Az április 26-i franciaországi elnökválasztás második fordulója nem véletlenül került a nemzetközi érdeklődés homlokterébe. Az esemény jelentősége többrétegű volt.

„A francziaországi változásokra”

„…Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek,
Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!”

Batsányi János, 1789

Az április 26-i franciaországi elnökválasztás második fordulója nem véletlenül került a nemzetközi érdeklődés homlokterébe. Az esemény jelentősége többrétegű volt. Lokálisan az volt a kérdés, hogy felülkerekedik-e a mindig is jelentős befolyású és erősödő gall szélsőjobb a szekuláris, republikánus, Európa-barát és auflkérista-liberális eddigi többségen, avagy Emmanuel Macron elnök - egyes beváltatlan ígéretei dacára - megkapja az újrázás lehetőségét. Elsőként Jacques Chirac óta. Regionálisan Brüsszel, az Európai Unió „vigyázó szemei” aggódva tekintettek Párizsra, vajon az Unió hat egyik alapító tagországának egyikében, a Merkel-utáni korszakban, egy nem kizárólag önjelölt európai vezető – Macron – országában, Franciaországban bekövetkezik-e az elképzelhetetlen, egy minden változása ellenére euroszkeptikus és oroszbarát politikus győzelme az elnökválasztáson. Ami nyilván földrengés-szerű megingásokat és felfordulást eredményezhetett volna az egész kontinensen, egyesek szerint még az „európai projekt” végét is. Globálisan pedig a Nyugat egysége és közös fellépésének jövője forgott kockán az ukrajnai orosz agresszió következményeinek kivédésében, a transzatlanti érdekek és értékek védelmében, sőt, erősítésében. Hiszen a putyini törekvésekben az egész második világháború után kialakult, és a hidegháború lezárása után megerősödött nemzetközi rendszer agresszív megkérdőjelezésének és átalakításának (nem természetes fejlődésen alapuló, hanem erőszakos fellépéssel kikényszeríteni szándékozó) kísérletéről van szó.

Az eredmény ismert. Emmanuel Macron a vártnál nagyobb, 58,5:41,5 arányban győzött Marine Le Pen szélsőjobboldalinak kikiáltott ellenfele és versenytársa előtt. Az eredmény világos mandátumot és erős felhatalmazást jelent arra nézve, hogy az elnök folytassa a közös európai ház építésének kissé azért franciásított projektjét, az általa kezdeményezett Konferencia Európa Jövőjéről széles rétegeket (bár nem igazán a várt mértékben) megmozgató, a közös európai védelem gondolatát a stratégiai szuverenitás elképzeléséig fejlesztő elképzeléseit. Az elnök azt is egyértelműsítette, hogy híve az értékek és az érdekek egyensúlyának, és ezért kompromisszumokra is kész és képes. Erre a politikára azért is szükség lesz, mert az európai egység nem automatikusan, nem nehézségek nélkül alakul ki, hiszen huszonhét ország nemzeti érdekeit, eltérő történelmi fejlődéseken és tapasztalatokon keresztül kialakult érdekeit kell összehangolni.

A kétfordulós francia elnökválasztás eredményeinek alaposabb elemzése mindenesetre legalábbis elgondolkoztató. Ugyan a két csúcsjelölt közötti különbség elég jelentős, 17 százalékos volt az idén, ami kényelmes többség, ám ez igencsak alulmúlja Macron és Le Pen legutóbbi, 2017-es megmérettetésének viszonyszámát: akkor 30 százalék különbséggel győzött az újdondász fiatal Emmanuel. A 72 százalékos választási részvételt is figyelembe véve 2017 és 2022 között Macron majd kétmillió szavazatot vesztett, míg vele szemben Marine Le Pen 2,6 milliót nyert. (Ha 12 millió szavazatra szökött eredményét ráadásul összevetjük apja és elődje, Jean-Marie Le Pen 2002-es 5,5 milliós eredményével, a fejlődés eléggé impresszív.)

