Kedves Olvasónk, tagtársunk! Emlékeztetve „az életutak találkozása” címmel június 17-én megtartott beszélgetésre és annak a honlapon már megjelent összefoglalójára, most a három bemutatkozó kollégánk személyes élettapasztalataikból, élményeikből emelnek ki néhányat – ezzel is színesítve a találkozón elhangzottakat.
Mayer Lajos kollégánk diplomáciai pályafutása a segédattaséi rangtól a renkívüli követi beosztásig ívelt. Negyvenkét év a magyar külügyi szolgálatban öt külképviseleten, három földrészen, számos országban a legváltozatosabb kulturális, sőt történelmi esemény résztvevőjeként– ennyi idő alatt a hivatás már nem csupán munka, hanem életforma lesz. Visszatekintve a diplomáciai karrierjére joggal érezheti – érezhetjük – úgy, hogy nemcsak a világot ismerte meg, hanem önmagát is. Az évek megtanították arra, hogy minden országot saját történelme, hagyományai és értékrendje alapján kell megítélni és megérteni - a diplomácia nemcsak nemzetközi kapcsolatokról, hanem emberekről is szól.
Most pedig átadjuk Mayer Lajosnak a szót:
Ha ma visszatekintek diplomáciai karrieremre, úgy érzem, hogy nemcsak a világot ismertem meg, hanem önmagamat is. A különböző földrészeken szerzett tapasztalatok, a váratlan helyzetek, a politikai válságok, a különböző kultúrák és az emberekkel kialakított kapcsolatok maradandóan alakították személyiségemet. Megtanítottak arra, hogy minden országot saját történelme, hagyományai és értékrendje alapján kell megérteni, s hogy a diplomácia nemcsak nemzetközi kapcsolatokról, hanem emberekről is szól.
1942-ben születtem Kiskunfélegyházán, érettségit a XVIII. kerületi – akkor – Steinmetz gimnáziumban tettem. Gyermekkoromban két hivatás ragadta meg a képzeletemet, a repülés és a diplomácia. Az előbbi a szárnyalás szabadságát jelentette, az utóbbi a világ megismerésének lehetőségét.
Eligazítás egy novemberi felszállás előtt, 1962
Középiskolás éveim alatt szenvedélyesen repültem az MHSZ, majd az MRSZ keretében. Ennek eredményeként felvettek a Kilián György Repülő Műszaki Főiskolára, ahol két évfolyamot is elvégeztem abban reménykedtem, hogy vadászpilóta lehetek. Amikor azonban kiderült, hogy nem erre kapok lehetőséget, leszereltem. Mindig hittem abban, hogy egy ember előtt több út is nyitva állhat, ezért ha az egyik kapu bezárul, érdemes bátran elindulni a másikon. Így jelentkeztem és vettek fel az ELTE Jogi Karra, ahol hamar a nemzetközi jog lett a fő szakterületem.
1964. május 1-jén léptem be a Külügyminisztériumba. Első munkahelyem az ENSZ Főosztály volt. Kezdő betanuló tisztviselőként kiváló vezetőktől és tapasztalt diplomatáktól, nemzetközi jogászoktól tanulhattam meg a szakma alapjait. Tőlük értettem meg, hogy a diplomáciában a felkészültség mellett legalább olyan fontos a türelem, a pontosság és az emberek iránti tisztelet.
Első külszolgálati állomáshelyem 1965-től Addisz-Abeba volt. Fiatal segédattaséként az alapoktól kellett részt vennem az első magyar nagykövetség telepítésében, működésének megszervezésében, mert a velem kiutazott gazdálkodási főosztályvezető három hét után hazautazott, egyedül maradtam, bár sokat segítettek a kereskedelmi kirendeltség munkatársai. Később érkezett ki egy diplomata kolléga, majd hónapokkal később a nagykövet. Ezért rövid idő alatt meg kellet tanulnom az európai, általam tudott nyelvektől igencsak eltérő amharát, mert csak így lehetett eredményesen intézni a mindennapi hivatalos ügyeket. Ez a nyelvtudás később nemcsak a munkámat könnyítette meg, hanem hozzájárult ahhoz is, hogy sikeresen előkészítsük Kállai Gyula miniszterelnök 1966-os történelmi jelentőségű etiópiai látogatását és audienciáját I. Haile Selassie császárnál.
