Dérer Miklós: Ázsia – Ázsia-Pacifik – Indo Pacifik

A hazai közvéleményben csak időnként szentelünk figyelmet a kelet-ázsiai és csendes-óceáni térségnek, pedig ebben a régióban található a világgazdaság új centruma. Dérer Miklós hiánypótló elemzése a számunkra is fontos fejleményekre fókuszál.

Ázsia – Ázsia-Pacifik – Indo Pacifik

Az ázsiaiak az „Ázsia” földrajzi fogalmat többnyire egyfajta nyugati konstrukciónak tartják, és nem véletlenül. Az Id.e. 6. században a görögök kezdték használni a mai Anatólia (Nyugat-Törökország) égei partvidékének megnevezésére. Hérodotosz, a nagy görög geográfus nyomán az elnevezés aztán polgárjogot nyert, és a nevezett terület terjedelme fokozatosan terjedt kelet felé – a Közel Keleten és Perzsián át Kína partvidékein is túl, hogy végül a mai kontinenst jelentse. A hatalmas földrészt azonban gyakorlati okokból a múltban inkább egyes részei kapcsán emlegették – Belső-Ázsia, Közel Kelet, Délkelet-Ázsia, Távol-Kelet,stb. A globalizáció előre haladásával viszont napjainkban a földrészt   - szintén gyakorlati-politikai okokból – egy nagyobb térség részeként halljuk említeni. Az európai  gyarmatosító hatalmak alapvető távozásával, ezt követően pedig Ázsia felemelkedésével és különösen Kína elképesztő gyorsaságú felzárkózásával az itteni és környeső térségek összetartozása, gazdasági összekapcsolódása, valamint biztonsági igényei közös megoldások – és közösvédekezések! -  szükségességét vetették fel. Olyan új geopolitikai konstrukciók emlegetése nyert gyakoriságot, amelyeknek határai meglehetősen rugalmasan és eltérően vannak megvonva, és nem minden érdekelt hasonlóan értelmezi azokat.

A második világháború után - endogén ázsiai komplex formációként - elsőként a dél-kelet-ázsiai országok regionális tömörülése, az ASEAN, 1967-ben. A szervezet létrejöttét elsősorban a terjedő kommunizmustól, elsősorban a maoista Kínától való félelem indokolta. Az ASEA így fokozatosan gazdasági és biztonsági együttműködési organizációvá fejlődött. A mai napig sikeresen működik, tagjainak számát is tízre növelve valódi regionális integrációvá vált.

Délkelet-Ázsia azonban csak kisebb szelete az ázsiai nagytérnek, és a közös problémák és a nemzetközi geopolitikai struktúrák folyamatos változásai nagyobb áttekintést és kiterjedtebb szemléletet igényeltek. Ez az igény, amelyet külső hatalmak, elsősorban az Egyesült Államok is gerjesztettek, a térség kiterjedésének felfogásában is megjelent. Ázsia túl általános, és egyúttal túlságosan leszűkített megnevezésnek bizonyult az új geopolitikai valóság meghatározásában. Elsőnek az Ázsiai-Csendes-óceáni Térség (Ázsia-Pacifik) megnevezés terjedt el, amely földrajzilag meglehetősen egyérértelműnek tűnik, ám a geopolitikai használatban eltérően értelmezik a szereplők és az elemzők (ld. a két térképet alant):

A 80-as évektől a kereskedelmi, pénzügyi és politikai életben használt terminus mindenesetre a gyors növekedést mutató úgynevezett felemelkedő piacokat (emerging markets) takarja a térségben, még akkor is, ha Közép-Ázsia, Irán, és Szibéria déli szelete egyes értelmezésekből hiányzik is. Sőt, az egyik konkrét konstrukció, éppen a fejlődőket összefogva, Japánt is kizárja a terminusból (APEJ, Asia-Pacific excluding Japan).

