Dérer Miklós: Megosztott félkontinens – Latin-Amerikai változatok

Biden elnök idei kedvenc vállalkozása,  az amerikai kontinens vezetőinek Los Angeles-i csúcstalálkozója (Summit of the Americas) nem teljesen a várakozásoknak megfelelően alakult.

Megosztott félkontinens – Latin-Amerikai változatok

Az idei európai és távol-keleti/csendes-óceáni események különösen elvonják a figyelmet a világ többi részétől, bár a globalizált körülmények Latin-Amerikát sem szorítják ki teljesen a köztudatból. Ahogy visszaemlékszem, a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben a dél-amerikai kontinens - enyhe túlzással – az olykor havonta jelentkező katonai puccsok révén került az újságok címlapjára.^[1] Ami ugye, az instabilitás és államszervezeti kialakulatlanság biztos jelzője, hiszen fejletlenebb országokban jóformán a katonaság az egyetlen szervezett erő, amelyik egyes esetekben „igazságot tesz” a polgári politikai frakciók vitáiban, és az állami működést biztosítandó közbelép és átveszi a hatalmat. Más esetekben persze egyéni „ezredesi ambíciók”, esetenként a nagy északi szomszéd megfontolásai is szerepet játszottak a dél-amerikai katonai hatalomátvételekkor, a puccsokban. Később, a hatvanas-hetvenes években a kubai forradalom nyomán fellángolt gerilla mozgalmak és az ezekkel sok szempontból összekapcsolható drogkereskedelem hírei voltak az előtérben.

Az ezredforduló után bizonyos konszolidáció következett be, a gerillamozgalmak többsége „civilizálódott”, utódaik részt vesznek a normális (?) politikai életben. És ami a legfontosabb, baloldali, esetenként nyíltan szocialista programmal választásokat is nyernek. Miután pedig az Egyesül Államoknak, a hagyományos regionális hegemónnak a figyelme a világ egyre bonyolultabb kihívásai miatt más térségek felé fordult, az önállóbb politizálásnak tágabb tere nyílt a térség államai számára. Ebben a helyzetben, mintegy menteni a menthetőt, invitálta meg az amerikai kontinens államainak vezetőit Biden elnök Los Angeles-be, a két félkontinens csúcsértekezletére (Summit of the Americas)

Biden elnököt tulajdonképpen az ág is húzza. A szokatlanul magas infláció, elszabadult üzemanyagárak – 1989-ben még egy dollár/gallon (nagyjából 3,8 liter benzin) alatt tankoltam az Ohio-i Athens-ben, ez mára öt dollár körülivé emelkedett -; az ingatlanárak az egekbe szöknek, befolyásolva a szegényebb rétegek tulajdon szerzését, a covid-járvány lecsengése váratlanul elhúzódik, sőt, új fertőzések jelentkeznek; a „home-grown” (helyi, otthoni) „lone-wolf” (magányos elkövető) terrorizmus, vagyis az iskolai és bevásárló központokban elkövetett fegyveres tömeggyilkosságok majd heti rendszerességű ismétlődése az állandó fenyegetettség érzetével párosul; a probléma pro és kontra megoldásához kapcsolódó fegyvertartási-vita pedig növeli a társadalmi elégedetlenséget és megosztottságot.  A délről jövő demográfiai nyomás, a latino migráció megoldatlansága is feszítő belpolitikai problémává súlyosbodott. Legutóbb pedig az abortusz radikális szigorítása, a Legfelső Bíróság konzervatív többségének végletesen megosztó határozata borzolja a kedélyeket. Mindezek eredményeként az elnök vészesen csökkenő személyes elfogadottsága és a demokrata esélyek látványos csökkenése az őszi félidős kongresszusi választások közeledtével az otthoni nehézségeket jelzik, és nemsok jóval kecsegteti a kormányon lévőket. A fenyegető recesszió réme mind ehhez csak ráadás.