A következtetés ezek után nem lehet más, minthogy a szélsőjobb Franciaországban egyre magasabbra növeli elfogadottságának a plafonját, és olyan politikai erővé vált, amely szilárdan meggyökerezett a francia politikában, és elnökválasztásról elnökválasztásra egyre közelebb kerül a hatalom sáncaihoz.

Ha a jelenlegi eredményt még összevetjük a többi, elsőfordulós elnökjelölt eredményével, akár a francia politikai színtér viszonyainak tektonikus változásairól is beszélhetünk. Alig húsz évvel ezelőtt a francia politikát a republikánusok és a szocialisták kvázi kétpárti rendszere jellemezte. A mostani választáson jelöltjeik együttesen sem érték el a tíz százalékot. Sőt, miközben az nyugat-európai szocialista és szociáldemokrata pártok egyes helyeken nyerik vissza egykori támogatóik egy részét, Anne Hidalgo, a szocialisták elnökjelöltje az első fordulóban a megalázó 1,75 százalékot érte el, az ötödik köztársaság mindenkori leggyengébb eredményét. A baloldalon csupán a szélsőradikális Jean-Luc Mélenchon szerepelt viszonylag jól, az első fordulóban elért harmadik helyével.

Mindezen elmondottak is jelzik, hogy a munkások és alkalmazottak új generációi vagy távollétükkel tüntettek – 28 százalék volt a választási „absztinensek” aránya, alig maradva el az 1969-es 31 százalékos rekordtól -, vagy a szélsőjobb és más radikális pártok valamelyikét választották. Más szóval, a 2017-ben megválasztott elnöknek nem sikerült egyik alapvető ígéretét, a szélsőjobb visszaszorítását teljesítenie. Ellenkezőleg: Marine Le Pen-nek sikerült de-démonizálni a maga és pártja imázsát, egészen addig, hogy sokáig az Élysée palota előszobájában érezhette magát. Megnyerte az ország valamikori nagyipari, jelenleg rozsdaövezeteinek egykoron stabilan szocialista szavazóit. Az exit poll-ok azt is elárulták, hogy a Macron-t választók 42 százaléka kizárólag azért szavazott a hivatalban lévő elnökre, hogy megakadályozza Le Pen megválasztását. Ám ez az egykoron Köztársasági Frontnak nevezett „veszélyhelyzeti koalíció” is meggyengült: 2002-ben még egymillió ember tüntetett „Állítsátok meg a fasizmust” jelszóval Jean-Marie Le Pen ellen, ma pedig senki sem vonult az utcára leánya, Marine ellenében: elfogadott mainstream lett a valamikor karanténba szorított radikálisok civilizáltabb külsőt öltött átnevezett pártja, a Le Rassemblement national . Macron-nak csakis úgy sikerült felülkerekednie ezen a kihíváson, hogy pártja, a La République En Marche egyesítette és újra kalibrálta a volt balközép és jobbközép erőit és szavazóit. Ezáltal is tovább erodálva az egyre használhatatlanabbá és korszerűtlenebbé váló bal és jobb felosztást. A jelenlegi francia pártpolitikai struktúra így háromosztatúvá lett: a liberális-konzervatív Macron, a szélsőjobb (inkább radikális?) Le Pen, és a radikális baloldali Mélenchon pártjai foglalják el a helyeket, meglehetősen polarizáltan, de egyúttal elég bizonytalan lábon állva. De mindannyian megerősödésre számítva a júniusban esedékes parlamenti választáson, amelyet egyesek az elnökválasztás harmadik és igazi fordulójának tekintenek. Amennyiben Macron továbbra is ragaszkodik szükséges, de népszerűtlen reformelképzeléseihez - ilyen például a nyugdíjkorhatár felemelése 62-ről 65 évre, - és nem sikerül megnyernie a leszakadó rétegeket (fiatalok, szegények, nehézségekkel küzdő alsó középosztálybeliek) talán a nyári választásokon még nem lesznek különösebb nehézségei. Öt év múlva, a következő elnökválasztáson akkori utódjának már bizonyosan. És akkor Európa megint izgulhat.

Mint ahogy lassan ez lesz a normális állapota.

Dérer Miklós