Dérer Miklós: A Biden-kérdés

Richard N. Haass Amerika egyik legtekintélyesebb és beazonosítható pártkötődés nélküli, köztiszteletnek örvendő diplomatája, külpolitikai elemzője - egyszóval külpolitikusa. Mindkét Bush elnök alatt szolgált, az ifjabbik idején a Colin Powell vezette külügyminisztériumban volt stratégiai tervező főnök (Chief of the Policy Planning Staff), olyan személyiségek utóda, mint George F. Kennan és Paul Nitze. Nagykövetként és közvetítőként szerepe volt az észak-ír békemegállapodás tárgyalásaiban is. 2003 és 2023 júniusa között a vezető amerikai külpolitikai think tank, a Council on Foreign Relations (CRS) elnökeként tevékenykedett.

Véleménye a mind kül-, mind amerikai belpolitikai kérdésekben mindig kiegyensúlyozott és figyelemre méltó. Ezért ismertetem most írását fordításomban – amely rendszeresen megjelenő blogjában jelent meg –, és ami a jövő évi amerikai elnökválasztás egyik legizgalmasabb kérdését feszegeti.

XXX

Kezdjük az okokkal. Biden vitathatatlanul jó elnök, akinek a teljesítménye jobb annál, mint amit a közvélemény-kutatások mutatnak. Biden hivatalba lépése óta a gazdaságban 14 millió munkahely jött létre, és az infláció mára 3,7 százalékra csökkent. A világ nagy része irigyli az amerikai gazdaságot. Valójában az Egyesült Államok összesített gazdasági növekedése a Covid-járvány után magasabb volt, mint bármely más G7-országé.

Azt is állítom, hogy Biden ügyesen kezeli az ukrajnai háborút, felsorakoztatta Európát az Egyesült Államok mellé az Oroszországgal szembeni szankciók kérdésében, és biztosította Ukrajnának azt a gazdasági és katonai segítséget, amelyre szüksége van ahhoz, hogy ellenálljon az orosz agressziónak. Emellett megerősítette az Egyesült Államok szövetségeit szerte a világon, erősebb pozícióba helyezve az országot, hogy szembenézzen Kína, Oroszország, Irán és Észak-Korea fenyegetéseivel. Az abortuszjoggal kapcsolatos álláspontja sokkal közelebb áll az amerikaiak többségéhez, mint a sok republikánus által képviselt egyre korlátozóbb állásponthoz. A keddi[1] választási eredmények pedig azt mutatják, hogy a demokraták továbbra is jelentős támogatást élveznek az országban.

Az elnök problémája az, hogy úgy tűnik, mindez keveset segít rajta. A Biden iránti lelkesedés relatív hiányának egyik magyarázata az a hátránya, hogy elnökként olyan időszakban van hivatalban, amikor az amerikaiak oroszlánrésze úgy gondolja, hogy az ország rosszul teljesít, és ami még rosszabb, rossz irányba tart. Ez a hangulat nem meglepő, figyelembe véve az elmúlt két évtizedben történteket: 9/11; 2007/2008-as pénzügyi válság; két költséges, de sikertelen háború; világjárvány; január 6;[2] és még sok más. Az újabb események – az infláció és ezzel együtt a drágább jelzáloghitelek és élelmiszerek, az elszabadult helyzet a déli határon, az Afganisztánból való zűrzavaros távozás, az európai és a közel-keleti háborúk – csak fokozzák azt a felfogást, hogy több a negatívum, mint a pozitívum.

Ilyen körülmények között Biden elnöknek nehéz lesz megnyernie egy olyan választást, ami népszavazás róla, valamint az ország és a világ helyzetéről. Az sem segít, hogy sokan annak tekintik, ami, vagyis olyan politikai bennfentesnek, aki több mint fél évszázada dolgozik a kormányzatban. És az sem számít, hogy nem ő volt a felelős sok olyan kihívásért, amelyet az emberek látnak vagy éreznek. Bidennek elvileg egy éve van arra, hogy megfordítsa a dolgokat, de ez valószínűleg lehetetlennek bizonyul. Legjobb megoldása még az lehet, ha a választást népszavazássá teszi Donald Trumpról (amennyiben Trump lesz a kihívó), ami működhet, amennyiben Trumpot elítélik a számos bűncselekmény közül egy vagy több miatt, amelyekkel vádolják.

Aztán itt van az életkor. Nagy kérdés. Biden nem egyszerűen 80 éves, hanem egy öreg 80 éves. Az, ahogyan megy, ahogyan beszél, nem kelt bizalmat. Elég öreg róka vagyok ahhoz, hogy felidézzem azt a jelzőt, amellyel JFK-t[3] és adminisztrációját leggyakrabban illeték: életerő (vigour). Washingtonban manapság nem nagyon hallani ezt a szót.

