Dérer Miklós: Putyin a Valdaj Klubban

Beszámoló Putyin elnök legutóbbi nyilvános szerepléséről, és George Friedman neves biztonságpolitikai szakértő hozzá kapcsolódó véleményéről.

Putyin a Valdaj Klubban

A Valdaj Klub 2004-ben egyfajta vitafórumként alakult meg a Novgorod közeli Valdaj-tó mellett, ahonnan a nevét is kapta. Célja a kétezres évek elején – nem utolsó sorban a csecsen háborúk következtében – megromlott orosz politikai imázs javítása volt, különböző felfogású és nemzetiségű tekintélyes szakértők, akadémikusok és politikusok meghívásával. A Klub ettől a „mondjuk meg és terjesszük az igazságot Oroszországról” kezdeti, egyébiránt színvonalas beszélgetéseket és előadásokat is felmutató állapotából 2014-ben (nem lehet véletlen a dátum!) nagyobb ambíciójú éves eseménnyé kívánta formálni magát. Célja elsősorban arra irányult, hogy „alakítsa a globális viták napirendjét, valamint árnyalt és objektív értékelést adjon a globális politikai és gazdasági kérdésekről. Egyik fő célkitűzése, hogy elősegítse a globális intellektuális elit közötti dialógust abból a célból, hogy megoldásokat találjanak a nemzetközi rendszerben jelentkező válságok megoldására.” Ez a törekvése azonban éppen 2014 után nem igazán sikerülhetett, mivel az addigi sokszínű látogatottság és részvétel alaposan egyoldalúvá vált a Krím illegális annektálása után. Valódi viták az ellentétes vélemények hiányában nem alakulhattak ki.

Vlagyimir Putyin rendszeres látogatója a Valdaj konferenciáinak, és ottani beszédei és interjúi – egyéb írásos és szóbeli megnyilvánulásaitól függetlenül is – mindig fontos adalékot jelentenek az Kreml politikájának megismeréséhez. Idei beszéde október végén – amely egyfajta kvázi interjúként lett koreografálva – többek között az ukrajnai háború indokait is újra felsorakoztatta.

Az Ukrajna elleni agressziót kiváltó uralkodó orosz világfelfogás leegyszerűsítve három alapvető pillérre támaszkodik. Az első a nemzetközi rendszer adott viszonyait kívánja megváltoztatni, amelynek Nyugat (Amerika)- túlsúlyos unipolaritása teljességgel elfogadhatatlan a jelenlegi megváltozott körülmények között, és Putyin szerint eleve is igazságtalan volt. Ez ellen Oroszországnak az egykori Szovjetunióhoz mérhető ellensúlyt kell képeznie a jelenlegi helyzettel elégedetlenek tömörítésével. A második a NATO katonai infrastruktúrájának szerinte ellenséges közeledése az orosz határokhoz új tagok, köztük a volt orosz (szovjet) érdekszférába tartozók felvételével. Ezt a állapotot vissza kell fordítani, de legalábbis Ukrajna és más tagságra esélyes volt szovjet tagköztársaságok csatlakozását meg kell akadályozni. A harmadik pillér az ukrán történelem, nemzeti lét és identitás tagadása, az ukránok orosznak tekintése, és ezáltal az utóbbi idők háborús eseményeinek szimpla polgárháborúként, kvázi „nemzetegyesítésnek” beállítása.

Az alábbiakban Vlagyimir Putyinnak a Valdaj pódium-beszélgetésén az „ukrán kérdés”-ről kifejtett álláspontja olvasható.[1] A kérdező Fjodor Lukjanov, a Valdaj Vitaklub kutatási igazgatója, az orosz Kül-és Védelempolitikai Tanács elnöke, a Russia in Global Affairs folyóirat főszerkesztője.

„Fjodor Lukjanov: Ön többször is mondta és írta a (tavalyi) politikai iránymutató cikkében, hogy egy nép vagyunk (az ukránokkal). Meggondolta magát egy év elteltével?

Vlagyimir Putyin: Nem, természetesen nem. Dehát hogyan is lehet ezen változtatni? Ez történelmi tény.

Az orosz államiság a 9. században honosodott meg területeinken, először Novgorodban, majd Kijevben, majd ezek összenőttek. Ezek egy nemzet (lettek). Az emberek ugyanazt a nyelvet, óoroszot beszélték, és a változások, úgy hiszem, csak a 14. vagy a 15. században kezdtek megjelenni Lengyelország befolyása alatt, mert az orosz állam nyugati területei más országok részeivé váltak. Innen jöttek a változások.

Természetesen, ahogy azt már említettem, minden etnikum más-más folyamatokon megy keresztül a fejlődésében. Ha ennek az etnikumnak egy része egy bizonyos ponton úgy dönt, hogy elért egy olyan szintet, amikor más etnikummá válik, azt természetesen csak tisztelni lehet.

