Dérer Miklós: Csúcsok évada

Az idei év fölöttébb gazdag csúcstalálkozókban, de kiemelkedett közülük a NATO madridi csúcsértekezlete, amelyen új Stratégiai Koncepciót fogadtak el.

Csúcsok évada

Aki figyeli a világpolitika történéseit, az bizonyára felfigyelt arra, hogy az idei év fölöttébb gazdag csúcsértekezletekben.

Februárban a Quad, az Egyesült Államok, Ausztrália, Japán és India biztonsági kérdésekkel foglalkozó egyeztető fóruma tartott felsőszintű találkozót Melbourne-ben.

Márciusban – hogy magunkat is feltegyük a palettára – Londonban a Visegrádi Négyek és Nagy-Britannia vezetői értekeztek.

Áprilisban, a hónap elején az AUKUS (Ausztrália, az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok trilaterális biztonsági szervezete az ázsiai-csendes-óceáni térségben) tartott csúcsértekezletet a különösen Canberrát érintő kihívásokról, regionális biztonsági kérdésekről. De áprilisban tartották meg a dél-kelet ázsiai országok befolyásos szervezetének, az ASEAN-nak a 14. konferenciáját is, amelyet az észak-koreai rakétafenyegetésnek és a dél-kínai tengeri agresszív kínai nyomulásnak a témái uraltak.

Májusban ezt az értekezletet követte egyébként a washingtoni ASEAN-USA csúcs, amely Biden amerikai elnök szándékai szerint új korszakát indította volna el a kapcsolatoknak. A hónap során ezen kívül az Európai Unió és a Nyugat Balkán vezetői ültek össze, hogy valamilyen elmozdulást érjenek el – legalább szóban – a régió európai perspektíváinak erősítésében.

Júniusban nem csak a Summit of the Americas, az amerikai teljes kontinens többször elhalasztott csúcsértekezlete ült össze Los Angelesben, hanem a BRICS, a legtekintélyesebb feltörekvő hatalmak egykor talán nagyobb igényű és ígéretű szervezete (Brazília, Oroszország, India, Kína és Dél-Afrika a tagok) is összejött virtuálisan. Hogy az ún. Bukaresti Kilenceknek, a magukat a Krím orosz elcsatolása és a kelet-ukrajnai polgárháború kitörése után fenyegetve érző közép-európai országok 2015-ben alakult szervezetének a román fővárosban tartott csúcsértekezletét (mi is tagok vagyunk!) csak mellékesen említsük, pedig bőrünkre menő témát, az újabb és sokkal veszélyesebb orosz agresszió regionális következményeit kellett megbeszélniük.

Hasonló kérdések, kiegészülve a gazdasági és energiaellátási nehézségeknek, valamint a helyzetre adandó közös válaszokat elősegítő egyeztetések szükségességével, voltak a témái az Európai Unió állam és kormányfőinek legalább kétszeri (márciusi és június) idei csúcsértekezleteinek. És nem említettük most és itt az összeset, köztük az Unió és Japán vezetőinek májusi csúcsértekezletét.

Június-július fordulóján egymáshoz szorosan kötődve tartották meg az idei év eddig talán legjelentősebb két csúcsértekezletét, a legfejlettebb demokratikus államokat tömörítő G7-nek, és a NATO-nak a csúcsértekezletét.

Az idén még ezeken kívül is várhatóan több hasonló eseményre kerül sor, csak a legfontosabbakat említjük: augusztus elején hívják össze sokéves előkészület és szakértői egyeztetés után a nukleáris fegyverek elterjedését megakadályozni szándékozó NPT szerződés tizedik felülvizsgálati konferenciáját (NPT 10th Review Conference) az egyiptomi Sharm el Sheik-ben. Szeptemberben az ENSZ Közgyűlés éves ülésszakának megnyitására nagy számban várják a világ vezetőit, részvételük és felszólalásaik már régóta szokássá vált. Novemberben ülnek össze az indonéziai Bali szigetén a G20-nak, a legfejlettebb húsz országnak a vezetői. Erre az összejövetelre a szervezők Putyin orosz elnököt is meghívták, és az Európai Unió érdekelt országainak a vezetői is megerősítették részvételi szándékukat – magyarán, nem fogják bojkottálni tiltakozásul a csúcsot. Térjünk azonban vissza a számunkra legfontosabb csúcsértekezletek, a G7 és NATO csúcsok eseményeihez.

