Deák András Miklós: Diplomáciatörténet hat kötetben

Egy régi adósság törlesztésével és a Magyar Napló Kiadó jóvoltából az idén vált teljessé az a sorozat, amely eredeti dokumentumok segítségével a magyar Külügyminisztérium 1945 utáni történetét mutatja be egészen 1993-ig. Itt az ideje tehát annak, hogy erről a komoly vállalkozásról a tágabb olvasóközönség is hiteles képet kaphasson.

Az azonos borítójú (a tárca főépülete protokoll bejáratának és a hátoldalon a Duna parti homlokzatának fényképével) és keménykötésű három könyv összesen hat kötetének belső szerkesztési elve alapvetően azonos. Ezek az első kötetben (1945–1950) az alábbiak: Igazgatás, szervezeti változások, szervezeti egységek és ügymenet, személyügyek és képzés. Bölcs döntés volt, hogy a gondosan kiválogatott iratok nem kronologikus sorrendben jelennek meg, hanem tematikus blokkokban, amelyeken belül viszont már érvényesül az időbeliség.

A forrásmunka mindhárom tagját tanulmányok teszik még gazdagabbá. Sáringer János főszerkesztő az 1945–1950 közötti időszakot részletes Bevezetőben ismerteti, amelyben megelevenednek a baljós belpolitikai fejlemények nagyon is konkrét hatásai a tárcára. 1946 szeptemberében Kimutatás készül a minisztériumban dolgozók párthovatartozásáról, 1950. január 25-én pedig Jegyzék a külügyi állományba tartozott disszidált személyekről. (1950 márciusára nem kevesebb, mint 132 fő – köztük Szegedy-Maszák Aladár, Auer Pál és Vámbéry Rusztem rendkívüli követek – hagyta el a népi demokrácia újjászervezett, azaz „megtisztított” külügyi szolgálatát.) Bepillanthatunk az aktuális belső ügyekbe (a sajtóval való érintkezés vagy pl. a diplomata útlevelek kiállításának szabályai) és a mindennapos nehézségekbe is (pl. a Budán lakó munkatársak átjutása Pestre, a tárca akkori Szabadság téri épületébe). De elénk tárulnak a szinte folyamatos szerkezeti átalakítások mögött meghúzódó sanda politikai megfontolások is. Az akkori vezetés 1948 októberében szükségét érezte annak is, hogy a „megörökölt” és az „igazolt” hivatalnokokat rendeletben figyelmeztesse: az anyagokban a magyar és ne az idegen szakkifejezéseket használják. Erre az időszakra esett Rajk László külügyminiszter érkezése 1948. augusztus elején, majd a Szabadság térről a Mónus Illés (ma Bem) rakpartra való átköltözés is (augusztus 20–23. között). 1950-ből a Személyzeti Osztály a korra jellemző káderfejlesztési tervét is fellapozhatjuk. Sáringer a minisztérium területi és funkcionális elven történő 1951-es átszervezését jelöli meg a 64 dokumentumot és számos eredeti anyag fotóját (pl. 1949-ből a Külügyi Tanfolyam meglehetősen egyszerűnek tűnő – talán tudatosan leegyszerűsített – vizsgakérdéseit) közlő kötet zárásaként.

Az utolsónak megjelent 1951–1984 közötti köteteknek a Sáringer János melletti másik főszerkesztője Soós Viktor Attila. Az 1951–1962 közötti iratokat Ivánfi Miklós válogatta, és ő készítette a bevezető tanulmányt is. A ma olvasója számára nem lehet meglepő, hogy az alábbiakat írja: „A végletekig felfokozott politikai hisztéria és a paranoid légkör a Külügyminisztériumban is éreztette hatását… A magyar külpolitika e válságos években szinte minden esetben Moszkva iránymutatásai szerint járt el.” Az időszakot továbbá hazánk felvétele az ENSZ-be (1955), majd a forradalom és a szabadságharc szovjet leverése után a magyar kérdés szerepeltetése a Közgyűlés napirendjén (1963-ig) jellemezi. Ekkor valósul meg a nem európai országokkal való kapcsolatok felvétele is. A tematikus fejezetek 94 dokumentuma az Irányelvekkel, a szervezeti felépítéssel és működéssel, a napi ügyekkel és az ügymenettel, továbbá a személyügyekkel, a képzéssel és a hivatali előmenetellel foglalkozik. E kötethez kívánkoznak – az amerikai relációval kapcsolatos lábjegyzetekre vonatkozó – kritikai megjegyzéseim is. Érthetetlen, hogy egy ilyen egyébként szakszerű munkában a Mindszenty bíboros jogilag téves amerikai „menedékjoga” (asylum) és nem pedig a humanitárius alapon megadott „menedéke” (refuge) szerepel. De az sem világos, hogyan lett az 1956. november 2-án Budapestre érkezett Edward Thompson Wailes kinevezett követből – a hercegprímás első házigazdájából – „de Wailes.” Henry Cabot Lodge ENSZ-nagykövet nevében pedig éppen a védjegyévé vált „Cabot” név kerül érthetetlenül rövidítésre. Nixon elnök 1970-ben VI. Pál pápa mellé kinevezett személyes képviselőjére az amerikai szakirodalomban ugyanis soha nem hivatkoznak a Henry C. Lodge-ként. De a fentieknél is fájóbb, hogy az első washingtoni nagykövetünk esetében pontatlanok az életrajzi adatok: az 1928-ban született Nagy János ugyanis 2018-ban már elhunyt.