Trump mindössze négy évvel fiatalabb, de nagyobb erőt mutat, bár neki is egyre gyakrabban vannak kihagyásai. Négy év hivatalban töltött idő ellenére még mindig előnyére válik, ha kívülállónak (outsider), az elit és a hatalmi berendezkedés áldozatának tekintik ma, a populizmus korában. Jót tesz neki az is, amit egyesek kettős mércének tartanak, nevezetesen, hogy a jogrendszer sokkal keményebben kezeli, mint az elnök fiát. Az, hogy a Fox News, az AM rádió és a közösségi média könyörtelenül mindezekre összpontosít, eddig drámaian csökkentette a Trump által a különféle jogilag kínos ügyeiért fizetett politikai árat.

Fennáll annak a lehetősége is, hogy Trump elhúzza a jogi eljárást, vagy teljesen kibújik ezekből. De még ha nem is, tovább játszhatja az áldozatot, talán sikeresen. Ha nyerne, annak óriási – és valószínűleg pusztító – következményei lennének az amerikai demokráciára nézve. Ezen a héten a The Washington Post közölt egy cikket Trump azon állítólagos terveiről, hogy következő kormányzása idején fegyverként szándékozna felhasználni az igazságügyi minisztériumot, és nekimenne a kritikusainak, valamint Biden elnöknek és családjának. Mindez a közszolgálat megtizedelésére irányuló tervekről szóló egyéb jelentések mellett olvasható. Az amerikai demokrácia éppen időben, a Függetlenségi Nyilatkozat 250. évfordulója alkalmából lenne ezek szerint kiüresítve.

Ha a Trump 2.0 külpolitikáját kellene elképzelnünk, akkor bátran kikövetkeztethetjük Trumpnak az Ovális Irodában[4] eltöltött előző négy éve alapján. Fölöttébb esélyes, hogy a következő négy évet az Egyesült Államok szövetségei nem élnék túl; Ukrajna többé nem számíthatna az Egyesült Államok segítségére; Kína saját elképzelései szerint oldaná meg a tajvani problémáját, Izrael szabadon folytathatná a telepek építését[5], aláásva azt a kevés esélyt, ami még maradt a két-állami megoldásból; az Egyesült Államok pedig távol tartaná magát az éghajlatváltozás elleni küzdelem nemzetközi erőfeszítéseitől. Valójában, egy második Trump-adminisztráció valószínűleg még szélsőségesebb lenne, mint az első, mivel az a néhány képzett politikai kinevezett, aki az adminisztrációjában dolgozott, nem térne vissza; az a köztisztviselői kar, amelyik sok legrosszabb ösztönét visszafogta, ki lenne zsigerelve, és Trump az Ovális Irodát még sértődöttebben és bosszúra éhesen foglalná el.

Úgy tűnik, hogy a Demokrata Párt eddig alva járta a történelmet. Az uralkodó ortodoxia szerint ugyanis nem lenne lojális Bidennel szemben, ha más jelölt kihívná, mivel ez meggyengítené őt, és ezáltal megnőne annak esélye, hogy Trumpot megválasztják. Biden támogatói azt is hiszik, hogy a hivatalban lévő elnök egyedülállóan alkalmas arra, hogy legyőzze Trumpot, és sikerrel járjon ott, ahol Hillary Clinton kudarcot vallott.

Legalább két hibája van ennek a gondolatmenetnek, amely az ellen érvel, hogy egy képességes politikus igazán kihívhatná Bident. Először is, nem biztos, hogy Trump lesz a republikánus jelölt. Amennyiben nem ő lesz, akkor Biden Nikki Haley ellen küzdene, aki három republikánus elnökjelölti vita után Trump legfőbb alternatívájának tűnik, és hat kritikus ingadozó államban jobban szerepel a felmérésekben, mint Biden. A jó hír az ország számára az, hogy ha ez a forgatókönyv valósulna meg, egy Haley-elnökség hatékony internacionalista külpolitikát folytatna, és nem jelentene veszélyt az amerikai demokráciára.

Az említett gondolatmenet másik hibája, és ahogy az e heti hírlevél elején már szó volt róla, sokkal jelentősebb. Nevezetesen, hogy Biden veszíthet Trump-al szemben. Egyes újságírók és szakértők azt javasolják, hogy Biden lépjen vissza, és ne törekedjen újrázásra. Nem értek egyet. Bidennek minden joga megvan arra, hogy az újraválasztására törekedjen, még akkor is, haa túl sokáig maradás veszélye valós. Viszont az újraválasztáshoz való jog nem jog a jelöléshez.

