Dérer Miklós: Biden bajai vagy Biden-bajok?

Joe Biden eddigi féléves elnökségének kihívásait és eredményeit tekinti át Dérer Miklós eheti írásában. Egyaránt vizsgálja a belpolitikai és a külpolitikai témákat, valamint az új adminisztráció előtt álló feladatokat.

Biden bajai vagy Biden-bajok?

A 2020-as elnökválasztást az Amerikában megszokottnál nagyobb részvétel mellett (66,7 százalék), - az elektori kollégiumban 306:232 arányban, az összes szavazatból az ellenlábas regnáló elnöknél több, mint hétmillióval többet szerezve, - tulajdonképpen fölényesen nyerte Joe Biden, évtizedekig szenátor és Obama elnök alelnöke annak két elnöki periódusában.

Most hagyjuk az elnökválasztást megelőző és követő kiélezett hangulatok és események felidézését, és mindösszesen arra szorítkozzunk, hogy az új elnök pro és kontra felfokozott várakozások közepette kezdte meg hivatali idejét. A szkeptikusok korát emlegetve előzetesen is egyciklusos elnöknek várják, felhánytorgatva esetenkénti szövegtévesztéseit, nyelvi botlásait, kutyáinak a Fehér Ház szőnyegére vizelését, nevezetes háromszori lépcsőbotlását az elnöki repülőgéphez menet, első sajtóértekezletének gyakori jegyzeteibe tekintését. (A demenciát feltételező kárörvendő hangok egyébként elcsitultak a Biden-Putyin találkozót követően, ami után az orosz elnök kifejezett nagyrabecsüléssel nyilatkozott amerikai partnere képességeiről.) A bizakodók politikai tapasztalatára és teljesítményére, konszenzust teremtő képességére hivatkoznak, szenátorkénti kétpárti elfogadottságát és népszerűségét is megemlítve. Biden nagy tervekkel érkezett, és ambíciója, hogy FDR-hoz hasonlítható Nagy Átalakítóként (transformational president) emlékezzen rá az utókor. Ezt célozza a kétezer milliárd dolláros nagy infrastruktúra-korszerűsítő programja, amely nem csupán utak és hidak építését, hanem sokkal inkább iskolák, szociális létesítmények, és iparkorszerűsítést céloz meg, valamint a klímaváltozás emberi okai elleni fellépést. Mindezt hangsúlyozottan nem a munkásokra és a középosztályra terhelve, hanem a gazdagokra kivetett adóemelésből kívánja finanszírozni. Ehhez járulna egy majdnem ugyanekkora, 1900 milliárdos mentőcsomag (American Rescue Plan), amely az Obamacare egészségbiztosítási rendszer kiterjesztését, a nyugdíjak biztosítását és tagállami-helyi szanálásokat (bail-out) célozza meg, többek között. Populáris és egyúttal populista szociális lépései – 1400 dollár minden felnőtt amerikainak, 3 ezer dollár gyerekenként a szegény családoknak, a diákhitelekre moratórium –esetenként a szocialistaság vádját hozzák elő a republikánus ellenzékből, amelynél egyébként is kiverte a biztosítékot az állami beavatkozás szerepének ekkora növelése.

Az indulásnál, sőt az első évben Joe Biden-nek ugyanakkor két nagy kihívással kellett szembenéznie: az egyik a déli határon kialakult helyzet, a másik a covid-járvány. Délen a főleg Közép-Amerikából érkező illegális (undocumented) migránsok várható százezrei feszítik a húr és feszegetik a rendszer határait. Főleg a naponta félezer gyermek és fiatalkorú jelent kihívást, akiket azonban nem küldenek vissza, hanem igyekeznek családoknál elhelyezni. A bevándorlás pedig az a téma, amelynek felvetésével és tagadásával Trump győzött 2016-ban és a Republikánus Párt most is úgy gondolja, hogy ezzel újra sikeres lehet 2024-ben az elnökválasztáson, sőt már 2022-ben, a köztes kongresszusi megméretésen is. Úgyhogy egy újabb válságot az elnök a háta közepére sem kívánna. A téma egyébként megosztó az elnök pártjában, a Demokrata Pártban is, amely sokkal kevésbé egységes egész, sokkal inkább egymástól viszonylag különböző politikai csoportok koalíciója, mint a Donald Trump alá felsorakozott republikánusok.