- Első diplomata igazolványom, Addis Abeba 1965
Addisz-Abebában az Afrikai Egységszervezet csúcstalálkozóin közelből figyelhettem Afrika függetlenné válása utáni történelmi korszakát, azok eredményeit, problémáit. Személyesen találkozhattam számos afrikai államfővel és politikussal, lehetőségem nyílt részt venni az Afrikai Egységszervezet (OAU) éves csúcstalálkozóin, ahol személyesen találkozhattam a korszak számos meghatározó afrikai államfőjével, köztük természetesen I. Haile Selassie császárral, Gamal Abdel Nasserrel, Kwame Nkrumah-al, Ahmed Sékou Touréval, Julius Nyererével, Kenneth Kaundával, François Tombalbayéval, Mobutuval. Fiatal diplomataként olyan élmény volt ez, ami egész pályafutásomat meghatározta.
A későbbi években szolgáltam Saigonban, Lagosban, Londonban, Ottawában, Pretoriában és kis időt Nairobiban. Minden állomáshely más feladatot, más kihívást és más kultúrát jelentett. Saigonban még a vietnámi háború utolsó időszakának feszült légkörében dolgoztam 1974-75-ben. Londonban találkozhattam II. Erzsébet királynővel, és ott intézhettem Habsburg Ottó első magyar vízumát. Pretoriában személyesen is megismerhettem Nelson Mandelát. Ezek a találkozások azonban számomra nem csupán protokolláris események voltak, hanem olyan emberi élmények, amelyek megerősítettek abban, hogy a történelem alakítói is elsősorban emberek.
Pályafutásom során különösen büszke vagyok arra, hogy jogászként részt vehettem a Seuso-kincs ügyének előkészítésében, és hogy az általam képviselt jogi álláspontot később az események igazolták. Ugyancsak fontos állomásnak tekintem, hogy egyik alapítója lehettem a Külügyminisztériumi Dolgozók Szakszervezetének, majd annak elnökeként is szolgálhattam 1966-2000 között. Nyugdíjas éveimben pedig az európai nyugdíjasokat tömörítő, mintegy 10 milliós tagságú nemzetközi szervezet,a FERPA elnökeként 2018-2023 között újabb lehetőséget adott arra, hogy egy nagyobb európai közösség érdekében dolgozzam.
Kovács Lászlónak bemutatom gróf Nádasdy Ferencet, Ottawa 1994
És Pap László Csaba szerint:
Hogyan jutunk el egy életpályát meghatározó döntésre? Mindenki másként, de egy feltételnek meg kell történnie - a gondolatnak meg kell születnie. Az én esetemben is, amennyiben már fiatal koromtól, majd tanulmányaim során mindvégig a történelem, a múlt, a jelen és a jövő összefüggései, az összetett gondolkodásra törekvés kísért végig. A képesség is feltétel ami például az én esetemben a nyitottság a beszélgetésre és mások meghallgatására, az írásra és a megfelelés a kihívásoknak. Gimnáziumi éveim alatt ért el az egyik legnagyobb kihívás. A Móricz Zsigmond Gimnázium francia tagozatára vettek fel, ami nem teljesen felelt meg elképzelésemnek, de elfogadtam. Amikor az első napon, 1971 szeptemberben, találkoztam jövendő osztálytársaimmal – 25 lány között 6 fiú… Ekkor szembesültem a valódi kihívással - a leányok többsége már megismerkedett a francia nyelvvel, én nem. Ez az első napokban már kiderült és a francia tanárnő tudatosította is bennem – nem látja értelmét a francia tagozatban maradásomnak. Be kellett bizonyítanom az ellenkezőjét és féléves felzárkózási idő, intenzív tanulás és saját nyelvtanulási módszerem kialakítása eredményeként a második félév végén a tanárnő elismerte a teljesítményt és kérte - maradjak. Ez egész életre adott lökést a nyelvismeretek, tanulás terén – hiszen hét nyelvig jutottam el.
A döntés is megszületett a gimnáziumi évek végén. Úgy döntöttem, megpróbálkozok a moszkvai IMO-ra (Nemzetközi Kapcsolatok Intézete) jelentkezéssel. Bár nem volt külső támogatóm – hiszen édesanyám akkor már évtizednyi ideje egyedül nevelt engem és az egészségügyi területen dolgozott – a felvételi vizsgán, majd a külügyes elbeszélgetésen is megfelelő jelentkezőnek találtattam. Az 1975 -80. közötti moszkvai ösztöndíj és évek tanulságosak voltak - az IMO a diplomáciai alapok tekintetében természetesen sokat adott, de meg kellett állapítanom, hogy az idehaza tanuló barátaim mégis szerencsésebbek voltak – szabadabban gondolkodhattak, cselekedhettek és dönthettek személyes boldogulásukról.
