus elhúzódása, hiszen erőforrásai kimerülésével és fokozódó háborús nehézségeivel Moszkva egyre jobban rászorulhat Peking támogatására, és Putyin eddig is nyilvánvaló junior partner szerepében még kiszolgáltatottabbá válhat Kína irányába.

A kép tehát bonyolult, ellentmondásos, és tisztulása sem várható. Az események és a reá adott reakciók erősítik a de-globalizációs és re-nacionalizációs tendenciákat, amikor az egyes államok saját érdekeik túlhangsúlyozásával lépnek a világpolitika és világgazdaság színpadára. Válsághelyzetekben ez akár érthető is lehet, ám közben felfeslik az egységesülő világgazdaság szövedéke, hatalmi versengések alakulnak ki, és a nemzetközi viszonyok egyre törékenyebbekké, egyre kiszámíthatatlanabbá válnak. Szaporodnak azok a vélemények, amelyek szerint szakítani szükséges a második világháború után kialakult és mára instabillá vált nemzetközi rendszerrel, mert a világ stabilitása forog kockán. A Nyugat status quo szemlélete alapján összezár, a maradék, a „rest” bizonytalan, kivár, és továbblépésen gondolkodik. Damoklész kardjaként függ a fejünk felett a tömbösödés és a hidegnél melegebb szembenállás réme.

Elsősorban a mi, a Nyugat (politikusainak?) a bölcsességén múlik a jövőnk.

Dérer Milkós