Elsősorban a kereskedelem tényei és igényei hívták életre az ezredforduló előtti évtizedben egyre gyakrabban merült fel az ázsiai-csendes óceáni térség addigi felfogásának a kiterjesztése, ami a kölcsönös érdekeknek és előnyöknek az előzőnél szélesebb területi érvényét tudatosította és összefogta a Csendes-óceán partjai mentén elterülő országokat. Mindennek gyakorlati megjelenítése az Ázsiai-Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködés Szervezetének (APEC – Asia-Pacific Economic Cooperation) 1989-es megalakulása volt. A szervezet már nemcsak Oroszországot, hanem az észak-amerikai kontinenst (Egyesült Államok, Kanada és Mexikó), valamint Dél-Amerika csendes-óceáni partvidékének egyes országait is tagjai sorába emelte (21 ország együttesen):

Az APEC céljai tisztán gazdaságiak – a kereskedelem és a beruházások liberalizálása, gazdasági és technológiai kooperáció, a műveleti processzusok leegyszerűsítése, stb. Ez tette lehetővé, hogy különböző, egyes nem gazdasági-kereskedelmi területeken, vagy geopolitikailag ellenérdekelt hatalmak is részt vehessenek a kölcsönös előnyöket és könnyítéseket megfogalmazó és érvényesítő együttműködésben.

Az új évezredben a robosztus és dinamikus geopolitikai változások azonban új szempontokat és új problémákat vetettek fel, amelyeknek a súlya és terjedelme kitágította az addigi kereteket. A térség újabb keletű, a gazdasági kapcsolatokat és a biztonsági stabilitást veszélyeztető keményedő geopolitikai szembenállás, a gyors regionális expanzióra törekvő Kína és a pozícióit védeni és erősíteni akaró „staying power” Egyesült Államok radikálisan romló viszonya új szereplőket és ellentéteket hozott a térségbe. Mindez válaszokat igényelt nemcsak a főszereplők, hanem a „mellékszereplők” és a „statiszták” részéről is. Miközben a gazdasági kapcsolatok és az egymásrautaltság növekedett, a biztonsági helyzet drasztikusan romlott, és a stratégiai bizonytalanság vált uralkodóvá. Az Ázsia-Pacifik térség bizonytalan terjedelme, Oroszország relatív érdektelensége, a kisebb hatalmak elbizonytalanodása és India határozottabb bevonásának igénye különösen az amerikai politikát mozgósította: egyre gyakrabban használták a szélesebb régió leírására az Indiai-Csendes-óceáni Térség (Indo-Pacifik) fogalmát.

Látható a térképeken, hogy az Indo-Pacifik régiót szűkebben és bővebben is le szokták írni. A legszűkebben – még a kezdeti időszakban használt - meghatározásban Kína, India(?), Amerika és Afrika és Ausztrália nem részei.  A legtágabb felfogásban viszont ezek mind beletartoznak. Napjainkban úgy tűnik, a valóságnak – és az érdekeknek is – megfelelően ez az utóbbi, a legszélesebb, legátfogóbb felfogás az uralkodó. Ebben az értelemben pedig a régió a világ GDP-jének, népességének és kereskedelmének 60-70 százalékát adja, így a világ legalapvetőbb – és legdinamikusabban fejlődő - területeit és államait foglalja magába.

