Dérer Miklós: A szaúdi-iráni megállapodásról

A szaúdi-iráni megállapodásról

A Közel-Kelet - Törökország mellett – másik két meghatározó iszlám hatalma, a szunnita Szaúd-Arábia és a síita Iráni Iszlám Köztársaság hosszabb ellenségeskedés és a diplomáciai kapcsolatok megszakítása után március elején kínai közvetítéssel visszaállította ezeket a kapcsolatokat.

A két ország közötti viszony már a 2016-os diplomáciai szakítást megelőzően is feszült, és több rétegű volt. Szerepet játszott az Öböl-térség és általában is a régió geopolitikai kívánatos kialakításának eltérő megközelítése; az iszlám két nagy áramlata közötti évezredes rivalizálás; általában is az iszlám világ vezető szerepéért folytatott versengés; a terrorista és iszlám politikai csoportok egymással rivalizáló támogatása; az olajpolitikai lépések esetenkénti különbségei, amelyek természetesen hatalompolitikai vonzatokkal alaposan terheltek voltak. Súlyosbította az ellentéteket a teheráni rezsim alig leplezett törekvése a nukleáris fegyver előállítására, ezzel együtt a térségi erőegyensúly megbontására, ami egy nukleáris fegyverkezési verseny elindításának veszélyeit hordozta. Mindezek együttesen járultak hozzá a feszültség diplomáciai robbanásához.

Mind ehhez járult még a Nyugathoz, és különösen az Egyesült Államokhoz való viszony alapvető eltérése: míg a szaúdiak az ország 1932-es megalakulásától kezdődően kiemelt baráti kapcsolatokat ápoltak az Egyesült Államokkal (és Nagy-Britanniával), addig Iránban a hivatalos politika az ortodox iszlám rezsim megalakulása, a Nyugat-barát abszolút monarchia bukása után Amerikát a „Nagy Sátán” állandó jelzővel illette, és ennek megfelelően viszonyult hozzá. Az ellenségeskedések a retorikai háborúskodáson túl egyfajta regionális hidegháborút állandósítottak, amely időről időre proxykkal vívott (főleg fegyveres iszlám csoportok közötti) fegyveres összecsapásokba torkollott.

Ennek most egyidőre minden valószínűség szerint vége. A bonyolult háttértárgyalások után, Vang Ji előző külügyminiszter, jelenleg a KKP Központi Külügyi Bizottságának igazgatója, a legmagasabb rangú kínai külügyér részvételével létrejött megállapodás megkötését Pekingben jelentették be.

A megállapodás – ami Szaúd-Arábiát illeti – józan „üzleti” megfontolások eredménye. Jelentősen csökkenti (ha meg nem szünteti) az esetleges iráni vagy iráni hátterű támadások veszélyét.

A szaúdiak elsődleges megfontolása ugyanis egyértelműen biztonsági. Biztosítaniuk kell az olajkitermelés, -szállítás és -értékesítés zavartalanságát, ami egyúttal a beérkező külföldi tőke biztonságát is jelenti, az országot biztonságos befektetési célnak tekinthetik a befektetők. Egy állandósult összecsapások veszélyének kitett helyzet nagyon kedvezőtlenül érinti az ambíciózus gazdaságfejlesztési és modernizációs célokat magának kitűző sivatagi királyságot. A megállapodással Rijad a belső feszültségek csökkenését, és az iszlám világban – és közvetlen régiójában is - csökkenő tekintélyének visszaállítását is reméli, egyúttal ellensúlyozni kívánja a hagyományos szövetségesével, az Iránnal alapvetően ellenséges Egyesült Államokkal újabban kialakult feszültségeit. (Vagyis nem megy szomszédba egy kis zsarolásért…) Sőt, egyes elemzők feltételezik, hogy a lépés jelezheti a szaudi politika növekvő távolodását, és ennek megfelelően nagyobb függetlenedését a washingtoni politikától.

Természetesen Iránnak is megvoltak a saját megfontolásai az egyezménnyel kapcsolatban. Méghozzá feltehetően szintén elsősorban biztonságiak. Teherán az ajatollahok rezsimjének megalakulása óta tart az Egyesült Államok és/vagy Izrael támadásától, amiért egyébként szép számmal maga is tett ellenséges lépéseket. Mivel Szaud-Arábia a legutóbbi időbókeben enyhített Izraellel szembeni politikáján, Teheránnak elemi érdeke, hogy ezt a közeledést ellensúlyozza az iráni-szaudi viszony javításával. Az lehet a várakozás, hogy mivel előre láthatólag a beindult, és alapvetően terrorizmus ellenes izraeli-szaudi biztonsági és hírszerzési együttműködés továbbra is folytatódni fog, egy Rijaddal kötött feszültségeket enyhítő megállapodással Teherán elérheti, hogy a szaudiak kevésbé lesznek hajlandóak segíteni egy amerikai vagy/és izraeli katonai akciót Irán ellen. Aminek veszélye – a nukleáris fegyverkezéshez is felhasználható uránium dúsítása körüli bizonytalanságok miatt – mindig és azóta is a levegőben van.

A megállapodással egyúttal Irán - az Oroszországgal és Kínával kialakult „baráti” kapcsolatok újabb országra történő kiterjesztésével – további lépéseket tehet az elszigeteltségből történő kievickélésre.