Azonban ez a folyamat nem magától ment végbe. Először is, mint mondtam, azért történt, mert a nyugati óorosz területek egyes részei más államok részeivé váltak, számos okból. Azok az államok elkezdték érvényesíteni érdekeiket. A Lengyelország részévé vált területek erős lengyel befolyást tapasztaltak stb. A nyelv kezdett változni. Ahogy már mondtam, amikor Ukrajna csatlakozott Oroszországhoz, az ottaniak leveleket írtak Varsónak és Moszkvának. Vannak archívumaink. Ezekben a levelekben ez állt: „Mi, orosz ortodox keresztények a következő üggyel szeretnénk Önhöz fordulni…” Arra kérték Moszkvát, hogy fogadja be őket Oroszországba, és kérték Lengyelországot, hogy vegye figyelembe érdekeiket és ortodox keresztény szokásaikat. És ezután „orosz ortodox keresztényeknek” nevezték magukat. Ezt nem én találtam ki. Akiket ma ukránoknak hívunk, a nemzet részei voltak.

Igen, aztán minden a saját törvényei szerint zajlott. Hatalmas Orosz Birodalom épült. Az európai országok megpróbálták, és ez részben sikerült is nekik, hogy torlaszokat állítsanak fel Európa és az Orosz Birodalom között, az ősidők óta ismert ’oszd meg és uralkodj’ elv szerint. Kísérleteket tettek az egyesült orosz nemzet megosztására. A folyamat a 19. században kezdődött, és egyre nagyobb léptékűvé nőtte ki magát, főleg a Nyugat támogatásával. Természetesen igyekeztek kinevelni az emberekben bizonyos érzelmeket, és volt, akinek ez tetszett is, amennyiben történelmi és nyelvi vonatkozásokról van szó.

Természetesen ezeket az érzelmeket pontosan arra a célra használták ki, amelyet említettem, az oszd meg és uralkodj céljára. Nincs ebben semmi  rendkívüli, és bizonyosan elérték a céljaik egy részét. Ezt követően pedig a második világháború alatt Hitlerrel való együttműködéssé nőtte ki magát, amikor az ukrán kollaboránsokat oroszok, lengyelek, zsidók és fehéroroszok kiirtására használták fel. Ez egy jól ismert történelmi tény: a (náci német) gyilkos osztagok a legmocskosabb és legvéresebb munkákkal Bandera[2] követőit bízták meg. Mindez történelmünk része. De az is történelmi tény, hogy az oroszok és az ukránok lényegében egy etnikum.

Fjodor Lukjanov: Tehát aminek tanúi vagyunk, az egy polgárháború a saját népünk egy részével.

Vlagyimir Putyin: Részben igen. Sajnálatos módon és több okból végül különböző államokba kerültünk. Mindenekelőtt azért, mert amikor az [orosz] birodalom összeomlása után létrehozták a Szovjetuniót – erre cikkeimben többször is kitértem és nyilvánosan is említettem – , az akkori bolsevik vezetés úgy döntött – az ukrajnai származású nacionalista bolsevikok a megnyugtatása érdekében – , hogy adjanak nekik néhány eredetileg orosz történelmi földet anélkül, hogy megkérdeznék az ott élőket. Átengedték nekik egész Malorossziját (Kis-Oroszország), az egész Fekete-tengeri régiót és az egész Donbászt. Először úgy döntöttek, hogy Donbászt Oroszország részévé teszik, de aztán Ukrajnából egy delegáció érkezett Vlagyimir Leninhez, aki magához rendelt egy képviselőt Donbászból, és közölte vele, hogy a Donbász ügyét újra kell gondolni, és úgy is lett, a Donbászt Ukrajnához csatolták.

Ebben az értelemben Ukrajna természetesen mesterségesen létrehozott állam. Annál is inkább az, hiszen a második világháború után – ez is történelmi tény – Sztálin hirtelen több lengyel, magyar és román területet is Ukrajna részévé tett, így ezeket a területeket elvette ezektől az országoktól. A lengyeleknek, akik nem voltak részei a náci koalíciónak, átadta a kelet-német területek egy részét. Ezek jól ismert történelmi tények. Így jött létre a mai Ukrajna.

Csak arra gondoltam, hogy legyünk igazságosak: Oroszország, amely létrehozta a mai Ukrajnát, lehetett volna Ukrajna államiságának, szuverenitásának és területi integritásának egyetlen igazi és komoly garantálója.”