A terület összekapcsolódása (connectivity) érdekes módon a 2004-e nagy indiai óceáni cunami katasztrófa nyomán tudatosult, amely Afrikától a csendes óceáni szigetvilágig éreztette hatásait. Ennek nyomán négy érdekelt ország, az Egyesült Államok, Ausztrália, Japán és India tengeri mentő és kutató együttműködést kötöttek, amely a későbbiekben a haditengerészeti vezetők konzultációs és egyeztető fórumává fejlődött (Quadrilateral Security Dialogue – röviden Quad). Manapság pedig erősen az amerikai-kínai geopolitikai vita centrumába lavírozta magát azzal, hogy az amerikaiak nem elleneznék a Quad-nak egyfajta intézményesült formáját, mintegy „Indo-Pacifik NATO”-ként. Azonban a dologra elvben leginkább vevőnek tekinthető Japán a konstrukciónak inkább a demokratikus legitimáló befolyását hangsúlyozza, míg India és Ausztrália nem vállalná a nyíltan Kína feltartóztatására törekvés intézményes bebetonozását. Az mindenképpen megállapítható, hogy kevés Quad vezető pártfogolja az informális egyeztető fórum Kína-ellenes militarizálását, sőt, kevesen tartják reális alternatívának Kína katonai feltartóztatását, és inkább a közös érdekek feltárását és az együttműködést favorizálják. Mindezt annak ellenére és azzal együtt, hogy valamennyien osztják az aggodalmakat Kína drasztikus és erőszakos hatalmi törekvései miatt, és erősíteni kívánják kooperációjukat és közös fellépéseik hatékonyságát. Idéén márciusban Biden elnök virtuális Quad csúcstalálkozót hívott össze, amely elsősorban a világjárvány kezelésével, a klímaváltozással, a technológiai innováció kérdéseivel, valamint a (tengeri) ellátó láncolatok-útvonalak biztonságával foglalkozott.

A csúcstalálkozó nem volt véletlen. Az év elején dolgozták ki a Fehér Házban a Nemzetbiztonsági Tanácsban azokat a stratégiai kereteket, amelyek az Egyesült Államok politikáját vezérlik az India-Csendes óceáni Térségben. A pár hete nyilvánosságra hozott dokumentum úgy fogalmaz, hogy mivel a „szabad és nyitott India Pacifik” a világ és benne az Egyesült Államok gazdasági növekedésének a motorja, a térségben fenn kell tartani az Egyesült Államok primátusát (primacy), elő kell segíteni a liberális gazdasági rend érvényesülését és meg kell akadályozni Kína új, illiberális befolyási övezetének a kialakulását. Ennek érdekben erősíteni szükséges a térség államainak az együttműködését. Különösen erősíteni szükséges Indiát, mint Kína ellensúlyát az erősödő stratégiai és biztonsági versengés ben. A dokumentum határozottan kiáll a Quad országaival közös Indo-Pacifik stratégia mellet és javasolja, hogy  az informális egyeztető keretek biztonsági dimenziót kapjanak (create a quadrilateral security framework). A kontextusból kiderül, hogy mindennek alapvetően Kína, a kínai törekvések feltartóztatását és visszaszorítását kell szolgálnia.

Kína magát a Quad-ot a hidegháborús időkre emlékeztető szervezkedésnek tekinti, és nyilvánosan kritizálja erősödő összetartását. Ami nem véletlen, hiszen Japánnal és Indiával régóta területi vitái vannak, Ausztráliát pedig súlyos szankciókat sújtotta, miután az ország WHO vizsgálatot javasolt a világjárvány eredetének kiderítésére a múlt évben. Amerikával pedig az ismert geopolitikai versengése zajlik. Vagyis a Mennyei Birodalomnak valamennyi Quadot alkotó állammal komoly vitái vannak. Alapvető félelmei azonban egyértelmen a Quad esetleges intézményesüléséhez köthetők, ideges reakcióit ez magyarázza.

India kül- és katonapolitikáját hagyományos stratégiai visszafogottsága (strategic restraint) mindig is jellemezte mind a Kínával, mind pedig Pakisztánnal kapcsolatban. Alapvető célja a térségben kialakuló kínai hegemónia megakadályozása, de nem katonai eszközökkel. Ezért is valószínűtlen a jelenlegi helyzetben a Quad katonai-biztonsági és szervezetté történő átalakítása, aminek India nélkül egyébként sem lenne semmi értelme. Sőt, a fő fenyegetésnek tekintett Kína gyengítése érdekében India szívesen látná Oroszország valamilyen részvételét a dialógusban és az együttműködésben, hogy megakadályozzák Moszkva még szorosabb összefonódását Pekinggel. Ennek az elképzelésnek jelentős akadálya, hogy India és Oroszország különbözőképpen tekint Kínára és szerepére.