A tavalyi ügyetlenkedés, az afganisztáni kivonulás előkészítetlensége, a demokrácia-csúcs félsikere és az általánosan egyre fenyegetőbb veszélyeket hordozó nemzetközi helyzet – ukrán-orosz háború, folyamatosan súlyosbodó amerikai -kínai szembenállás, az iráni atomalku-tárgyalások (remélhetőleg ideiglenes) befulladása, a globális klímakérdések megoldatlanságának állandósulása, valamint egyéb problémák az amerikai politika külső feltételeinek romlását jelzik. Oroszország ukrajnai agressziója azért is okozott különös gondokat, mert ugyan összerántotta a Nyugatot, felismervén, hogy a liberális demokráciák önvédelméről is szó van, és nem egyszerűen az igen kevéssé liberális Ukrajna sorsa csupán a kérdés. A háború és következményei napvilágra hozták azokat a mélyben lappangó ellentéteket, amelyek a tágabb ételemben vett Nyugat és a világ többi része között egyre határozottabban feszülnek. A biztonsági megfontolásokból és büntetések céljából elszaporodó szankciók, vámok, exporttilalmak, támogatások - és általában is a protekcionizmus - mindennapi fegyverré válása az államközi és globális gazdasági kapcsolatokban elsősorban a fejlődő világot sújtja. Amely aztán felelősként nem feltétlenül az orosz lépéseket, hanem az azokra adott nyugati válaszokat kárhoztatja. A „Nyugat” viszont többnyire az Amerikai Egyesült Államok képében jelenik meg, rajta csattan leginkább az ostor.

Legújabban pedig az elnök idei „pet project”-je, kedvenc vállalkozása,  az amerikai kontinens vezetőinek Los Angeles-i csúcstalálkozója (Summit of the Americas) sem teljesen a külső várakozásoknak megfelelően alakult.

A nyugati féltekének ez az összejövetele az eredeti tervek szerint a gazdasági együttműködés, a migráció, és a demokrácia regionális kérdéseire kívánt fókuszálni. Bidennek a Fehér Ház által „ambíciózus”-nak nevezett gazdasági csomagja nem új kereskedelmi egyezményekben, hanem elsősorban új térségbeli beruházások ösztönzésében, az ellátási láncok erősítésében, a dekarbonizáció és a biodiverzitás előmozdításában gondolkodott, már meglévő kereskedelmi egyezményekre alapozva.  Új partnerség ajánlatával igyekezett megmenteni a találkozót, amelyet előzetesen komoly viták és részleges bojkott nehezítettek. Washington ugyanis az elmúlt évszázad direkt katonai és politikai beavatkozásai után az utóbbi évtizedekben egyértelműen a gazdasági befolyásszerzés – „jutalmazás” és „büntetés” – alkalmazásával fejleszti kapcsolatait Latin-Amerikával. A Kubát sújtó embargó és a Venezuelával szemben követett szankciós politikák az utóbbi – a büntetés - ékes bizonyítékai.

Visszatérve a Los Angeles-i összejövetelre, a nagy port felverő bojkottot tulajdonképpen maga az elnök indította el, amikor a világban rendszer szintűen változó viszonyokat a demokrácia és az autokrácia történelmi összeütközésének felfogva, kétségkívül valóságos alapokon nyugvó álláspontját dogmává emelve, nem volt hajlandó az autoriter Kubát, Nicaraguát és Venezuelát meghívni a kontinentális összejövetelre, megtorpedózva a találkozó összamerikai jellegét..

