Dérer Miklós: Különleges kapcsolat?

Különleges kapcsolat?

„Mintha valamiféle mindent felülmúló szükségszerűség,
a világ természetének valamilyen mélységes igényéből fakadó szükség
kényszerítené az embert
a brit kapcsolat megerősítésére pont akkor,
amikor éppen el akarná vetni az egészet.”
(Walter Lippman, Foreign Affairs 1937)

„A világháború időszakában Churchill azt az érzést dédelgette magában,
hogy ő és az elnökünk valamiféle olümposzi magaslaton ülnek
és onnan intézik a világ ügyeit…
a mostani világ bonyolult nemzetközi viszonyai között hasonló kapcsolatra alapozni tökéletes ostobaság.”
(Dwight D. Eisenhower elnök, 1954)

A két megnyilatkozás, a befolyásos szerkesztő, újságíró, politikus és történész, valamint a katona és politikus szavai világosan mutatják mind az idők változásait alig másfél évtizedes távlatban, mind pedig a két ország, az egykori és az akkori világhatalom nemzetközi pozíciói között bekövetkezett változást.

A Nagy-Britannia és az Egyesült Államok közötti viszony mindig is sajátos volt. Miután a tizenhárom amerikai gyarmat elszakadt a brit anyaországtól, forradalmi háborúban kivívta függetlenségét a brit birodalomtól, és köztársaságként létezett, a kapcsolatok az első évtizedekben nem voltak egyszerűek. A britek gazdasági és politikai riválist láttak az erősödő államban, korlátozni igyekezték a fiatal és önérzetes köztársaság tengeri kereskedelmét, elkobozták hajóit és kényszerrel besorozták tengerészeit, semmibe vették szuverenitását még az elismerés után is. Az amerikai ambíciók is hamarosan kezdtek kiteljesedni: az északabbra fekvő maradék brit gyarmatok, a későbbi Kanada a kívánatos területi növekedés lehetőségét kínálták egyes washingtoni politikusoknak amellett, hogy a volt gyarmattartó kiszorítása a kontinens északi feléről is fontos cél maradt[1].

A zavaros és romló viszony a napóleoni háborúk vége felé, 1812-ben háborúba torkollott, és a későbbiekben is ott lógott a felek feje felett a fegyveres összeütközés veszélye. Leginkább a negyvenes években, valamint az amerikai polgárháború időszakában, amikor a britek inkább a délieket támogatták. A század végére viszont, különösen Kanada 1867-ben elnyert domíniumi – kvázi függetlenségi - státusával, a határkérdések rendezésével és kölcsönös gesztusokkal a két angolszász hatalom kapcsolatai rendeződtek (venezuelai–brit-guyanai hatérkérdés rendezése, Panama-csatorna építése, amerikai támogatás a brit diplomáciának a Távol-Keleten). A felek az eredményt alapvetően úgy fogták fel, hogy egyrészről Nagy-Britannia szabad kezet adott az Egyesült Államoknak az amerikai kontinensen, cserébe viszont Washington elismerte a brit érdekeket a világ többi részén.

Nem volt tehát már különösebb vita akkor, amikor az első világháborúba történő mindent eldöntő amerikai beavatkozás kérdése felvetődött: az európai egyensúly, Nagy-Britannia megsegítése, és az amerikai kereskedelmi és humanitárius érdekek[2] a britek, vagyis az antant oldalán történő részvételt indokolták.

A Nagy Háború után csalódottan „izolacionizmusba vonult” Egyesült Államok a két világháború között inkább soft power-jével (film és jazz) volt jelen Nagy-Britanniában, bár a kapcsolat más területeken is élő volt, hiszen az elszigetelődés „csupán” a külpolitikában érződött. A New York-i Wall Street-ről kiindult és a londoni City-t ugyanúgy érintő 1929-33-as nagy világválság megmutatta, hogy az amerikai gazdaság mennyire össze fonódott ekkorra már a világgazdasággal.

Az amerikai-brit kapcsolatok mindenkori csúcspontját kétségkívül a második világháború idején, a Roosevelt-Churchill viszonyban érte el.