A szakmai pályafutásom arról győzött meg, hogy a nemzetközi kapcsolatokban, a külpolitikában is minden mindennel összefügg, amit a nemzeti diplomáciák különböző érdekvezérelt módon igyekeznek megválaszolni. Én a külügyi pályámat 1981-ben kezdtem el, de az már akkor nem várt fordulatot vett – mivel nem szakmai területen, ami az én esetemben az indokínai országokkal való foglalkozás lett volna - kölcsönadás keretében pár hónap múlva a Hazafias Népfront Belgrád rakparti központjában, annak nemzetközi osztályán találtam magam. De ez legalább igazi szakmai, külkapcsolati munka volt amelyben az afrikai reláció kezelésével bíztak meg. Itt olyan személyiségekkel dolgozhattam, mint Pozsgay Imre, a HNF akkori elnöke. Majd visszatértem a külügyminisztériumba.
Külügyi pályafutásom során kitartóan igyekeztem kerülni a politikai nézeteim és a külügyi - diplomáciai munka összemosását, és követni a szakmaiságot, a nyitottságot az együttműködés lehetőségeit mind idehaza, mind kihelyezéseim során. Idehaza meghatározó fonntosságúnak tartom a Kovács László külügyminiszter kabinetirodája munkatársaként, majd kabinetfőnökként végzett munkámat (1994-98.) és a Vele való együttműködést. 2004-2007. között a Stratégiai Tervező és Elemző Főosztály vezetőjeként, munkatársaimmal együtt, hozzájárulhattam a magyar külpolitika tervezéséhez.
Valahol Ázsiában – Pap László Kovács László külügyminiszterrel
Kihelyezések tekintetében a változatosságban sem volt hiány, hiszen olyan relációkban tehettem próbára magam, mint Törökország, Kanada – Québec, a Marokkói királyság, Ukrajna és Szaúd-Arábia. Volt alkalmam dolgozni magyar színekben a nemzetközi színtéren az EU külügyi bizottsága, a Mediterrán Unió keretében és a kétoldalú diplomáciai tárgyalásokon. Ennek során olyan kihívások részese lehettem a diplomácia szintjén, mint a részvétel hazánk NATO csatlakozását előkészítő tárgyalásokon (1998-99.), Turgut Özal elnök Törökországának uniós közeledése a társult tagság reményében (1989-1994.) – igaz eredménytelenül.
Fatima keze – Marokkói KÜM búcsúja Pap Lászlótól
Kanadában, a montreáli főkonzulátus vezetőjeként (1999-2004.) a helyi, mintegy harmincezres magyarsággal erősíthettem az anyaországgal, a hazával való kapcsolatukat közéleti, kulturális téren tartott rendezvényeken, magyar esteken, vagy a magyar-lengyel közösségi ebédeken, több mint száz résztvevővel.
Ukrajna (2014-19.) igazi kihívás volt a magam és minden kihelyezett kollégám számára, amit elsőbeosztottként a Majdan - felkelés közvetlen szemtanújaként, majd az ország európai útkeresése és a kétoldalú viszony fejlesztése, a kárpátaljai magyarság érdekeinek érvényesítése terén éltem meg. Ma szomorúan tekintek vissza ezekre az évekre, az azóta elszenvedett emberveszteségekre, lerombolt épületekre, a tönkre tett életekre.
A két királyságban – Marokkó (2007-11) és Szaúd-Arábia (2019-21.) megtapasztalhattam az arab világ sajátosságait, a gazdasági-szociális átalakulás, modernizáció irányába tett első lépéseiket. Ez utóbbi országban élhettem meg diplomáciai szolgálatom egyik legkockázatosabb tapasztalatát, amikor Szaúd-Arábiában 2020. derekán a szaúdi hölgyek megkapták a gépkocsi vezetés jogát és azt elkezdhették gyakorolni is …
Néhány életreszóló esemény természetesen velem is megtörtént. A brit trónörökössel, Károly herceggel, emlékezetes beszélgetésben volt részem marokkói szolgálatom alatt, amikor Rabatba érkezett és a protokollnak megfelelően az európai országok nagykövetei is üdvözölhették a repülépéről kiszálló herceget, aki kézszorítással üdvözölt bennünket. Amikor hozzám érkezett és bemutatkoztam, váratlanul és lelkesen mondta el milyen közel állnak a magyarok a szívéhez, különösen az Erdélyben található királyi farmjának köszönhetően, ahol szívesen tölt időt, szűk családi körben nyaranta. Emlékezetes volt, hogy nagykövet társaim értetlenkedve fogadták a beszélgetést, amely után Károly herceg, tovább követve a protokollt, lépett tovább egy-egy kézfogásra...
A marokkói királlyal, VI. Mohameddel az uralkodó lovak és a lovaglás iránti szenvedélye adott alkalmat a szokásosnál is közelebbi beszélgetésekre - erre El Jadida városában megrendezett évenkénti lovasfesztivál adott alkalmat, ahova sikerült magyar résztvevők meghívását elérni. Az uralkodó királyi páholyában kapva helyet, alkalmam nyílt a magyar lovaskultúráról is szólni. Az uralkodó érdeklődését felkeltve, magyarországi látogatásra is biztattam. Erre később sor is került – igaz emlékezetesen, mert nem hivatalos hanem magánlátogatást tett, amiről a magyar sajtó „a marokkói király álruhában járt Budapesten” címmel számolt be.