Kékkel a G7 országai, zölddel az EU azon országai, amelyek nem tagjai a G7-nek

A G7 országok vezetőinek a bajor Alpokban tartott összejövetelét alapvetően persze az ukrajnai háború témái uralták, és a csúcsértekezlet ezek között is természetesen azoknak a gazdasági problémáknak a lehetséges megoldásával foglalkozott, amelyek az orosz agresszió és az arra adott nyugati válaszok következtében előállottak. Az égbeszökő energiaárak jelentős bevételnövekedést – 100 milliárd dollár hasznot - jelentettek az orosz gazdaság számára a február 24 óta eltelt első három hónapban az orosz exportot sújtó szankciók ellenére, ugyanis az „el nem kötelezett” vásárlók felé szabadon áramlott a gáz és az olaj.  A szankciók érvényesítése így nehézségekbe ütközik, és a megoldásra tett javaslatok - egyoldalú másodlagos szankciók kivetése a vásárló országokra, a tengeri szállításokhoz szükséges biztosítások piacának tiltó befolyásolása, általában is a szállítás megnehezítése, a rubel konvertibilitásának megszüntetése stb. – nem élveznek egyelőre konszenzust. Minden ilyen lépés a feketepiac felvirágzását és további áremelkedéseket is okozhat. A vezetők abban viszont egyetértettek, hogy keresni fogják annak a lehetőségét, hogy az orosz olajra „ársapkát” (price cap) húzzanak, vagyis maximalizálják az árát, ezzel is segítve részint a fogyasztókat, részint pedig csökkentsék Moszkva bevételeit, nehezítsék Putyin háborújának a finanszírozását.

A kínai globális gazdasági térnyerés ellensúlyozására jóváhagytak egy 600 milliárd dolláros infrastrukturális programot, ami egyébként csupán fele a kínai Öv és Út (Belt and Road Initiative) program költségvetésének. Tekintve, hogy a hetek egyesített GDP-je magasan (háromszorosan) felülmúlja a kínait, a program nem tekinthető igazán nagyvonalúnak.

A résztvevők a kétnapos találkozó után átrepültek Madridba, ahol kiegészülve a NATO további tagjaival és partnerországok vezetőivel az atlanti szövetség éves csúcstalálkozóján vettek részt.

A NATO európai tagjai a két Madridba meghívott skandináv országgal

A NATO-t, és vele együtt a kollektív, szélesebb értelemben vett Nyugatot már a 2014-es krími orosz területfoglaló akció is sokként érte. Azonban a teljes stratégiai váltásra Oroszországgal szemben az idei február 24-én bekövetkezett nem provokált és igazolhatatlan Ukrajna elleni, területek elcsatolását és a független ukrán államiság megszüntetését célul tűző nyílt agresszió késztette az atlanti szövetséget. Ez az invázió hatásában messze túlmutat a lokális és regionális jelentőségen: egész Európa békéjét teszi kockára és megváltoztatja nemcsak a hidegháború után kialakult és megállapodott nemzetközi viszonyokat, hanem a második világháború megalkotta nemzetközi rendet is megingatja. Az eddigi biztonsági és bizalomépítési megállapodások és erőfeszítések értelmüket és érvényüket veszítették, a kialakult bizalmatlanság még a konfliktus esetleges nem kíván elfajulása és tovább terjedése ellenére is sokáig fennmarad. Az Ukrajna elleni orosz háború egyértelműen a kialakult status quo és a Nyugat elleni háborúvá fejlődött, sőt, az energia és az élelmiszerellátás fegyverként való felhasználásával globális méretűvé terjedt. Mind erre megfelelő válaszokat kellett adni: a reaktív, a kihívásokra eddig utólagos válaszokat adó NATO-t proaktív elmélettel és kapacitásokkal is fel kellett ruházni.

Nem is olyan régen a NATO-t elavultnak, agyhalottnak minősítették, és valóban, voltak identitás-problémái az elsődleges funkciója, a Szovjetunió feltartóztatása után, a fenyegetés megszűntével. Stabilitásépítéssel, új tagok felvételével, válságmegelőzéssel és -menedzseléssel, békeműveletekkel, terrorellenes háborúval próbálkozott, de a biztonságerősítő célok nem igazán kölcsönöztek igazi karaktert a szervezetnek: hiányzott a valódi elsődleges funkció. Ugyanakkor a szövetség meglepő tartósságát magyarázza az a tény, hogy a NATO egyúttal értékszövetségnek is tételezte magát, valamint olyan politikai konzultációs fórumnak, amely válságos időkben a transzatlanti államok, a „Nyugat” egyeztető és közös politikákat kialakító intézménye is volt. Vagyis sohasem kizárólag katonai szövetség. Ráadásul ez a politikai konzultációs vonal az elmúlt harminc évben erősödött is, nem utolsó sorban a masszív katonai feladatok csökkenésével párhuzamosan.  Az előző század háborús eseményeire emlékeztető orosz agresszió és a szovjet időszakon is túltevő elképesztő moszkvai propagandakampány mindent megváltoztatott. (Itt azért meg kell jegyeznünk, hogy a 2014 után lassú, óvatos, de folyamatos adaptáció történt a változó viszonyokhoz.)