A másik nagy kihívás a covid-járvány, amelynek kezelésében ért el eredményeket az adminisztráció (Trump vereségének egyik oka a pandémia nem megfelelő kezelése volt), ám amelynek hatásai és további fenyegetése csak hosszabb időszakban nyerhet valamilyen megoldást.

Még legalább két feszítő belpolitikai problémát is meg kell említeni. Az egyik a faji kérdés, amely hagyományosan megosztja Amerikát, és amelynek a megoldása nem, csak kezelése várható el rövid- és középtávon, és amelyik a Black Lives Matter (A Fekete Életek Számítanak) radikális mozgalom, és a fehér felsőbbrendűséget hirdető csoportok idén kiéleződött konfliktusában csúcsosodik ki. A feketék egy része rendszerszintű rasszizmussal vádolja a hivatalosság egy jelentős szeletét, magát a rendszert is, elsősorban a nagy sajtópublicitást kapott ismétlődő rendőri erőszak, és a kisebbségeket sújtó túlreagálások nyomán. A másik probléma az erőteljesen növekvő bűnözés, amely a fegyvertartás nagyon laza szabályai miatt mindig is probléma volt az Államokban – a háztartások több, mint 40 százalékában legalább egy lőfegyver található abból a majdnem 400 millióból, ami a lakosság tulajdonában van. A covid járványnak a társadalmi együttélést csonkoló társadalmi hatásai is az erőszak növekedését eredményezték.

Az elnököt behálózó problémák annak ellenére okozhatnak politikai nehézségeket, hogy a gazdaság szárnyal és a munkanélküliség alacsony szinten van. A helyzet azonban az említett okokból cseppfolyós. A közvélemény is megosztott, és bár az elnök elfogadottsági indexe meghaladja az ötven százalékot, azonban az ellenzőké-elégedetleneké is negyven fölött van. A csodálják, a republikánusok megvetik. A végletesen megosztott amerikai társadalom összebékítésének sziszifuszi faladatához még nem igazán járulhatott hozzá.

A Biden-i adminisztrációt elsősorban foglalkoztató belpolitikai kérdések mellett ott vannak még, és befolyásolják a politikát, a terveket, a stratégiát a világban erősödő geopolitikai szembenállások, a megszokott nemzetközi rendszerben folyamatosan bekövetkező törések, a nagyhatalmi szembenállások fokozódása, a szaporodó válságok és bizonytalanság. A gyakorlatilag az egész földgolyóra kiterjedő ambícióit és befolyását féltékenyen őrző Egyesült Államok nehezen tolerál geopolitikai versenytársakat, és ilyenek mind globálisan, mind lokálisan (regionálisan) ugyancsak jelentkeznek. Ezeket a nemzetközi viszonyokban keletkező zavarokat és szembenállásokat súlyosbítják az egyes államok és rendszerek törékenységéből és sebezhetőségből fakadó problémák, valamint a mindent befolyásoló globális krízishelyzetek - klíma, környezet, járványok stb. – kihívásai.

A külpolitikában az alaphangot a beiktatását követő elnöki rendeletek (executive actions) adták meg: az „America First” nacionalista retorikát a multilateralizmus hangsúlyozása váltotta fel: visszatérés a párizsi klímaegyezménybe és a WHO-ba. A legsürgetőbb és legközvetlenebb kihívást, a transzatlanti kapcsolatok veszélyes megromlásának Trump elnök beindította folyamatát sikerült kezelni, legalábbis a retorika szintjén. A közös külső fenyegetés (Szovjetunió, kommunizmus előretörése) hiányában persze felszínre kerültek komoly érdekkülönbségek – az Oroszországhoz és Kínához való viszony, kereskedelempolitikai viták, az európai védelmi költségvetés alacsony szintje – ám ezek az uralkodó felfogás szerint normális mederbe terelhetők. (Érdekes fejlemény viszont, hogy Biden elnök – az európaiak (németek) oroszbarátnak is minősíthető, de gazdaságilag általuk szükségesnek tartott döntésébe látszólag beletörődve - legújabban mégis azt a közeli munkatársát nevezte ki a Nord Stream 2 gázvezeték ügyében folytatott európai-amerikai tárgyalások felelősévé, aki talán a leginkább ellenezte magát a projektet.)