Ahogy közeledett a háború, nem volt kétséges, hogy az amerikaiak rokonszenve melyik országot támogatja. A Pearl Harbor-i támadásig és a Hitler-hadüzenetig névleg semleges, de országát ekkor már a Demokrácia Arzenáljának minősítő Franklin Delano Roosevelt elnök által vezetett Egyesült Államok a kölcsönbérleti szerződés keretében 1941 elejétől hadianyagszállításokkal (rombolók) segítette a likviditással küszködő Britanniát. Nem utolsó sorban a brit miniszterelnök, az anyai ágon amerikai gyökerekkel is rendelkező Winston Churchill brit miniszterelnök 1940 decemberi segítséget kérő levelének hatására.

 

A háború utáni megváltozott helyzetben, a két ország egyre aszimmetrikusabb világpolitikai súlyának megfelelően a kapcsolat is megváltozott. Eltűnt belőle a különlegesség, az intimitás, és leginkább a hagyományok, a vezetők személyes jó, vagy kevésbé jó viszonya határozta meg milyenségét – természetesen azalapvető érdekazonosságok (nemzetközi rend, NATO, antikommunizmus) mellett. Együtt tudtak működni például a brit olajvállalatok államosítását tervező baloldali nacionalista iráni Moszadeg kormányzat megbuktatásában, de Egyiptomban már más szempontok vezették a két országot, és az ellentétek a hidegháború logikájában gondolkodó amerikaiak és a „klasszikus” gyarmati intervenciós akciót végrehajtó brit-francia szuezi „kaland” idején robbantak. Azonban a világháborús közös tervezés és együttműködés hagyománya is működőképes örökségnek bizonyult a kelet-nyugati szembenállás időszakában. Ezen is alapult az 1947-től kialakított elektronikus hírszerzési információcsere, a kölcsönös konzultációk gyakorlata, az egymás politikai és katonai döntési folyamataiba történő betekintések lehetősége, a nukleáris együttműködés folytatása, a NATO születésekor tapasztalt szoros brit-amerikai tervezés. Sir Oliver Frank washingtoni brit nagykövet bizonyos büszkeséggel állapította meg egyik jelentésében: „világos volt, hogy az amerikaiak bennünket fő külpolitikai partnerüknek tekintenek, nem pedig az európaiak egyikének a sorban.”

A helyzet brit szempontból ennél azonban egy kissé bonyolultabb volt.

A britek úgy gondolták, hogy a különleges kapcsolat fennmarad, és saját céljaikra tudják használni az amerikai hatalmat. Ahogyan Ernest Bevin külügyminiszter a negyvenes évek második felében írta – a lehetőség adott, hogy „megfelelő ellenőrzést gyakoroljunk a jószándékú, de tapasztalatlan kolosszus politikája felett, amelynek az együttműködésétől függ biztonságunk.”

Az amerikaiak viszont úgy látták, hogy a múlt nagyságának illúziója még meghatározza London külpolitikáját, és ahogyan Dean Acheson volt külügyminiszter 1962-ben írta, Nagy-Britannia „megpróbál külön hatalmi politikát játszani…függetlenül Európától, olyan szerepet, amely az Egyesült Államokkal kialakított ’különleges viszonyon” alapul …és amely szerep már lefutott.” A Fehér Ház a sajtó tájékoztatására pontosította is, mi a lényege ennek a viszonynak: „Az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság kapcsolatai nem csupán hatalmi megfontoláson alapulnak, hanem a célok alapvető közösségén és az együttműködés hosszú gyakorlatán…talán nem a ’különleges viszony’ a tökéletes leírása ennek, azonban az angol-amerikai realitások lefitymálása ugyanilyen nevetséges.”

Ebben a mederben zajlott a kapcsolatrendszer, időnkénti hullámzásokkal.  Sok függött a személyektől, és egyre több az amerikai igényektől és politikáktól. Szuez után nagyot javult az Eisenhower-Macmillan viszony, amelynek különösen a nukleáris együttműködés látta hasznát, elsősorban brit részről (amerikai Skybolt, majd Polaris rakéták a brit védelmi képességek fejlesztéséhez.) A brit tengerentúli jelenlétre az amerikaiaknak egyre kevésbé volt szükségük – a britek sem bírták anyagilag - , hiszen London csökkenő lehetőségei és ereje ellensúlyozására az amerikai regionális szövetségesek (Izrael, Irán, Egyiptom,stb.) megfelelő helyettesítőnek bizonyultak a hetvenes évekig. Az Egyesült Államok egyre inkább konkrét és aktuális regionális érdekei mentén választotta együttműködő partnereit.