Az 1963–1972 közötti időszakból M. Madarász Anita 82 iratot válogatott ki. Ezek között kapott helyet Péter János külügyminiszter felszólalása az 1971. augusztus 7-i követi konferencián, amikor is bizalmasan – vagy inkább fecsegve – közölte a jelenlévőkkel: „Úgy tűnik, hogy a Vatikán el fogja fogadni feltételeinket Mindszenty kiengedésével kapcsolatban. Hogy ezt a Vatikán hogyan éri el Mindszentynél, ez az ő belső ügyük, ezzel mi nem is foglalkozunk.” Ebben az időszakban már érzékelhetően „szakmásodik” a külügyi tevékenység: olvashatunk a miniszterhelyettes és az újonnan létrehozott (a szocialista országokkal foglalkozó) csoportfőnök (Marjai József) ügykörének az elhatárolásáról. 1969-ben – szűk harminc évvel hazánk atlanti integrációja előtt – létrejön a NATO-referatúra. Beszámoló születik a tárca költségvetéséről (1967–1968). Előterjesztés készül a Dokumentációs Osztály és a Könyvtár munkájáról (1971), majd a pontosabban szabályozott titokvédelemről (1972). (Ne feledjük: a hisztérikus Rákosi-korszakban minden információ eleve államtitoknak minősült.)

Az 1973–1984 közötti időszakot 83 dokumentum ismerteti, és Soós Viktor Attila–Hornyák Máté János közös tanulmánya nyújt eligazodást benne: A Kádár-rendszer és külkapcsolatai a válságok szorításában 1973–1984. Új külügyi kapcsolatok, új gazdasági mechanizmus. Itt már belép az enyhülés, de az ideológiai munka és a külpolitikai propaganda összehangolása is, létrehozzák az Európai Közösség–NATO referatúrát (1973), meghatározzák továbbá a külügyi szóvivő feladatkörét (1976). Még szociális kérdésekre – a fiatal munkatársak, a tárcánál dolgozó nők és a külügyes nyugdíjasok helyzetére – is jut némi figyelem. Az állampárt azonban továbbra is nyomatékosan jelen van: 1973. március 5-én pl. Tervezet készül a saigoni alapszervezet létrehozására a Vietnami Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottság magyar tagozatában dolgozó 135 tag részvételével. (A kontingensben 35 pártonkívüli is helyet kapott.) Az akkori vezetés számára igencsak megnyugtató lehetett, hogy „a pártélet munkaterv alapján folyik.” De még ennél is fontosabb, hogy az 1968-as csehszlovákiai kalandban való országimázs-romboló részvételünk után komoly külpolitikai sikernek számított az NEFB-be történt meghívásunk.

Az 1985–1993, tehát közvetlenül a rendszerváltás előtti és utáni időszakot tárgyaló két kötet 2014–2015-ben került ki a nyomdából. Főszerkesztője szintén Sáringer János, akinek a munkáját immár hatfős szerkesztőbizottság segítette. A 132 irat Bevezetése tisztázza: az első kötet a minisztérium „történetének dinamikáját és ívét” mutatja be. „A Magyarország nemzetközi viszonyrendszerében bekövetkezett változásokhoz a külügy szervezete rugalmasan alkalmazkodott.” Az Irányelvek fejezetben a MSZMP-korszak vonalas iratai után Antal József kormányfőnek az 1990. júliusi nagyköveti értekezleten mondott beszédét olvashatjuk. A magyar külügyi igazgatásban újdonságként jelenik meg a közigazgatási államtitkár elnevezése és funkciója. 1992-ben utasítás szabályozza a Köztársasági Elnöki Hivatallal való kapcsolattartást, miközben ilyen igény a Népköztársaság Elnöki Tanácsa esetében valahogy nem merült fel. 1993-ban a külügyminiszter felügyelete alatt létrejön a Határon Túli Magyarok Hivatala. A Napi ügyek között már 1988-ban szükség mutatkozik a külügyi szóvivők megnevezésére és tevékenységük – ekkor még igencsak korlátos – megfogalmazására. 1989 végén a Minisztertanács részéről ajánlás születik arra, hogy a hivatali érintkezésben az „Úr” és „Asszony” szavakat használják a kollégák megszólítására. 1989-ben hazánk ismét felveszi a nagyköveti szintű diplomáciai kapcsolatokat Izrael Állammal. 1993-ban a felvételi vizsga első kérdései már az Európai Közösségekre vonatkoznak. „…hazánk európai integrációs törekvéseihez elkerülhetetlen volt, hogy az európai külkapcsolatokat a [a korábban az MSZMP szoros pártirányítása alatt álló] Bem tér hangolja össze.” Korszerűsítik a diplomataképzést: magyar hallgatók kerülhetnek be a bécsi Diplomáciai Akadémia továbbképzésébe. 1994 októberében Összefoglaló jelentés készül a külügyminisztériumi rehabilitálásokról. (1993 végéig összesen 89 fő kérte rehabilitálását.)