A „deal” igazi nyertese viszont Kína. A globális szerepre törő „Középső Birodalom” egyik célterülete a Közel-Kelet, és ez a jelenlegi közvetítése eddigi regionális politikájának legnagyobb sikere. Mostanáig inkább gazdasági térnyerésével hívta fel magára a figyelmet, sokáig és sokan úgy gondolták, hogy itteni szerepfelfogását a fölöttébb szükséges fosszilis energiahordozókhoz, elsősorban az olajhoz történő hozzájutás dominálja. Az egyezmény megkötésében játszott döntő szerepe viszont azt látszik bizonyítani, hogy politikai befolyásra és babérokra is törekszik. Innen pedig csak egy ugrás a katonai behatolás, ami egy reménybeli szuperhatalomnak, ha úgy tetszik, „természetes” törekvése. Vagyis egyfajta jól kiszámított fokozatosság érvényesül a kínai globális politikában, amelyben a gazdasági, politikai és katonai lépések időben egymásra épülnek. Az sem lenne ezek után meglepő, ha az Irán és a többi érdekelt hatalom, valamint nemzetközi szervezet között létrejött, Donald Trump által felmondott, és az utóbbi két évben nyögvenyelősen újra tárgyalni igyekezett nukleáris megállapodást szintén Kína közvetítésével kötné meg Teherán és a nemzetközi közösség.

A megállapodásban játszott közvetítő szerep ugyanakkor jelentősen megemelheti Kína tekintélyét, elsősorban a „Globális Délen”, az egykori harmadik világban, amelynek a múltban maga is igyekezett tagjának tartani és tartatni magát, és ahol legújabban, az utóbbi évtizedben széleskörű gazdasági és politikai kapcsolathálókat épített ki.

Geopolitikai szempontból a szaudi-iráni megállapodás és a kínai szerepvállalás igazi vesztese az Egyesült Államok. Ezzel kapcsolatban itt vissza kell utalnunk arra az adminisztrációkon átívelő amerikai döntésre, amely a globális politikai szempontokból irrevelánsnak tartott Közel-Keletet kivette a washingtoni külpolitika centrumából. Ennek a döntésnek elvben voltak racionális alapjai. Az Ázsia, helyesebben a nagy iramban feltörekvő ázsiai és csendes-óceáni (Asia-Pacific) térség felé fordulás, az amerikai energiaellátás belső forrásokból történő sikeres megoldása, majd egy évtizede pedig az agresszív orosz politika fenyegető háborús lépései elvonták a figyelmet a térségtől annak ellenére, hogy nyilvánvaló lehetett: a keletkezett regionális hatalmi vákuumot egy másik globális hatalom, és itt csak Kína jöhetett szóba, előbb-utóbb ki fogja tölteni. És ahogyan egy amerikai elemző, Jonathan Panikoff, az amerikai Atlanti Tanács Scowcroft Központjának vezető közel-keleti szakértője írja: ”Ne legyen kétségünk aziránt, hogy egy Kína által dominált Közel-Kelet alapjaiban ássa alá az Egyesült Államok kereskedelmi, energia, és nemzeti biztonságát.”

Persze, van még egy ismerős ismeretlen ebben s közel-keleti egyenletben, aki nem is olyan háttérszereplő, különösen, ha a saját önképét vesszük. És ez Izrael. A zsidó államot alapjaiban, saját felfogása szerint létében érintheti a megállapodás. Miközben egy kínaiak által felmelegített iráni nukleáris alku azt is jelenthetné Tel-Aviv-nak (Jeruzsálemnek?), hogy Amerika elkötelezettsége Izrael biztonságának garantálásához megroppanhatott, az erősödő szaudi-izraeli biztonsági együttműködés a szaudi-iráni megállapodással együtt egyfajta biztosítékul is szolgálhat Izrael számára. Ezért Izrael nem „sértődhet meg”, folytatnia kell a közeledést a pillanatnyilag legerősebb és legbefolyásosabb arab országhoz annak ellenére, hogy a kapcsolatok teljes normalizálása még nagyon távol van. Rijad ugyanis - mint azt a 2002-es nyilatkozatában kifejtette – a történelmi arab-izraeli békekötés feltételéül Izrael visszavonulását az 1967 előtti határokra, a kétállami megoldás elfogadását, és a palesztin menekültkérdés méltányos megoldását - bármit jelentsen ez - nevezte meg. Ami így együttesen nem elfogadható Tel-Aviv számára – és az izraeli belpolitika fejleményeit nézve egyre inkább nem az. Úgyhogy kleine Fische, gute Fische, az ambíciószintet alacsonyabbra kell beállítani.

Mindeközben, visszatérve a szaudi-iráni megállapodásra, pozitíven és örömmel kell fogadnunk, hogy az egyre veszélyesebbé és kiszámíthatatlanabbá váló világban egy zsigeri ellentét háborús kockázatokkal terhelt veszélyhelyzetében lényeges enyhülés következett be. Ugyanakkor számba kell vennünk az esemény leágazásait, következményeit, hatásait a nemzetközi viszonyokra, azok alakulásának jövőjére is. Ez itt is, nekünk is elemi érdekünk.

Dérer Miklós

• This news will be met with more apprehension in Israel than in the United States, Will says. “It would not be surprising if the next announcement [is] a renewal of US-Iranian discussions on the Joint Comprehensive Plan of Action [nuclear deal], once again brokered by China. While I remain skeptical of whether such a deal is likely (or even advisable) in current circumstances, such an announcement would be welcome in Washington yet seen in Jerusalem as diminishing US-Israeli deterrence against Iran.”
• But on the other big normalization question in the Middle East, Carmiel says “Israel will not demur in its courtship of the Saudis as a result of the announcement.”
• So far, Saudi Arabia is “making hefty demands” in exchange for normalization with Israel, ”including security guarantees and civil nuclear technology,” which the United States is not yet ready to provide, Carmiel points out. So the Saudis “are playing several hands at once.”