Van alternatívája Biden visszalépésének: valaki, aki elfogadható a párt jelöltjeként, vállalja a jelöltséget. (Csak a tisztánlátás kedvéért: nem gondolom, hogy a Minnesota-i kongresszusi képviselő[6] beleérthető ebbe a kategóriába.) Nem sorolom ide harmadik párt erőfeszítéseit sem, amelyek általában befolyásolják az eredményeket, de nem adnak győzteseket.) Számos ülő és volt kormányzó biztosan megfelel a leírásnak. Kétségtelenül vannak mások is. Nem cselekedni gyakran legalább annyira következményekkel terhes, mint a cselekvés. Ez az egyik ilyen alkalom.

Egy ilyen forgatókönyv esetén Biden vagy visszaveri a kihívást - ebben az esetben erősebben kerül ki a végén -, vagy veszít, akkor viszont a pártnak van egy jelöltje, akinek jobbak az esélyei Trump-pal vagy bárki mással szemben. Az eheti említett választási eredmények azt mutatják, hogy a Demokrata Párt népszerűbb lehet, mint a párt vezetője. Annak ellenére, hogy Biden csapata a keddi eredményekre hivatkozik annak bizonyítékaként, hogy Biden 2024-ben ezek szerint felülmúlja közvélemény-kutatási számait, ezek az eredmények továbbra is összhangban vannak a legutóbbi közvélemény-kutatással, amely azt mutatja, hogy a demokrata pártnak sokkal nagyobb a támogatottsága, mint Bidennek. Szinte minden alternatív jelölt fiatalabb lenne az elnöknél, kiküszöbölve a korproblémát, és nem kellene viselnie a hivatalbani lét terhét egy populista pillanatban. Bidenre egy ilyen helyzet nyomást gyakorolna abba az irányba, hogy kijelentse, nem pályázik a második elnöki mandátumra, amennyiben rosszul teljesít egy vagy több korai előválasztáson, és ezzel megnyitja az ajtót mások előtt, beleértve az alelnököt[7] és adminisztrációjának többi tagjait.

Csak egy dolgot hadd tegyek hozzá mindehhez, nehogy bárki megkérdőjelezze az indítékaimat: 49 éve ismerem Joe Bident, és rendkívül tisztelem őt. 1974-ben találkoztunk először, amikor ő fiatal szenátor volt, én pedig a Rhode Island-i patrícius szenátor, Claiborne Pell fiatal munkatársa voltam. Biden hihetetlenül szívélyes és kedves volt ezzel az ideges ifjonccal. Barátok maradtunk az azóta eltelt évtizedekben, és számtalan találkozásunk és beszélgetésünk volt. Azt is meg kell ismételnem, amit az elején megjegyeztem, miszerint úgy gondolom, hogy Biden hatékony elnök.

Semmi bajom nem lenne egy második Biden-elnöki terminussal, pedig számos kérdésben nem értünk egyet, beleértve a kereskedelmet, Afganisztánt[8] és a déli határt. Biden teljes mértékben hisz az Egyesült Államok vezető szerepében; valójában, a világhoz való viszonyulásának meghatározó jellemzője az ország szövetségeinek központi szerepe. Az amerikai demokrácia iránti elkötelezettsége nem kérdőjelezhető meg. A második világháború utáni külpolitikai fősodorral való folytonosságot képviseli, ami nem biztos, hogy kampánymatricát jelent, de egy olyan hagyományhoz kapcsolódik, amely összességében rendkívül jól szolgálja ezt az országot és a világot.

És ha Biden egyciklusú elnök lenne? Semmi szégyellnivaló nem lenne benne. Jó társaságba kerülne, és Jimmy Carterhez és George H.W. Bushhoz hasonlóan olyan sikeres elnökként tekintenének rá, aki valódi szolgálatot tett ennek az országnak, és jobb állapotban hagyta, mint ahogy találta. Amit mindenképpen el kellene kerülnie, az egy olyan hagyaték, amely szerint ő volt az a személy, aki kikövezte az utat Donald Trump második esélye előtt, hogy felszámolja Amerika demokráciáját és a világban elfoglalt helyét.

Fordította és szerkesztette Dérer Miklós

[1] tagállami, nem szövetségi – D.M.

[2] utalások a new-york-i Világkereskedelmi Központ elleni 2001 szeptember 11-i terrortámadásra, az Amerikából indult világválságra, az iraki és az afganisztáni háborúkra, a Covid-járványra és a washingtoni Kapitólium elleni tömegrohamra és következményeire – D.M.

[3] John Fitzgerald Kennedy elnök közkedvelt rövidítése.

[4] A washingtoni Fehér Ház emblematikus elnöki dolgozószobája.

[5] a palesztin Ciszjordániában, a Jordán folyó keleti partján.

[6] Dean Phillips újonnan a versenybe jelentkező képviselőházi tag.

[7] Kamala Harris

[8] Richard Haass az átgondolatlan és váratlan afganisztáni kivonulás (2020) erős kritikusa volt.