Dérer Miklós: Brexit után és közben

Eheti külpolitikai elemzésében Dérer Miklós a Brexit okait és lehetséges következményeit veszi górcső alá. Dérer Miklós hosszú évekig a Külügyminisztérium szakértőjeként tevékenykedett, valamint a Magyar Atlanti Tanács főtitkáraként jelentős szerepet vállalt hazánk NATO-csatlakozásának előkészítésében. 

“We have the newly recaptured powers,
we know where we want to go,
and that is out into the world.”
(Visszaszereztük hajdani erőnket,
és tudjuk, merre van az előre:
ki a nagyvilágba.) Boris Johnson

Az előző évszázad jó részében az Egyesült Királyság (UK) külpolitikája három meglévő irányzat sorrendi egymásutánjának változásait mutatta. Ezt a három irányt a brit birodalom, Európa és az Egyesült Államok jelentették. 1945-ig a prioritást a Birodalommal, a Brit Nemzetközösséggel fenntartott kapcsolatok jelentették.  A második világháború után – egy rövid átmeneti időszakot követően, ami után világossá vált, hogy a birodalmat megtartani és a globális szerepet fenntartani Londonnak nincs tovább elegendő ereje -, a hidegháború és a szovjet fenyegetés árnyékában az Egyesült Államokkal fenntartott „különleges kapcsolat” lett a prioritás. (A jelzős szerkezetet Winston Churchill használta először emlékezetes 1946-os fultoni beszédében.) Hamarosan kiderült azonban, hogy a birodalom szétesése után az egyoldalú transzatlanti orientáció - főként a gyengülő brit gazdasági erő miatt - nem kielégítő megoldás, és az Egyesült Királyság rákényszerült, hogy az erősödő Közös Piachoz csatlakozzon. Vagyis Európa került az első helyre a prioritások sorrendjében. A De Gaulle-i anglofób francia ellenállás évei után (a francia elnök kétszer is megvétózta a brit felvételi kérelmet), a csatlakozás végül 1973-ban be is következett. A döntést akkor (1975-ben) népszavazás is megerősítette. London azonban végig vonakodó tagnak bizonyult, fenntartásokat hangoztatott a szorosabb integrációval összefüggésben, kivételeket és mentességeket ért el mind a Közösségben, mind pedig később, Maastricht után az Unióban.

Az uniós tagság megítélése a brit közvéleményben az egész tagsági időszak alatt hullámzott. Hol az euroszkeptikusok, hol az Európa-pártiak voltak többségben. (Az előbbi kategória egyébként nem jelentette feltétlenül a kilépés támogatását.) Az Egyesült Királyság távozására a szervezetből végül egy hibás külpolitikai számítás következményeképpen került sor. Az uniós tagságot egyébként támogató David Cameron miniszterelnök populista választási ígéretet tett, amelynek értelmében, a Konzervatív Párt választási győzelem esetén, az EU-tagság kérdését eldöntő népszavazás kiírását vállalta. Az 2016-ben megtartott és a nagy meglepetésre 51,9 százalékos, a kilépést támogató, egyébként jogilag nem kötelező eredmény arra késztette a miniszterelnököt, hogy bedobja a törülközőt, és lemondásával is utat nyisson a folyamatnak.

Bonyolult, többször meghosszabbított határidőkkel tarkított, bizalmatlanságot és sokszor rossz szájízt is hozó alkufolyamat után London végül 2020. január 31-én elhagyta az Európai Uniót, és az átmeneti időszak is lezárult ugyanazon év december 31-én, miután megkötötték a viszony jövőjét is rendező Kereskedelmi és Együttműködési Megállapodást. A britek ezzel kiléptek a közös, egységes piacból és a vámunióból is (Észak-Írország kivételével), megszűnt az EU jogrend érvénye területükön, és vállalták, hogy 2057-ig 25 milliárd font „válási számlát” fizetnek az Uniónak.

A Brexitnek – amelyet főként a vidéki idősebb, alacsonyabb iskolázottságú, munkásosztályhoz tartozó, bevándorlás-ellenes, munkájukat féltő, a birodalmi múltra nosztalgiával gondoló kisegzisztenciák támogattak – a következményeit és hatásait ma még igazán nem lehet teljes mértékben felmérni. A bizonytalanság a jellemző. Elemzők szerint a brit gazdasági növekedés az elkövetkező tíz évben hat százalékkal csökkenhet; London mint globális pénzügyi központ növekedése legalábbis megáll, külföldiek eddigi munkavállalási lehetőségei csökkennek (az EU „négy szabadság” alapelve már nem érvényes Nagy-Britanniában); az új bilaterális gazdasági és egyéb egyezmények megkötésének kényszere hatalmasan megterheli az intézményeket; és napirendre kerül az ország felbomlásának lehetősége is (Skócia, és esetleg Észak-Írország kiválása az Egyesült Királyságból).