A szubkontinens jó részének reakciója Bidennek erre a lépésére akár még egy-két évtizede is elképzelhetetlen lett volna. Mexikó elnöke és a régió legnépszerűbb vezetője, Andrés Manuel Lopez Obrador azonnal bejelentette, hogy bojkottálja az eseményt, és példáját Bolívia és Honduras baloldali elnökei is követték. Guatemala és Salvador elnökei szintén kihagyták a részvétel lehetőségét, nem utolsó sorban az országaikban virágzó korrupciót érő rendszeres amerikai bírálatok miatti tiltakozásul. Ez utóbbi kettőnél nagyobb pofon a mexikói, guatemalai, salvadori és hondurasi elnökök távolmaradása, hiszen ezek lehettek volna Biden elsődleges partnerei a feje fölött Damoklész kardjaként függő migrációs kérdés megtárgyalásában. Ugyan a Fehér Ház igyekezett mindenkit megnyugtatni, hogy az alsóbb szintű részvétel érdemben nem változtat a végeredményen, a közös nyilatkozaton, hiszen azt a szakértők már eleve elfogadásra kidolgozták, mégis, az Egyesült Államokba irányuló latin-amerikai migrációban érintett legfontosabb országok vezetőinek távolmaradása jócskán csökkentette a migrációs probléma alapvető okainak szentelt kiemelt figyelmet. A bevándorlási-migrációs kérdések washingtoni kezelésével megbízott Kamela Harris alelnök sem volt képes a csúcson az előzetes elképzeléseknek megfelelő szerepet játszani. A washingtoni adminisztráció azzal is igyekezett elbagatellizálni a bojkottot, hogy határozottan hangsúlyozta: diktátorok meghívása hiteltelenítené a demokrácia iránti amerikai elkötelezettséget.

Mégis, nyilvánvalóvá vált, hogy Latin Amerikában változóban van az Egyesült Államok, az egykor megkérdőjelezhetetlen regionális hegemón tekintélye és befolyása, és ezt a természetes folyamatot a Biden-i Fehér Ház politikája, amely nem tartotta fő prioritásának a térséget, csak tovább erősítette. Ahogyan az Uruguay-i elnök, Luis Lacalle Pou nyilatkozta a BBC-nek, a hivatalos Amerikának „semmi elképzelése nincs Latin Amerikáról”, legalábbis olyan, amelyet alkalmazni lehetne például az övéhez hasonló országokra.

A csúcsértekezlet nem csupán azt a tényt húzta alá, hogy a térségben növekszik a megosztottság, a távolodás az Egyesült Államoktól. Dél-Amerika politikai színképe balra tolódik, erős populista felhangokkal. Argentina, Chile és Peru elnökei egyként keltek ki a „neoliberalizmus”, a régióban uralkodó amerikai gazdasági-ideológiai befolyás kulcsfogalma ellen. Biden pedig azzal próbált jópontokat szerezni a „progresszívek”-nél, hogy  bírálta a „lefelé csöpögtető” (trickle down), vagyis nagylelkűnek beállított adományokon, és nem valódi partnerségen alapuló  gazdaságpolitikai elképzeléseket.

A baloldali hullámot meglovagoló új elnökök persze sokkal konszolidáltabb, mérsékeltebb, kiegyenlítődésre és kompromisszumokra törekvő politikusok a Chavez/Maduro (Venezuela), vagy Daniel Ortega (Nicaragua) típusú régi baloldaliaknál, hogy Kubáról most ne is essék szó. Vegyük például Gabriel Boric-ot, Chile 36 éves elnökét, aki nem igazán a Salvador Allende által egykoron ajánlott szocialista utat követi. Bírálja a három meg nem hívott ország vezetőit autoriter politikájuk miatt, de az Egyesült Államokat is, mert nem volt hajlandó meghívni őket a csúcsértekezletre. Emberi jogi politikájuk miatt Izraelt a palesztin kérdésben ugyanúgy kritizálja, mint Kínát az ujgurok elnyomásáért. ugyanakkor elfogadja Bidennek a demokrácia és a populista autokrácia szembenállását hangsúlyozó világfelfogását, amiért a radikális baloldaliak árulónak tartják, ám ő azt hangoztatja, hogy újra definiálni akarja a baloldaliságot.

