Dérer Miklós: Kissinger 100

Kissinger 100

Henry Kissinger századik születésnapján Dunát lehet rekeszteni az életútjáról megemlékező és politikai pályáját értékelő írásokkal. Hogy valaki hol áll az elemzők széles véleményspektrumában, melyik oldalon, az attól függ, hogy könyörtelen és cinikus imperialistának tartja, aki az Egyesült Államok globális imperialista céljait minden eszközzel elő kívánta mozdítani, vagy elsőrangú történészt, külpolitikai és diplomáciai zsenit, békeszerző államférfit lát benne, aki teljes joggal érdemelte ki – vietnami partnerével, Le Duc Tho-val egyetemben a Béke Nobel-díjat.

Pályafutása idején, de a mai napig is „varázslatai” kapnak, kaptak hideget-meleget, nyilvánosan és magán érintkezésben. Amerikában a jobb és baloldalon is nevezték amorális gyakorlatot folytató reálpolitikusnak, háborús bűnösnek, macchiavellistának, de az amerikai katonai szupremácia eltékozlójának is. (Utóbbit Ronald Reagan mondta.) A brit külügyminisztérium „a nyugati világ nagy varázslójának” nevezte egy belső iratában, és 1972-ben a Playboy magazin nyuszijai többségi szavazással őt nevezték meg annak a férfinak, akivel a legszívesebben randiznának. Ami, ugye, mégiscsak valami egy egyébként komoly történész és politikus esetében.

Az 1938-ban a hitleri Németország zsidóüldözése elől a családjával Amerikába érkezett fiatalemberből a Harvard történelemprofesszora, két amerikai elnök (Nixon és Ford) nemzetbiztonsági tanácsadója és külügyminisztere lett, akinek visszavonulása után is amerikai és más politikusok a mai napig kérték, kérik ki tanácsait és véleményét. Aki elmondhatja magáról, hogy a huszadik század egyik legbefolyásosabb – és talán legellentmondásosabb – diplomatája, és külpolitikai gondolkodójaként a gyakorlatban is kipróbálhatta szellemi elgondolásait.

Teljesítménye rányomta bélyegét a múlt század történéseinek jelentős szeleteire. Nem érdektelen felidézni és sorba venni azokat a főleg az 1970-es évekre összesűrűsödött lépéseket és eseményeket, amelyekben – leginkább a válságok megoldásában – Kissingernek múlhatatlan szerepe volt.

A hatvanas évektől megerősödött államközpontú szemlélete (szkeptikus volt a nemzetközi szervezetekkel és integrációkkal szemben, beleértve az európai közösséget is) a Realpolitik jegyében a nemzeti érdek, a rend és hatalom, a diplomácia primátusa – benne a titkos, személyfüggő háttértárgyalások iránti vonzódás – jegyében alakult. Felismerte az előtte páriának tekintett Kínai Népköztársaság potenciális kiegyensúlyozó szerepét a hidegháborús időszak nemzetközi erőegyensúlyának kialakításában, és bevonta a szuperhatalmi játszmába Pekinget. Az amerikai külpolitika (jelenleg kényszerűen negligált) Kissinger-i felismerésének kell tekintenünk azt a felfogását, hogy a hatalmi háromszögben egyrészt nem szabad mind Moszkvával, mind Pekinggel egyidőben rossz viszonyban lenni, másrészt Washingtonnak jobb viszonyt kell ápolnia külön-külön mindkét kommunista hatalommal, mint amilyen azoknak egymáshoz való viszonya. Ez a politikai újítása eredményezte az 1968 és 1977 között kiteljesedett enyhülési politikát a Szovjetunióval (benne a két SALT-megállapodással és a rakétaszerződéssel), valamint az ezek érdekében is kialakított normalizálást Pekinggel, nem utolsó sorban Moszkvára gyakorolt nyomás céljából.