A nyolcvanas években kialakult jó viszony Reagan elnök és Margaret Thatcher között viszont a „különleges kapcsolat” feltámadásának ígéretét hordozta. Nem sokáig. A szovjet vég és különösen a német egyesülés felértékelte a németek szerepét és helyzetét, amit Thatcher féltékeny akadékoskodása az idősebb Bush korszakában a német egység kérdésében még elő is segített.

Tony Blair-nek ugyanis igazán „különleges kapcsolata” alakult ki az ifjabbik Bush elnökkel a második iraki háború időszakában. A neokonzervatívok intervenciós demokráciaterjesztési felfogását magáévá tevő republikánus amerikait és a munkáspárti britet összehozó és bensőséges barátokká tevő vállalkozás Szaddam Husszein iraki rezsimjének és feltételezett (de nem létező) tömegpusztító fegyvereinek felszámolását célzó katonai akció volt. Amely, mint tudjuk, katonai győzelemmel és politikai kudarccal végződött, és a brit politikus karrierjének és szavahihetőségének végét jelentette.

Obama elnök, aki az Ázsia felé fordulás (Asian pivot) politikai szükségességét felismerte, európai politikáját az Európai Unióra alapozta. Ennek jegyében figyelmeztette a Brexit népszavazásra készülő briteket, hogy ne bízzanak abban, hogy az Uniót elhagyó Britanniának könnyű lesz átirányítani különleges gazdasági kapcsolatait az Unióról Amerikára: „egy brit-amerikai kereskedelmi egyezmény nem igazán fog létrejönni rövid idő alatt, mivel mi a nagy blokkra, az Európai Unióra fókuszálunk, azzal kívánunk kereskedelmi megállapodást kötni…az Egyesült Királyságnak a sor végére kell állnia.”

Donald Trump elnöksége alatt a kapcsolatokat az alábbi két kép jellemezte:

Joe Biden azzal kezdte elnökségét, hogy elvitette Sir Winston Churchill mellszobrát az Ovális Irodából. Ugyanakkor 2021 júniusában nagy-britanniai látogatásán kifejezetten megerősítette a különleges kapcsolatot a két ország között, és hivatkozott az 1941-es Atlanti Chártára, amely lefektette a brit-amerikai kapcsolatok és a közös világháborús küzdelem alapjait. Az ukrajnai orosz agresszió elleni határozott fellépés, amelyben a két angolnyelvű ország mai napig vezető szerepet játszik, világos célokat adott az együttműködésnek.

Mindazonáltal a viszonyt a második világháború után alapvetően a már említett Ernest Bevin által a követendő brit Amerika-politikáról 1949-ben mondottak határozták meg: a brit érdekeket csak úgy lehet érvényesíteni, „ha befolyásolni igyekszünk az Egyesült Államok kormányát és népét, nem pedig szembe szállunk vele, vagy gátoljuk valamiben.”

Dérer Miklós

[1] A James Monroe elnök által 1823-ban az európai gyarmattartó hatalmak ellen meghirdetett doktrina kinyilvánította, hogy „rendszerük kiterjesztésére irányuló bármilyen kísérlet a nyugati féltekén veszélyt jelent békénkre és biztonságunkra nézve”. Ez még nem irányult a létező gyarmatok megszüntetésére, de a sikeres latin-amerikai függetlenségi mozgalmaknak védelmet kívánt nyújtani a Szent Szövetség gyarmatokat visszaállítani próbálkozó törekvéseivel szemben.

[2] A döntést tovább könnyítette a németek korlátlan tengeralattjáró háborúja, amelynek nemcsak Angliába árut szállító amerikai kereskedelmi hajók, hanem személyszállítók is, mint a brit Lusitania gőzös is áldozatul esett. Az 1200 áldozatot – köztük száznál több amerikait - követelő terrorcselekmény jelentősen hozzájárult a közvélemény megdolgozásához a háborúba lépés érdekében.