Vagy itt van Kolumbia első baloldali elnöke^[2], Gustavo Petro Urrego, a volt gerilla, aki legyőzte (nagyon vékonyka különbséggel ugyan) konzervatív ellenfelét a legutóbbi választáson. Ahogy mondta, „Isten és a nép” segedelmével. Elemzők szerint persze az internet, a social media is nagy segítségére volt. Olyan politikus, aki elfogadta legyőzött ellenfele együttműködési ajánlatát, és konszenzusra törekedve kívánja vezetni országát.

Az Amerika Csúcs végül is több olyan kezdeményezést indított el, amelyekkel Biden elnök bizonyítani kívánta az Egyesült Államok elkötelezettségét déli szomszédjai iránt. (A kezdeményezéseket az elemzők többsége eléggé általánosságokban mozgónak minősítette.) A migráció kérdésében (Los Angeles Declaration on Migration) koordinációt helyezett kilátásba, legális migrációs csatornák kiépítését, a menekültek rendezett visszatelepítésének megoldását, és egyéb, rövid távon enyhén idealistának tűnő intézkedéseket. A gazdasági területen (Americas Partneership for Economic Prospects) az ellátási láncolatok stabilitásának és ellenálló képességének erősítését, valamint a klímaváltozás kezelésére beindult ipari fejlesztések elősegítését ígéri a dokumentum, többek között. Egyúttal súlyt helyeztek az élelmiszerbiztonság erősítésére, valamint az egészségbiztonság fejlesztésére is. Ez utóbbi támogatására – a Kennedy elnök által a hatvanas években beindított Peace Corps (Békehadtest) mintájára - felvetették az America Health Corps ötletét, amelynek keretében 500 ezer egészségügyi szakember kiképzését lengették be.

Az igazi probléma viszont az – és ez a térség jövőjét, valamint kapcsolatát az Egyesült Államokkal, és általában is a Nyugattal nagyon is érinti -, hogy ezek a kezdeményezek és ötletek milyen megvilágításban jelentkeznek a régióban tapasztalható nagyon erőteljes és agresszív kínai gazdasági és politikai jelenlét fényében. Kína külkereskedelme Latin Amerikával a 2002-es 18 milliárd dollárról 2021-ben 449 milliárdra növekedett. Ezzel a „Középső Birodalom” a régió legnagyobb kereskedelmi partnerévé vált. Politikai és katonai behatolása is folyamatos. Peking pénzügyi ösztönzőkkel vagy féltucat karibi országnál elérte, hogy visszaléptek Tajvan elismerésétől. A kínaiak lettek a dél-amerikai hadseregek fő fegyverszállítójává az utóbbi években. A kínai állami vállalatok és üzleti vállalkozások részt vesznek a természeti erőforrások kiaknázásában ugyanúgy, mint a nagy infrastrukturális és jelentős építési projektek finanszírozásában és létrehozásában is, stadionoktól kikötőkön át a duzzasztógátakig.

Ahogyan a térség egy hozzáértő ismerője, Jorge Heine, Chile volt pekingi nagykövete, jelenlegi amerikai egyetemi professzor nyilatkozta: „Amikor az amerikai hivatalosságok Latin-Amerikába látogatnak, gyakran Kína a téma a megbeszéléseken, és az, hogy miért nem kellene üzletelniük Kínával. Amikor a kínai hivatalosság tesz látogatást, kizárólag hidakról és alagutakról, autópályákról és vasutakról, kereskedelmi kapcsolatokról esik szó.”

Viszonylag könnyű eldönteni, melyik hozzáállást találhatja az attraktívabbnak a fogadó fél.

[1] Emlékszem egy Ludas Matyi karikatúrára, talán Sajdiké lehetett, amely egy tömeget ábrázolt egy emelvény előtt, azon néhány helikoptergarázsként is használható tányérsapkát viselő katonatiszttel, akiknek egyike a tömeget szólította fel mikrofonon: „Tegye fel a kezét, aki nem volt még elnök”.

[2] Nemcsak ő „első”, hanem alelnöke is, aki fekete és nő!

Dérer Miklós