Kínával kapcsolatban Washingtonban kétpárti egyetértés van: rendszerszintű stratégiai fenyegetést jelent, hatásaiban potenciálisan nagyobbat, mint volt a hidegháború idején az amerikai-szovjet szembenállás. A Szovjetunió ugyanis katonai (nukleáris) szuperhatalom léte ellenére sohasem volt hihető kihívó a gazdaságban és az emberek életszínvonalának emelésében; szegényes teljesítménye ezen a területen hatásaiban nem mérhető Kína jelenéhez sem, és főleg nem potenciáljához és perspektívájához. A washingtoni politikai közvélekedés szerint Pekingben Hszi Csin-ping elnök egyre autokratikusabb uralma szakított a Teng Hsziao-ping nevével fémjelzett visszafogott és együttműködő külpolitikával, és egyértelműen globális dominanciára törekszik. A Biden-t a konszenzus miatt ezen a területen nem fenyegeti hiteles támadás a republikánus ellenzék részéről, amely egyébként előszeretettel kritizálja a demokrata adminisztrációkat a védelmi politika és költségvetés állítólagos visszafogottsága, valamint a külpolitikai érdekek véleményük szerinti elhanyagolása miatt. Az elnök gyakorlatilag folytatja Kína feltartóztatásának Donald Trump által megkezdett politikáját, amit az a közösen vallott amerikai sértettség is motivál, hogy az elmúlt évtizedekben éppen az Egyesült Államok volt az a hatalom, amelyik támogatta Kína felemelkedését abban a reményben, hogy Peking felelős résztvevő (responsible stakeholder) lesz az Amerika inspirálta nemzetközi rendszerben.  A kínai kül- és belpolitikai lépések elutasítását pedig az utóbbi években a rendszerek különbségeinek a viszonyokat negatívan befolyásoló hangoztatása is kiegészíti (demokrácia szemben az autokratizmussal). A dél-kínai-tengeri szabad hajózás biztosítása a kínai területfoglalás és -építés ellenében, valamint Tajvan, Japán és Dél-Korea biztonsága közvetlenül is érinti Washingtont, és bel- és külföldön egyaránt árgus szemekkel nézik, hogyan reagál a fejleményekre Biden elnök.

A regionális és hanyatló hatalomnak tekintett Oroszországgal szembeni politikában sem érheti nagyon belső kritika az adminisztráció keménységét. A Trump-i „gyakorlatban határozottságot mutatunk - retorikában gesztusokat teszünk” kettősséget egyértelműen a putyini Oroszország mindenoldalú erőteljes bírálata, és a magukat fenyegetve érző európai szövetségesek és partnerek támogatása váltotta fel. Az elemzők egyetértenek abban, hogy a hidegháború utáni időszak soha nem tapasztalt mélypontján van a kétoldalú viszony, amelynek vészes romlását a 2014-es krími orosz okkupáció és az azt követő annexió, valamint a kelet-ukrajnai polgárháború okozta. Ez utóbbiban is nyilvánvaló az orosz szerep a szakadárok oldalán, mindez pedig a NATO-t és a nyugtalankodó európai szövetségeseket is oroszpolitikájuk bekeményítésére indította, és azóta is meghatározza az amerikai lépések irányát.

A világ egyébként is tele van válságokkal, befagyott konfliktusokkal és instabilitással, amelyeket a Biden-kormányzat ingerküszöbét mind átlépik, és amelyekre az elnöknek bel-és külpolitikai megítélése szempontjait is figyelembe véve reagálnia kell.