A madridi csúcs két dokumentuma, a hosszabb távra (általában tíz évre) tervezett Stratégiai Koncepció, valamint az aktuális helyzetet és konkrét feladatokat jobban körvonalazó Zárónyilatkozat jelölik ki az atlanti szövetség politikájának irányait, a válaszokat a kialakult helyzetre

NATO vezetők a csúcsértekezlet első napján készült fotón

A madridi Stratégiai Koncepció, amely a 2010-es lisszabonit váltja fel, Oroszországot „a Szövetségesek biztonságát és az euro-atlanti térség békéjét és stabilitását érintő legjelentősebb és legközvetlenebb fenyegetés”-nek nevezi. Ez alapvető változás a 2010-es dokumentumhoz képest, amelyben Oroszország - már akkor is túlzott jóindulattal és várakozással, hiszen Putyin ominózus 2007-es. a müncheni biztonságpolitikai fórumon elmondott agresszív és vádaskodó beszéde után vagyunk – „stratégiai partner”-nek neveztetett. Részint hasonló a változás Kína esetében is: míg feltörekvő hatalom Lisszabonban egyáltalán nem szerepelt a dokumentumban, addig Madridban két paragrafust is szántak a „Középső Birodalom”-nak, feltehetően amerikai kezdeményezésre és nem viták nélkül. Ezekben leszögezik, hogy Kína „kinyilvánított szándékai és erőszakos politikái kihívást jelentenek érdekeink, biztonságunk és értékeink számára”. Megvádolják „rosszindulatú hibrid és kiber-műveletek” végzésével, és azzal, hogy „ellenőrizni kíván kulcsfontosságú technológiai és ipari szektorokat, kritikus infrastruktúrákat, valamint stratégiai nyersanyagokat és ellátási láncokat abból a célból, hogy a gazdasági befolyáson keresztül stratégiai függőségeket érjen el, mindezzel pedig aláássa a szabályokon alapuló nemzetközi rendet, beleértve a világűr, a világháló és a világtengerek területeit is.”

Mindez pedig azt is jelenti, hogy a NATO erősödő globális szemlélettel az ázsiai-csendes-óceáni térség viszonyairól is markáns véleményt fogalmaz meg, de nem tisztázott, hogy milyen szerepvállalást jelent mindez, ha egyáltalán.  A szövetségnek sem a kapacitásai, sem az infrastruktúrája nem tesz lehetővé konkrét jelenlétet, bár természetesen az Egyesült Államoknak elsődleges, és részint Franciaországnak és Nagy-Britanniának is járulékos érdekei vannak a térségben.

A konkrét orosz fenyegetésre válaszul a szövetség megváltoztatta védelmi alapállását (defence posture). Megerősítette mind az elrettentés, mind a (terület)védelem funkcióját a fő feladatok között. Egyúttal kitűzte az ellenálló képesség (resilience) növelésének újabban több vonatkozásban is emlegetett programját. Az orosz fenyegetések és beavatkozások elhárításában a partnerek és a NATO-ba törekvők számíthatnak a segítségre – szögezték le. A leglátványosabb változás a katonai infrastruktúra kelet és dél-kelet felé történő kiterjesztésének és felhizlalásának programja, amely csapatok telepítését helyezi kilátásba az Oroszország közeli tagállamokba. Egyúttal a gyorsreagálású erők létszámának alapos, Jens Stoltenberg főtitkár bejelentése szerint 40 ezerről 300 ezer fölé emelése is világos cél lett.

A madridi csúcs bővítési csúcsnak is nevezhető. Tulajdonképpen a kelet felé, védelmi okokból történő terjedésnek a bizonyítéka Finnország és Svédország NATO-tagsági törekvéseinek elfogadása, és a két ország meghívása a szervezetbe. A török vétó fenyegetést (egyelőre?) sikerült elhárítani, ezáltal is az egység képét sugározni kifelé. A két északi országgal a szövetség jelentősen erősödött. Nemcsak az északi határ stabilizálódott, nem csupán a Balti-tenger vált kvázi NATO-beltengerré, hanem két makulátlan liberális demokráciával, két teljesen kompatibilis országgal gyarapodott az atlanti közösség. Amely változatlanul fenntartotta a nyitott kapuk elvét, már ami esetleges további, a stabilitást erősítő, a transzatlanti értékeket osztó, kompatibilis tagok meghívását jelenti.

Dérer Miklós