Dérer Miklós: A dolgok eredete

Putyin nem fogadja el a hidegháború után kialakult nemzetközi rendet, benne az Egyesült Államok és a Nyugat kitüntetett szerepét, és az a meggyőződése, hogy Oroszországnak vissza kell szereznie hagyományos, a Szovjetunió befolyásához mérhető geopolitikai helyzetét.

A dolgok eredete

(A müncheni beszéd, és ami utána következett)

Címek a jó tizenöt évvel ezelőtti, 2007 február eleji magyar sajtóból: „A hidegháborús időket idézte Putyin beszéde” (Index); „Kinek beszélt Putyin?” (24.hu); ”Putyin fagyos beszéde” (Népszabadság); ”Putyin hidegháborús bombát robbantott Münchenben” (Privátbankár); stb. De a korabeli világlapok és elektronikus médiumok is meglepetten írtak a müncheni eseményről, ami nagyot durrant és ami sok szempontból válaszokat kínál a jelenlegi világpolitikai történésekre.

2007 február elején már 43. alkalommal rendezték meg Münchenben a „biztonságpolitikai Davos” -ként is emlegetett éves biztonságpolitikai fórumot. A kezdetben szakmai (hadtudományi) konferenciaként induló esemény az évek során igencsak kinőtte magát, és világpolitikai eseménnyé emelkedett, amelyen vezető katonai potentátok, kül- és védelmi miniszterek, neves biztonságpolitikai szakértők vettek részt. A hidegháború vége, a Szovjetunió és a Varsói Szerződés felbomlása pedig azt is eredményezte, hogy ez az eredetileg elsődlegesen nyugati politikai esemény az „új demokráciák” létrejöttével megváltozott viszonylatoknak, az egykori államszocialista országokkal kialakított újtípusú kapcsolatoknak biztonságpolitikai koordináló és egyeztető fóruma lett. Amire szükség is volt, hiszen a kilencvenes évek eseményei (a jugoszláv utódállamok háborúi, különösen a boszniai és koszovói harcok, a hagyományos, történelmi orosz szövetséges Szerbia, benne Belgrád NATO-bombázása egyrészről, a csecsen háború borzalmai, Groznij orosz bombázása másrészről) már jelezték, hogy a felhőtlen mézesheteknek esetleg bealkonyult, és Oroszországnak különleges érdekei is vannak, amelyek nehezen illeszthetők az Európában uralkodó transzatlanti érdekek hálózatába.

A 2007-es összejövetel jelentőségét az adta volna, hogy első ízben vett rajta részt az új Oroszország legfőbb vezetője, Vlagyimir Putyin, aki – akkor úgy gondolták – második elnöki ciklusa végével a következő évben átadja tisztségét alkotmányosan megválasztott utódjának. Beszéde azonban nem ezért kapott utólag nagy figyelmet, hanem az elhangzottak váratlansága és szokatlan keménysége miatt. (Egyébként és közbevetőleg: nem ez volt az egyetlen putyini meglepetés akkoriban.[1])

Az orosz elnök abból indult ki, hogy a hidegháború utáni világ destabilizálódik, a biztonsági és egyéb problémáinak kezelésére erőltetett unipoláris nemzetközi rend – amely csak egyetlen tekintélyt, egyetlen hatalmi központot, egyetlen döntéshozatali centrumot ismerne – nemcsak, hogy nem demokratikus, nemcsak amorális, hanem megvalósíthatatlan és értelmetlen. Egyoldalú lépésekkel egyetlen vitás helyzetet sem lehet megoldani, és csak elmélyítik a konfliktusokat. Mégis az a helyzet, hogy az Egyesült Államok – a nemzetközi jogot figyelmen kívül hagyva - egyre gyakrabban lép túl nemzeti határain, és túlzott katonai erőt alkalmazva a világot permanens konfliktusokba taszítja. (Holott katonai erőt nemzetközi konfliktusokban kizárólag az ENSZ Biztonsági Tanácsának döntésére szabadna alkalmazni.)  Ez a politika ráadásul fegyverkezési versenyt eredményez, és ahhoz vezet, hogy egyre több ország törekszik nukleáris fegyverek birtoklására. Ezért újra kell gondolnunk a globális biztonság egész architektúráját, és párbeszédet kell folytatni nemzetközi színtéren felemelkedő hatalmakkal, elsősorban a BRIC országokkal (Brazília, Oroszország, India, Kína). Ezen országok gazdasági erejének növekedése feltartóztathatatlanul politikai befolyássá konvertálódik, és a természetes multipolaritást erősíti.