Csou En-laj és Kissinger Pekingben                 Kissinger és Mao Ce-tung

Közben volt ideje és energiája, hogy kivezesse az Egyesült Államokat a vietnami háború dzsungeléből, felismerve, hogy nem egyszerűen egy megnyerhetetlen konfliktusba keveredtek, amelynek egyre kisebb volt a hazai háttértámogatottsága.  Rá kellett jönnie, hogy nem Kínával, nem a szovjetekkel, még csak nem is a nemzetközi kommunizmussal álltak harcban Délkelet-Ázsiában, hanem itt egy regionális nacionalizmus küzd az önrendelkezésért álruhában (ami egyébként változtatásokkal ugyan, de rajta ragadt).A Közel-Keletre is maradt energiája. Az 1973-as Jom Kippur-háború patthelyzetét Tel-Aviv és Kairó közötti ingajárataival (shuttle diplomacy), személyes háttér- diplomáciájával nem csupán feloldotta, hanem végső soron ez eredményezte azt, hogy 1978-ban a két fél, Egyiptom és Izrael nem csupán békét között, hanem Szadat elnök elismerte Izrael létét, és diplomáciai kapcsolatot is létesített a két ország, amely kapcsolat azóta is állja a térség viharos próbáját.

Anvar Szadat és Kissinger                Anvar Szadat, Jimmy Carter és Menahem Begin

A fentieknél sokkal ellentmondásosabb Henry Kissinger szerepe a Indiai-Pakisztáni konfliktusban (1971), valamint a chilei katonai hatalomátvétel körülményeiben (1973).

Kelet-Pakisztánban, amelyet Nyugat Pakisztántól India hatalmas területei választottak el, természeti katasztrófák és az ősellenség Új-Delhi támogatta függetlenségi törekvések nyomán zavargások törtek ki, amelyek indiai-pakisztáni háborúhoz vezettek. Általános vélemény szerint a Nixon-kormányzat, és személyesen Kissinger rosszul kezelte a helyzetet – beleértve a kialakult humanitárius katasztrófát -, amely egyrészről egy indiai-szovjet, másrészről egy amerikai-pakisztáni-kínai tömb konfrontációjával fenyegetett. Az történt, hogy az amerikaiak ezt a helyi-regionális konfliktust a hidegháborús szembenállás logikájába tuszkolták, ám egyrészről a helyi politikusok belátása és mérséklete, másrészről a végül teret nyerő Kissinger-i háttéralkuk megoldották a kérdést, miközben Pakisztán keleti része Banglades néven független állammá vált.

Indira Gandhi és Kissinger

Chilében az egyébként demokratikusan megválasztott baloldali Salvador Allende elnök kormányával a castroista Kuba ördögét festették a falra Washingtonban. A Nixon-kormányzat tartott a példa erejétől, Latin-Amerika szovjetizálódásának a veszélyétől. Kissinger kiemelkedő szerepet játszott az Allende-kormányzat megbuktatásában, Pinochet tábornok katonai puccsának előkészítésében és az azt követő véres jobboldali katonai diktatúra konszolidációjában. Tanácsadói jelzései ellenére negligálta a katonai rezsim súlyos atrocitásait, és 1976-os találkozásukkor biztosította támogatásáról a tábornokot: ”Segíteni akarunk, nem aláásni önöket. Nagy szolgálatot tettek a Nyugatnak azzal, hogy megdöntötték Allendét”.

Pinochet tábornok és Kissinger

Az utóbbi időben a nemzetközi politika változásai, Kína és Oroszország politikáinak előtérbe kerülése, az amerikai külpolitika újabb keletű dilemmái újra felkeltették Kissinger nézetei iránt a politikusi, elemzői és média-érdeklődést. Nem véletlenül, hiszen a nagyhatalmi politika az ő igazi területe, ott érzi magát a legotthonosabban. Az ukrajnai háború következményei és megoldása különösen foglalkoztatja. Május közepén a The Economist-ban megjelent interjújában beszélt az európai tartós béke alapfeltételeiről. Úgy vélte, hogy a Nyugatnak bátor víziókra van szüksége. Az egyik szerinte Ukrajna NATO-tagsága, amely egyrészt korlátozná, visszafogná ambícióit, másrészt védelmet nyújtana számára. A másik egy olyan békülékeny közeledés (rapprochment) Oroszországgal, ami stabilizálja Európa keleti határát. Mellékesen kifejtette, hogy nem igazán hisz egy jó kínai-orosz együttműködésben. „Sohasem találkoztam olyan orosz vezetővel, aki egy jó szót mondott volna Kínáról. És olyan kínai vezetővel sem, aki Oroszországról mondott volna valami jót.”

Ha Henry Kissinger nem is az a „Super-K”, ahogyan az 1974-es Newsweek-címlap ábrázolja Szuperman öltözetében, teljesítménye feltétlenül belekerül a történelemkönyvekbe. És nem csupán az önmagában is tiszteletet érdemlő száz, meg még ki tudja hány éves kora miatt. Ami persze maga is mindenképpen teljesítmény.

Dérer Miklós