Az Indo-Pacifik kisebb hatalmainak viszont az a dilemmája, hogy míg gazdaságilag ezer szállal kötődnek Kínához, addig a fenyegetően erősödő kínai hatalom árnyékában biztonságukat felfogásukban csupán az Egyesült Államokkal együtt képesek szavatolni. Vagyis olyan egyensúlyozó politikára kényszerülnek, amit hosszú távon nehéz fenntartani, és egy erősebb amerikai nyomás arra nézve, hogy határozottabb Kína-ellenes álláspontot foglaljanak el, esetleg nem kívánatos választás elé állíthatják őket.

Ami pedig Európát illeti, miután az Európai Unió - bár jelenleg nem jelentős geopolitikai szereplő a glóbusz ottani fertályán - kereskedelmének 40 százalékát az indiai-csendes óceáni térséggel bonyolítja, magától értetődő, hogy az Unió is stratégiát dolgozott ki a távoli, de fontos régióval kapcsolatos regionális koncepcióról, a követendő politikáról. Az idén áprilisban napvilágra került dokumentum a fő irányvonalakat rögzít:

• rugalmas és pragmatikus érdekalapú kooperációra törekszik, miközben fenn kívánja tartani stratégiai autonómiáját;
• Kínát nem lehet kihagyni, hiszen nemcsak a problémának, hanem a megoldásnak is része. Meg kell találni a közös érdekeket, és ezekben együtt kell működni vele;
• nem szabad felelősöket és bűnbakokat keresni, ezért a dokumentum nem nevesít senkit ebből a szempontból;
• erősen szükséges fókuszálni a globális kihívásokra és fenyegetésekre;
• fenn kell tartani a világkereskedelem szempontjából életbevágó tengeri útvonalak biztonságát, és ehhez a EU a maga eszközeivel hozzájárul;
• fenntartható, átlátható és szabályozott (rules-based) kapcsolatrendszert (connectivity) kell kialakítani a térséggel;
• az indiai csendes oceáni térség hagyományos partner országain túl érdekalapú gazdasági kapcsolatokat szükséges ápolni más ottani államokkal is, az európai kereskedelem diverzifikálásának igényét is szem előtt tartva;
• végül a dokumentum hosszabban foglalkozik biztonsági és külpolitikai kérdésekkel, hangsúlyozva a tradicionális biztonsági kérdések mellett a technológiai korszak problémáit is: a kibertér, a digitális megoldások (digital governance) és az adatok biztonságát is. Biztonsági kérdésekben az Unió hagyományos szerepambíciójához igazodva értékalapú normatív hatalomként viselkedik térségben, amelyben annak elsődleges fontossághoz mérhető számottevő külpolitikai szereplő kíván lenni.

Összefoglalva konklúzióként azt mondhatjuk, hogy az ellentétek és veszélyek ellenére a régió perspektívája még akár egyfajta működő multilateralizmus is lehet. Amennyiben az alakuló India-Pacifik együttműködés képesnek bizonyul a kínai befolyás gyengítésére és megszelidítésére és betagolja a multipolaritást elfogadó Kínát a regionális rendbe, kialakulhat a „versengő együttélés” (competitive coexistence) kegyelmi állapota a világnak a21.században vezető kettős régiójában. A kisebb hatalmaknak nélkülözhetetlen szerepe van a nyugodt és békés együttműködés kialakításában és fenntartásában, a szuperhatalmak együttműködési hajlandóságának felkeltésében.. Ahogy Rory Metcalf, az Ausztrál Nemzeti Egyetem professzora írja: „A jövő nem kizárólag egy autokrata Kína és egy kiszámíthatatlan és önző Amerika kezében van”.

A remény hal meg utoljára…

Dérer Miklós