Putyin a nemzetközi viszonyok destabilizálódásával hozta összefüggésbe a leszerelési és fegyverzetkorlátozási tárgyalások megakadást is. Különösen veszélyesnek tartotta a nukleáris fegyverek proliferációját, és a rakétatechnológia ellenőrizetlen terjedését.

A nyilvánvaló általánosságok után konkrét moszkvai sérelmekre rátérve felhozta az 1999-es, a hagyományos fegyveres erők európai korlátozásával kapcsolatos bécsi megállapodás (CFR szerződés) elhúzódó ratifikációját, valamint az EBESZ szerinte egyoldalú tevékenységét, amelynek eredményeként – vélte – a szervezet egy bizonyos országcsoport kizárólagos törekvéseinek az eszközévé vált, és beavatkozik a tagországok belügyeibe.

Az unipoláris világrendre törekvések mellett mindazonáltal a legkeményebben a NATO bővítését és az orosz határok felé történő folyamatos közeledését bírálta. Ahogy fogalmazott, a szervezet „első vonalbeli erőit (a CFE szerződéssel ellentétesen) határainkra telepítette, miközben mi továbbra is szigorúan teljesítjük szerződéses kötelezettségeinket, „és egyáltalán nem reagálunk ezekre a lépésekre.” Ez „komoly provokáció” – mondta -, amely csökkenti a kölcsönös bizalmat. A bővítés ugyanakkor ellentétes az 1990-es ígérettel és biztosítékokkal, miszerint ez nem következik be. Ezáltal új elválasztó vonalakat kényszerítenek Európára, nem sokkal a berlini fal lebontása után.

A beszéd „hivatalos” fogadtatása mind a helyszínen, mind a putyini beszéd elsődleges céltáblájában, az Egyesült Államokban meglehetősen visszafogott volt, talán a váratlanságnak és a meglepetésnek is köszönhetően. Robert Gates védelmi miniszter, volt CIA igazgató először iróniára vette a helyzetet: „Mint öreg hidegháborús harcos, az egyik tegnapi beszéd majdhogy nem nosztalgiával töltött el azok iránt a kevésbé bonyolult idők iránt. De csak majdhogy nem. Önök közül sokaknak diplomáciai vagy politikai tevékenység a háttere. Nekem, ahogy a tegnapi második szónoknak is, teljesen más a múltam: a kémbizniszben tevékenykedtem. És úgy vélem, az öreg kémeknek a nyers beszéd a sajátjuk. Ami viszont engem illet, én voltam átnevelő táborban.” Beszéde következő részében egyúttal finoman kiigazította az orosz elnököt: Oroszország több kérdésben is partnere az Egyesült Államoknak, de egyes moszkvai politikák fokozzák a nemzetközi instabilitást (fegyverszállítások egyes zavarkeltő helyekre), és az energiát is politikai nyomásgyakorlásra használja. A Fehér Ház szóvivője finoman visszautasította Putyin elemzését, és a kapcsolatok pozitívumait hangsúlyozta: szavai szerint Oroszország „értékes szövetséges”, és több nemzetközi erőfeszítésben is partner, példának okáért az észak-koreai és iráni nukleáris programok berekesztésének kísérleteiben.

Az elemzők jórésze viszont inkább a hidegháborúsnak tartott retorikára, és a keménynek minősített szóhasználatra figyelt fel, és óvott egy Hidegháború 2.0 bekövetkeztétől. Ted Galen Carpenter, akkoriban a Cato Intézet egyik igazgatóhelyettese arról nyilatkozott, hogy szerinte Putyin meg akarta mutatni a világnak, hogy ezentúl nem fog elfogadni olyan washingtoni külpolitikai döntéseket, amelyek zavarják Moszkva köreit. „Ami az utóbbi pár évben történt, és végül ebben a beszédben csúcsosodott ki: vége azoknak az időknek, és ezentúl Oroszország keményen ki fog állni érdekeiért. Nem különösebben boldog az amerikai külpolitika irányával, és ezt a nézetét nagyon világosan kifejezésre is fogja juttatni.” Carpenter azt is nyilatkozta még 2007-ben, hogy Oroszország jelenleg nem eléggé erős ahhoz, hogy ellensúlyt képezzen az Egyesült Államokkal szemben, azonban befolyása nő, és Washingtonnak azt fel kellene ismernie.