Az amerikai kontinensen itt van mindjárt a „szocialista” Venezuela, az olajbősége ellenére is megszorításoktól és hatalmi harcoktól szorongatott ország, amely sokadik éve okoz fejfájást a washingtoni döntéshozóknak. Haitin legutóbb merénylet áldozat lett a félteke legszegényebb országának elnöke, nyomában a katonai beavatkozás, káosz és humanitárius katasztrófa rémével. Kubában pedig az ellátási nehézségek miatt tüntetések kezdődtek, az elégedetlenség nő, és a közeli Florida bevándorlási válsággal nézhet szembe. Brazíliában az Amazonas-i esőerdők gyorsuló pusztulása – és a hivatalosságtól is támogatott pusztítása - a nemzetközi klímacélokat veszélyezteti. Peruban és Kolumbiában is izzik a talaj, előbbiben választási csalás gyanúja izzítja a kedélyeket, utóbbiban a tüntetőkkel szembeni rendőri brutalitás eredményezett válságot. Közép-Amerikában pedig a helyi erőszak és a törvényesség megingása keltette bizonytalanság késztet menekülésre százezreket, súlyosan megterhelve az amerikai (texasi) határvédelmet és a bevándorlási hatóságokat

Az ázsiai-csendes óceáni térségben a kínai komplex geopolitikai, valamint az észak-koreai nukleáris fenyegetés mellett a legveszélyesebb és robbanással is fenyegető feszültséggóc a Himalája térsége. Itt a kínai-indiai-pakisztáni szembenállás esetenként fegyveres összeütközésbe is torkollik a terület viták miatt. Ami különösen veszélyessé teszi az itteni helyzetet, hogy mindhárom ország nukleáris hatalom. Myanmarban a katonai hatalomátvétel, a tiltakozások drasztikus letörése „egészíti ki” a muszlim rohingja népességet sújtó etnikai tisztogatás borzalmait, súlyos humanitárius katasztrófát és menekültáradatot okozva.

A Közel-Keleten kérdés, hogy az amerikai beavatkozás vagy a térségből történő kivonulás hagy nagyobb zűrzavart maga után. Afganisztán változatlanul a világ leginstabilabb országa, az amerikai és szövetséges csapatok távozása után majdnem biztos a tálib rendszer hatalomátvétele, a válság és felfordulás folytatódik valószínű átcsapással a szomszédos országokba. Biden hirtelen és előkészítetlen kivonulása erős kritikákat váltott ki odahaza is, és a kudarc beismerése súlyos, és még kezelendő presztízs veszteség az Egyesült Államoknak, nem beszélve az anyagiakról és emberéletbeniekről. Mindenesetre a „fiúk” hazahozatala és a húszéves háború vége elégedettséggel és örömmel töltheti el az átlagamerikait, azonban a bekövetkező káosz, és a beavatkozás hiábavalóságának a felismerése az ő nyakába hullhat, és megtépázhatja személyes elnöki presztízsét és döntését. Iránnal a nukleáris fejlesztéseinek befagyasztását célzó tárgyalások egyelőre holtpontra jutottak, pedig Biden-nek választási célja volt a folyamat újraindítása.

Irak és Szíria megosztottságtól vagy polgárháborútól szenved, és ezt az amerikaiak folyamatos távozása következtében felbátorodott regionális hatalmak alaposan kihasználhatják. Biden-nek itt hamarosan döntenie kell a még jelenlévő és a harcokban résztvevő amerikai csapatok további szerepét illetően. Libanonban, a térség egykori mintaállamában az évtizedes politikai patthelyzetet a gazdasági összeomlás súlyosbítja, és a helyi politikai elittel elégedetlen Nyugat még vacillál a segítség és a szankciók kivetésének politikája között. és ott van még a jemeni polgárháború, amelyben a külső szereplők érdekei miatt nem látszik még a kibontakozás.

Az Egyesült Államok által már-már hagyományosan elhanyagolt Afrikában legújabban omlott össze látványosan az Arab Tavasz mintagyerekének, Tunisznak a demokráciája. Etiópiában polgárháború robbant ki, és Dél-Afrika egyes városai is erőszakos lázongások és fosztogatások színterei.

XXX

Egy elemző szerint „minden elnököt lerohannak az események. Ez a hivatal természete”. Johnson elnököt a vietnami háború, Nixon-t a Watergate botrány, a fiatalabb Bush-t az iraki háború és a Katrina hurrikán, Donald Trump-ot a járvány. Biden-nek egyelőre nincs ilyen „lerohanó eseménye”, a megítélése sem romlik, és vannak lehetőségei, hogy hatékonynak mutatkozzék.

Nem egyszerű feladat.

Dérer Miklós