Végül hadd álljon itt George Friedman-nak, a magyar születésű amerikai geopolitikai prognózis-készítőnek, elemzőnek és a nemzetközi ügyek stratégájának, a Geopolitical Futures alapító elnökének november elsején A Valdaj Klub címen megjelent rövid elemzése:

„Múlt héten Vlagyimir Putyin orosz elnök felszólalt a Valdaj Clubban, egy moszkvai székhelyű agytrösztben, ahol komoly kérdéseket vitatnak meg, és ahol gyakran alakítják az orosz politikát. 2014 decemberében, az ukrajnai Majdan-felkelés után meghívtak, hogy beszéljek éves konferenciájukon. Az oroszok azt hitték, hogy a Majdan-t az amerikai hírszerzés tervezte. Azzal érveltem, hogy ezt nehéz megvalósítani széleskörű elégedetlenség nélkül, és bár a CIA sok mindenre képes, azonban forradalmat szítani, beleértve több tízezer ember étkeztetését, itatását és ellátását egy kis helyen, nem tartozik képességeik tárházába. Az Egyesült Államok osztogathatott sütiket, ahogy az akkori európai ügyekért felelős külügyminiszterhelyettes tette ott saját bizarr megfontolásából, de a Majdan-felkelés leginkább egy rendíthetetlenül oroszbarát elnök és az őt körülvevő hatalmas korrupció elleni szervesen kialakult sárgalapos figyelmeztetés volt. Azt mondtam, hogy ha a felkelés puccs eredménye, akkor a történelem legnyilvánosabb puccsának kellett lennie. Arra gondoltam, fanyarul szarkasztikus módon, hogy az Egyesült Államok egyáltalán nem tett semmit, hogy elrejtse lelkes támogatását. Az orosz média így is értette, amikor arról cikkezett, hogy tényleg ez volt a történelem legnyilvánosabb puccsa. Megvan az oka tehát annak, hogy nem vagyok diplomata.

Az oroszok azt hitték, hogy ez egy nyugati puccs, míg az amerikaiak a politikai függetlenség kifejezésének tekintették. Szerintem mindkét fél őszinte volt. Az Egyesült Államok szemszögéből a demokratikus felkelés megfelelő végkimenetel volt. Orosz szempontból ez volt az első lépés Oroszország destabilizálása felé. Az amerikaiak természetesen elutasították az orosz aggodalmakat, de az oroszok nem tudták elhessegetni azt a gondolatot, hogy ez igenis, ténylegesen agresszió volt. És 2014-ben ezen az alapon indult meg a jelenlegi háború.

Moszkva arra a következtetésre jutott, hogy Ukrajna az amerikai „ellenőrzés” alatt fenyegetést jelent. Nyolc évvel később Oroszország háborút indított azzal a céllal, hogy rákényszerítse akaratát Ukrajnára, hogy világossá tegye a térség számára, hogy Oroszország ismét nagyhatalom, és demonstrálja az amerikai gyengeséget. Egyre valószínűtlenebb, hogy mindezt képes elérni.

Semmi sem lehetetlen, de elégé valószínűtlen, hogy Putyin képes lehet újra meghatározni a háború kondícióit, pedig pontosan ezt próbálta megtenni a Valdaj klubban elmondott beszéde során. Fontos, hogy nem az Egyesült Államokat jelölte meg kulcsellenségként; számára az ellenség a „Nyugat” mint olyan, amely romlásnak indult – az új világi (szekuláris) erkölcsöknek, a nemek közötti átjárhatóságnak és más kulturális mumusoknak a terjesztője –, és amelyeket most Oroszországra próbál rákényszeríteni. Putyin szerint ez a romlás aláássa a Nyugatot, Oroszország pedig csupán ellenáll mindennek. (A beszédnek volt egy kifejezetten vallásos vonatkozása is.) Az ukrajnai orosz erőfeszítések egésze tehát nem a háborút jelentik, hanem csupán az egyik dimenzióját egy sokkal szélesebb geopolitikai és kulturális konfliktusnak. Ukrajnában vereséget szenvedni tehát nem egyenlő a vereséggel ebben a nagyobb küzdelemben. Aminek van értelme, amennyiben az ukrajnai háborút a Nyugat arroganciája elleni keresztesháborúként határozza meg, nem pedig csak olyan helyként, amelyet ellenőrizni szeretne.

Putyin azóta szóvivőjén, Dmitrij Peszkovon keresztül nyilatkozatot adott ki, amelyben felajánlotta, hogy tárgyal. Ez a lépése követi a Valdaj beszédének a logikáját. Peszkov Putyin szóvivője, és azért tölti be ezt a pozíciót, mert gondosan fogalmaz. Az ajánlat valós, de továbbra is úgy tűnik, hogy Putyin kemény tárgyalásokra készül, amit az ukrán tengeri gabonaszállítások blokkolására tett erőfeszítései is bizonyítanak. Miután az ukrajnai háborút teljesen átfogalmazta a nyugati imperializmus elleni hadjáratként, nem lesz könnyű vele tárgyalni. Mindez nem jelenti azonban azt, hogy egyáltalán nem fog tárgyalni.”

Dérer Miklós

[1] Az esetenként hevenyészett, nem intellektuális vagy nem szakszerű fogalmazás az elnök sajátja, ezen nem kívántam változtatni.

[2] Sztepan Andrijovics Bandera ukrán nacionalista politikus, harcolt az önálló ukrán államiságért a lengyelek, szovjetek és a náci Németország wllen is, bár ez utóbbival szovjetellenes együttműködésre is kész volt. Megítélése ellentmondásos, a mai Ukrajna hivatalosan nem emeli piedesztálra.