Dérer Miklós: A nosztalgikus önszemlélet buktatói

A Brexit történelmi gyökerei után kutat Dérer Miklós eheti írásában. Azt vizsgálja, hogy a brit birodalmi nosztalgia miképpen erősítette az euroszkeptikus tábort és támogatta az Unióból való kilépés melletti kampányt.

A nosztalgikus önszemlélet buktatói

„Egy birodalom, amelyben a Nap sohasem nyugszik le”

A huszadik század második évtizedének kezdetén a Brit Birodalom elérte legnagyobb kiterjedését. 1922-ben a világ népességének egyötödét, szárazföldi területének egynegyedét ölelte fel. Ezzel a világtörténelem mindenkori legnagyobb birodalma jött létre. A hanyatlás azonban – érdekes, de nem ritka paradoxon - már előbb megindult. Az anyaország képtelen volt követni az Egyesült Államok, majd Németország felemelkedését. A birodalmi kötelékek fokozatosan, majd egyre gyorsuló ütemben lazultak. A második világháború tette egyértelművé, hogy Nagy-Britannia leszálló ágba került: a kontinensen a németektől és a Távol Keleten a japánoktól érzékeny vereségeket szenvedett, és az ellenállásra az amerikai segítség (land-lease), majd bekapcsolódás nélkül semmi esélye sem lett volna. A háborúban teljesítő és magukra találó gyarmatok a világégés után sorra nyerték el függetlenségüket. India elszakadása (1947), majd „Afrika éve” (1960) után a Szueztől keletre külpolitikai szerepvállalás értelmetlenné vált, annál is inkább, mivel még Európában sem volt képes a gazdaságilag kivérzett Nagy Britannia betölteni hagyományos egyensúlyokat fenntartó szerepét. A szuezi kaland megszégyenítő kudarca (1956) után a sikeresen megvívott falklandi háborúban[1] még egyszer fennen lobogott, sőt túláradott a brit „önérzet” – voltaképpen sovinizmus (jingoism) -, ám ezután csak a birodalmi nosztalgia maradt, ám abból nem is kevés.

A falklandi háborút egyébként a világos európai és globális vízióval rendelkező Margaret Thatcher akkori miniszerelnök – egy minisztere szerint az egyetlen igazi férfi a kormányban – még megkísérelhette  a hivatalos kommunikációban a szabadság és az agresszív (argentin katonai) diktatúra, a jó és a rossz  közötti harcnak beállítani, a tabloidok ( bulvárlapok) erősítette néphangulat azonban többnyire a birodalmi öntudat erősödésével reagált az eseményekre, és mindez befolyásolta a józanságra is intő – bár a győzelem fényében szívesen lubickoló - kormányzat mozgásterét.

A birodalom szerte foszlása, a birodalmi identitást alátámasztó földterület, munkaerő, gazdagság és ásványi kincsek elvesztése azonban nem szüntette meg a brit uralkodó elitnek a társadalom szélesebb rétegeire is kivetített birodalmi tudatát. Az elitiskolák, Eton, Wycombe Abbey, Winchester, Ascot, St Paul’s és mások bocsátották ki a hagyományos birodalmi tudattal – Rule, Britannia! (Uralkodj, Britannia) - felvértezett jövendő vezetőket és adták tovább őket az elitegyetemeknek.[2] A legutóbbi időkig – nagyjából a Brexit következményei okozta kezdődő kijózanodásig – mindennek hatásai érzékelhetőek voltak. Még a gyermekeknek szánt könyvekből is idézhetőek olyan passzusok, miszerint „Anglia lovagias kis nemzet volt, amelynek hatalma és hódításai erényeinek jutalma volt, hiszen ellenfelei nagyobbak és kellemetlenebbek voltak nála”. A nosztalgia-térképeknek a világot beborító hatalmas pirosas-rózsaszínes felületei is az egykorvolt nagyság utáni vágyakozást szuggerálták. A mai Nemzetközösség 53 országa elvben tükrözhetné a valamikori nagyság modernizált fényét, ám 53 országa közül 31-nek kevesebb, mint hárommillió lakosa lévén nem helyettesíthetné az Európai Unió piacát még akkor sem, ha kereskedelmük nagyját nem a piacát védő, ám globális szerepről álmodó egykori anyaországot elkerülve bonyolítanák.

Továbbá a hangulatkeltés, a fake news és a félretájékoztatás felerősítette a szigetlét elszigeteltségéből levezethető viszolygást az idegenektől - a külföldiektől, bevándorlóktól, menekültektől, menedékkérőktől. Az 1905-i idegenekkel foglalkozó törvény (Aliens Act) a kelet-európai és a zsidó bevándorlás ellen fogant, megvetve a kormányzati kezelés alapjait. A második világháborút és a birodalom felbomlását követő rövidebb kegyelmi periódus után, amikor különösen a karibi térségből fogadtak be százezerszámra egykori brit gyarmati alattvalókat - színeseket is! ––, 16 törvényben korlátozták a betelepülést, egyre szigorítva a lehetőségeken. A hatvanas évektől indult be a propaganda, amely a munkalehetőségekben, a lakhatási lehetőségekben, az iskoláztatás színvonalában és a jóléti ellátásokhoz hozzájutásban jelentkező problémákat a bevándorlók nyakába igyekezett varrni. A kelet-közép európai országok uniós csatlakozásával a rasszista felhangok „szimpla” xenofóbiával (idegenellenességgel) helyettesítődtek, illetve egészültek ki, megágyazva a Brexit-népszavazás egyik fontos, EU-ellenes narratívájának.