Ukrajnai munkám során 2019 januárjában találkoztam vezető európai uniós körben Volodimir Zelenszkijjel, aki kérdéseinkre válaszolt. Nos, akkor feltehettem a legfontosabb kérdést – hogy látja az ukrajnai kisebbségek és különösen a kárpátaljai - akkor még százezresnél jóval nagyobb - magyarság jogainak biztosítását? A”nép szolgája” bizony visszafogottan válaszolt annyit, hogy a kisebbségi jogok biztosítását támogatja, de részletekbe nem ment bele.
Drámai pillanatok is történtek az évtizedek alatt, közülük kiemelem 2001 szeptember 11. napját, amelyet Montreál városában, párszáz km-re New Yorktól éltem meg a két ikonikus new yorki felhőkarcoló összeomlását, a montrreáli és a kanadai közvélemény megdöbbenését, félelmét Montreál, Kanada esetleges érintettsége miatt. A kanadaiak mélyen együttéreztek a new yorkiakkal. Amikor a következő évben New Yorkba látogattam családommal, személyesen is megdöbbenéssel láttuk a romokat. 2014 február közepén történt kiérkezésem Kijevbe, elsőbeosztottként a híres – hírhedt Majdan térhez kétszáz méterre bérelt lakásomból közelről követhettem az eseményeket, az összecsapásokat és sajnos az ukrán felkelők halálát. Az események folytatását a mai napig mindannyian tudjuk…
Montreáli magyarság emlékplakettje
S végezetül pár szó egy olyan eredményről, amelyre én is, mindannyian büszkék lehetünk – Giorgio Vasari, olasz középkori festő 1566-ban alkotott „Kánai mennyegző” festménye a második világháború utáni zűrzavaros években Kanadába, a Montreáli Szépművészeti Múzeum tulajdonába került. Ez a jogilag tisztázatlan helyzet évtizedekig vitát váltott ki a hazánk és Kanada között, de a magyar hivatalos kérések válasz nélkül maradtak. Kiérkezésemet követően meglátogattam a montreáli múzeumot, személyes kapcsolatot alakítottam ki annak francia főigazgatójával, Guy Cogevallal és sikerült meggyőznöm a kép visszaadásáról. Ennek fejében egy ellentételezést kért – egy kiállítás megrendezését Montreálban a magyar Szépművészeti Múzeum világhírű olasz gyűjteményéből. A végeredmény – a kép ma a Szépművészeti Múzeumban, Budapesten megtekinthető, míg Montreálban 2003-ban magyar felajánlásra a középkori olasz festőművészek kiemelkedő alkotásainak kiállítására került sor, ami egyben hazánk, kultúránk jobb megismerésével is járt a kanadai közvélemény körében.
A külügyi pálya az én esetemben is sokszínű, izgalmas és hazánk érdekei szempontjából is hasznos volt - amint kollégáim, munkatársaim többsége esetében is. Most igyekszem továbbvinni külügyi közösségünk hasznára az aktív tevékenységet a KMDSZ nyugdíjas bizottsága vezetőjeként, a hazai SZEF szakszervezeti szövetség nyugdíjas tagozata alelnökeként, több nemzetközi szakszervezet - mint az ESZSZ és a FERPA - magyar delegáltjaként. A külügyi munka a közelmútbeli változásoknak is köszönhetően ismét igazi diplomáciává válhat hazánk érdekei képviselete és érvényesítése érdekében az együttműködés és az európai értékek vállalása révén. Változó világunkban ez még inkább felértékeli fiatalabb aktív kollégáink munkáját. Sok sikert kívánok nekik!
Mindannyiunk nevében kijelenthető – a diplomataélet nemcsak szakmai munkát, sikereket jelent. Hosszú éveket töltöttünk távol családunktól, rokonainktól és barátainktól. Gyermekeink több ország iskolarendszerében tanultak, minden új állomáshelyen újra kellett kezdeniük a beilleszkedést. Feleségeinknek minden költözéskor, kiküldetéskor új otthont kellett teremtenie számunkra, gyakran teljesen ismeretlen, új környezetben. Ma már még inkább úgy gondoljuk, hogy tartós és eredményes külszolgálat csak biztos családi háttérrel képzelhető el. Amit diplomataként elértünk, abban házastársainknak legalább akkora része van, mint nekünk. Az ő türelmük, kitartásuk, szeretetük és áldozatvállalásuk nélkül ezt a szakmai életutat nem járhattuk volna be.