Az 1985–1993 közötti időszak II. kötete (110 irat) három tanulmánnyal indít: Szabadné Suján Andrea dolgozata A magyar külpolitika és a Külügyminisztérium irányítása (1985–1990), Biczó Krisztina munkája a Személyügyi kérdések a Külügyminisztérium munkájában 1985 és 1993 között, Soós Viktor Attila írása pedig Az emigrációs politikától a nemzetpolitikáig. A Külügyminisztérium szerepe 1985 és 1993 között címet viseli. Ebben a kötetben új fejezetek is megjelennek: A külügyi igazgatás irányítása és tevékenysége, Az MSZMP Külügyminisztériumi Bizottsága 1985–1989, A külképviseletek tevékenysége, illetve A Külügyminisztérium és a határon túli magyarság. Egyáltalán nem könnyű a recenzens feladata, hogy ebből a bőséges anyagból néhány szemléletes példát kiemeljen. Szűrös Mátyás összefoglaló jelentést kap a budapesti NATO-nagykövetek 1986. április 16-i havi politikai egyeztetőjén elhangzottakról. Peter Unwin expozéja szerint „a magyar gazdaság válságban van.” A brit nagykövet úgy értékeli, hogy „a magyar vezetők nem akarnak megszorító intézkedéseket alkalmazni, mert a párt vezetőjének utódlása jobban érdekli őket…” 1987-ben a KB titkára hosszú levélben fordul Vlagyimir Medvegyevhez, hogy felhívja a SZKP figyelmét (valójában bepanaszolja) az erdélyi magyarsággal szemben alkalmazott erőszakos román asszimilációs politikát. „A nacionalizmusra nem fogunk nacionalizmussal válaszolni,” szögezi le az MSZMP KB nevében és megbízásából levelező Szűrös. Horn Gyula külügyminiszter 1989 szeptemberében javaslatot tesz a magyar-vatikáni diplomáciai kapcsolatok újrafelvételére, melyet megítélése szerint Magyarországnak kellene kezdeményeznie. A hivatalos tárgyalások megkezdését még II. János Pál pápa 1991-re tervezett látogatása előtt lenne célszerű megkezdeni. (Görög János nagykövet már 1990. január 2-án átadhatta megbízólevelét.) Ezt megelőzően már előrehaladott állapotban járt a Koreai Köztársasággal való diplomáciai kapcsolatok felvétele is. (Etre Sándor nagykövet egy évvel korábban, 1989. február 1-jén nyújtotta át megbízólevelét.) Az utolsó blokkból A határon túli magyarság a külképviseletek tevékenységében című 1991. december 3-án készült feljegyzést emelem ki, amely kimondja: „A demokratikus Magyarország kormánya … felvállalja érdekeinek megjelenítését, védelmét …” Igencsak hasznos iránytű a kötet végére elhelyezett (Nagy Miklós által készített) A magyar külpolitikai és diplomáciai válogatott kronológiája 1985–1993.

A szerény címénél és puritán megjelenésénél messze többet nyújtó sorozat forrásai a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárból, továbbá a Külügyminisztérium Bánffy Miklós Szakkönyvtárából származnak: a jelzetek precízen rögzítésre kerültek. A nélkülözhetetlen filológiai apparátussal felszerelt vaskos köteteket szívből ajánlom a II. világháború utáni magyar diplomáciatörténetben búvárkodni kívánó szélesebb olvasóközönségnek. Ehhez viszont arra lenne szükség, hogy ezen értékes forrásmunkák legalább a nagyobb könyvtárakban is elérhetőek legyenek, hiszen bolti ára nem mindegyik kötetnek van.

Iratok a Magyar Külügyminisztérium történetéhez 1945–1950

Négy Árboc Kft. Szeged, 2013 – 320 o.

Iratok a Magyar Külügyminisztérium történetéhez 1951–1984 I. II. III.

Magyar Napló Budapest, 2020 – 602, 586 és 738 o.

Iratok a Magyar Külügyminisztérium történetéhez 1985–1993 I. II.

1. Balassi Kiadó Budapest, 2014 – 660 o.
2. Balassi Kiadó Budapest, 2015 – 573 o.