Az Egyesült Államok a Szovjetunió felbomlása után igyekezett az új Oroszországot bekapcsolni, sőt integrálni a kialakult nemzetközi rendszerbe, az európai biztonsági architektúrába. 1994-ben a budapesti megállapodásokkal - amelyben Ukrajna lemondott nukleáris fegyvereiről – Oroszország cserébe elismerte új keleti és déli szomszédja szuverenitását és területi integritását. 1997-ben pedig a NATO-Russia Founding Act kvázi szövetségi szerződéssel kötötte volna Moszkvát a Nyugathoz. George W. Bush elnök egyébként a kétezres évek elején személyesen is jó viszonyt ápolt Putyinnal.[2] Obama elnök felismerve a kezdődő problémákat, és a kemény kétpárti kongresszusi oroszellenségen lazítandó, meghirdette a reset (visszaállítás) politikáját. Donald Trump pedig elnöksége négy éve során nem volt hajlandó bírálni személyesen Putyint.

Pedig lett volna elegendő ok a legalább fokozatos politikai keményedésre. 1999 után egyértelműen látszott, hogy a Jelcint követő új orosz elnök a hajdanvolt nagyság visszahozásán munkálkodik, és egyre agresszívebben. 2005-ös sokkoló kijelentését, miszerint a huszadik század legnagyobb geopolitikai katasztrófája a Szovjetunió megszűnése volt, a CFE Szerződés, az INF Szerződés, a Nyitott Égbolt Szerződés felmondása kísérte. Majd jött 2008-ban a georgiai (grúziai) háború. A nyugati politika és retorika megváltozását azonban egy, a Krím elcsatolásával és a kelet-ukrajnai ”népköztársaságok” megalakulásával kezdődő, a 2021 decemberi agresszív ultimátumokkal folytatódó, és az idei február 24-i, nem provokált Ukrajna-ellenes agresszióval betetőző nyolcéves folyamat eredményezte.

Amennyiben össze kívánjuk foglalni a putyini orosz külpolitika háborút eredményező törekvéseit, a következőket állapíthatjuk meg.

Oroszország nem fogadja el a hidegháború után kialakult nemzetközi rendet, benne az Egyesült Államok és a Nyugat kitüntetett szerepét, és az a véleménye, hogy Oroszországnak vissza kell szereznie hagyományos, a Szovjetunió befolyásához mérhető geopolitikai helyzetét, hogy ezt ellensúlyozhassa, és kiszoríthassa Európából az amerikaiakat. Ehhez szüksége van az egykori orosz törzsterületekre, elsősorban Ukrajnára, amellyel egyúttal megkapja azt a biztonsági teret is, amely nélkülözhetetlen a nyugati közeledés (NATO, EU) feltartóztatásához. (Még jobb, ha ezt a semlegesített régiót tovább, nyugatabbra tolja ki.) Két fontos kártya van a birtokában: a nukleáris arzenál és az energiafegyver, az elsővel zsarol és fenyeget, a másodikat alkalmazza. Közben propagandaakciókkal fellazítja az európai demokráciákat (amelyeknek belső berendezkedését egyébként is magára nézve fenyegetésnek tartja), és igyekszik maga mellé állítani a világnak a Nyugattal szemben hagyományos ellenérzéseket tápláló jelentős részét.

Úgy gondolom, hogy a világ GDP-nek 2 százalékát, katonai kiadásainak kevesebb, mint 4 százalékát produkáló Oroszország elég nagy fába vágta a fejszéjét.

Dérer Miklós

[1] Később kiderült, hogy az elnök nem gondolja véglegesnek távozását a Kremlből, csak szünetelteti a hivatalát, és az alkotmány sajátos értelmezésével négy év elteltével, mialatt híve, Medvegyev miniszterelnök  ”helyettesíti” – voltaképpen tisztséget cseréltek egyelnöki ciklusra – visszatér, és azóta is regnál, az alkotmány szövegének megváltoztatásával, elképzelései szerint in aeternum és in perpetuum.)

[2] Első találkozásukon 2001 júniusában Ljubljanában a következőket mondta a közös sajtóértekezleten: „Belenéztem az ember szemébe. Egyenesnek és megbízhatónak találtam. Nagyon jót beszélgettünk. Képes voltam érzékelni a lelkét: ez az ember mélyen elkötelezett a hazájának, és annak legjobb érdekeinek….Nem hívtam volna meg a birtokomra, ha nem bízom benne)