Ami az Egyesült Királyság nemzetközi helyzetét illeti, a „globális Britannia” és a „különleges kapcsolat” tervezett és nosztalgikus törekvéseket mutató visszaépítése ingoványos talajon áll. Először is a jelentősen meggyengült Britannia elveszti azt a multiplikátor hatást, amit az uniós tagság jelentett. Bár hagyományosan színvonalas és kiterjedt nemzetközi kitekintésű diplomáciát működtet, erőforrásai nem feltétlenül elegendőek ahhoz a globális ambíciószinthez, amely a szuverenista Brexit-ideológia egyik alapja. London hivatkozhat persze ENSZ Biztonsági Tanácsi, valamint NATO, G7 és G20 tagságára, de kérdés, hogy ezek önmagukban, az európai uniós tagság súlya nélkül mire elegendőek. Az előzővel ellentétben EU-párti, új amerikai adminisztráció is inkább Brüsszellel fog tárgyalni európai kérdésekben, mint Londonnal. (Joe Biden elnök a Brexitet még jelölt korában erősen bírálta, „populista reakciósok” művének nevezte.) A Boris Johnson miniszterelnök által nagyon preferált amerikai-brit bilaterális kereskedelmi egyezmény is nehezen akar összejönni, főként a mezőgazdasági termékek forgalma az akadály, abban is elsősorban az amerikainál jóval szigorúbb brit élelmiszerbiztonsági és állategészségügyi-állatjóléti szabályozás. Ahogy Johnson egyik közeli munkatársa nyilatkozta: „Tíz éven belül az Egyesült Királyság egészét átfogó Szilikon Völgy akarunk lenni, és ez fontosabb, mint valamivel olcsóbb húst szerezni.”

A transzatlanti híd-szerep brit elképzelése is eléggé problémás. A Biden csapat inkább Brüsszel, Párizs és Berlin irányában erősítené az európai kötődést, nem igazán van szüksége a kontinenstől távolodó Londonra ebből a szempontból. Az amerikaiaknak egyébként az is előnyös lehet a brexittel, hogy New York pénzügyi központ szerepe is tovább erősödhet London rovására, amennyiben a szolgáltatások egy része arra, valamint Frankfurt felé kezd tapogatózni.

A brit kilépéssel az Európai Unió helyzete is változik. Előnyös lehet, hogy a „problémás”, az integrációs folyamatokat esetenként akadályozó Egyesült királyság már nem tag, így az EU kohéziója erősödhet. Az esetleges, többektől valószínűnek tartott Brexit utáni nehézségek elbátortalaníthatják a kontinensen is erős euroszkeptikus hangokat. Viszont nagyon hiányozni fog a brit diplomácia kapcsolatrendszerének kiegészítő és ráerősítő szerepe, valamint a brit katonai képesség, amelyek egyértelműen a legjobbak és legfejlettebbek volt az Unióban.

A szigetország közvéleményének állapotát szellemesen jellemezte Jonathan Myerson neves munkáspárti wales-i író, publicista és egyetemi oktató: „Nagy-Britanniát ma már nem a jobb- és a baloldal, vagy az újítók és a tradicionalisták közötti megosztás jellemzi. Ehelyett a nemzeti törésvonal a nekem-ugyan-mondhatják és a hát-nem-megmondtam alapállásúak között húzódik.” Michael Gove konzervatív parlamenti képviselő és újságíró pedig azzal magyarázta a helyzetet a referendumot megelőző kampány idején, hogy „az embereknek ebben az országban elege van a szakértőkből”, a mindent jobban tudó megmondó-emberekből. Persze, mostanra a hangulatok megnyugodtak, inkább fű alatt izzik a parázs. Mindenki várakozik, ki reménykedve, ki kedvetlenül.

Nem lehet igazán tudni, hogy mit hoz a jövő. A Brexit procedurális része ugyan befejeződött, a folyamat azonban folytatódik, hiszen az új helyzethez illő megoldások még kialakulatlanok. A UK bizonyára enged az ideologikus megközelítések dominanciájából, az EU pedig valamennyire levetkőzi a folyamatokhoz és intézményekhez kötődő rugalmatlanságát. Így lehet végül bizalmon alapuló, széleskörű, és rugalmas megoldásokban bővelkedő EU-brit partnerség.

Legelőször is tisztázni kellene, melyek London európai ambíciói hosszabb távon, ideológiától függetlenül. Ehhez – legalábbis jelenleg úgy tűnik – egy európai elkötelezettségű Egyesült Államok baráti rábeszélése, és a rendszeres brit-francia-német intézményesülni látszó kül-és biztonságpolitikai együttműködés (E3) lehet a kezdet.