A Brexittel a „korszerűsített” birodalmi tudat, a „Global Britain” igénye bukkant elő. „Szerencsés” egybeesés, hogy mindez találkozott a világpolitikában terjedő nosztalgikus ábrándozások és emlékezetpolitikai áthangolások törekvéseivel. A brexitet alátámasztó mítoszok illeszkedtek a múlt rózsaszínűvé festését célzó átfogóbb globális járványba. Az időszak felidézése, amikor Nagy Britannia volt a megkérdőjelezhetetlen globális szabályok kijelölő hatalom (undisputed global rule-maker), a populáris kultúrának is muníciót kínált. A Forsyte Saga, aDowtonAbbey, A királynő (The Queen), A király beszéde, a Viktória, A korona (The Crown) és más filmek és sorozatok hatalmas népszerűsége is megalapozta, illetve megerősítette a mindig is létező euroszkepticizmust, sőt EU-ellenességet. Miközben a fények, az elvesztett globális státus felidézése az aktuális gazdasági társadalmi sérelmekre is gyógyírt kínált. Ezekben az években egyre többször idéződött meg az Amerikával fenntartott (egyébként egyre ritkábban viszonzott) „különleges kapcsolat”, az addig a háttérbe húzódott Nemzetközösség, az enyhe(?) rasszista felhangokkal is rendelkező Anglosphere (Angol Szféra), az angolnyelvű (és fehérbőrű) országok közössége, a közös múltban gyökerező történelem, kultúra, nyelv, háborús emlékek és ideentitás, kiegészülve a liberális demokrácia, jogállamiság, szabadkereskedelem közös (angolszász) értékeivel. és mindez a Brexitben az Európai Unióval, Brüsszellel szemben konstituálódott.

Így érkeztünk el a Brexit népszavazáshoz. Az eredmény ismert. Ahogy egy elemző írja: „Szemben a Brexit-hívőkkel, akik egy széles érzelmi spektrumát vonultatták fel a brit történelemnek, olyat, amelyet tovább bővítettek geopolitikai ábrándokkal, költészettel és szenvedélyes popkultúrával, a maradók tábora leginkább tényekre és észszerűségre, érvekre és gazdasági adatokra tudtak hivatkozni.”

2014 és 2020 közötti YouGov felmérések eredményei arról, hogy a Birodalomra büszkének kell lenni (proud of), szégyenleni kell (ashamed of) , vagy egyik sem, közömbös (neither). Érdekes megfigyelni, hogy miközben drasztikusan csökkent a büszkék aránya, radikálisan emelkedett a közömbösöké,
és a szégyenlősek csak kissé csökkentek arányaikban.

Természetesen az Egyesült Királyság kilépése az Európai Unióból nem magyarázható egyetlen okkal vagy körülménnyel. A közösen gyakorolt versus nemzeti szuverenitás vitában a brit politikának karakteres véleménye volt az utóbbi javára. A belső migrációval kapcsolatban Londonnak mindig is fenntartásai voltak, a „lengyel víz- és gázszerelő” (Polish plumber) figurája negatív hivatkozási alap volt a munkaerőpiacon, mint olyan gonosz, aki elveszi a britek munkáját. Schengenhez nem is kívánt Nagy Britannia csatlakozni, az euró bevezetését is opponálta. Nem volt elégedett az Unió globális szerepvállalásának színvonalával sem. Londonnak az Unió elődjébe, az Európai Gazdasági Közösségbe történő 1973 január 1-i belépésétől számítva folyamatosan feszült volt a viszonya az integrációval. Egyértelműen opponálta a közösségi politikák kiterjesztését, amiben szuverenitása csorbítását vélte felfedezni, lett légyen az gazdasági, jogi, parlamenti, avagy külpolitikai. Arisztokratikus távolságtartás, vétók és kimaradások (opt-outs), általános fenntartások és többnyire euroszkeptikus és barátságtalan média, idegenellenesség jellemezték a folyamatos viták hátterét. Miközben Brüsszelt is frusztrálta az egyértelmű brit elköteleződés hiánya. Ahogyan egy elemző-páros még 2008-ban (!) megfogalmazta: Nagy Britannia európai integrációval kapcsolatos álláspontja a megengedő egyetértésből a limitált egyet nem értés felé változott ( from ’permissive consensus’ to ’constraining dissensus’). Miközben Európában a globalizációhoz való viszony került a viták centrumába, Nagy Britanniában ez a viszony az „európaizáció”-val kapcsolatos félelmek alakját öltötte.

Mindez igaz és magyarázza – magyarázhatja - a brit társadalom vékony többségének aktuális döntését. Ám a brit különlegesség mítosza, a bírálók szerint sok szempontból „archaikus” és „patríciusi tudatú” brit politikai vezető réteg „úri amatőrizmusa” (gentlemanly amateurism), a nagyhatalmi tudat, a „Britannia rules the waves” mélyen gyökerező hagyománya, a „splendid isolation” kontinentális kapcsolatoktól idegenkedő szigetországi kimértsége, az egyre megfakultabb amerikai-brit kapcsolatok különlegességének  tovább élő illúziója, a birodalmi nagyság emlékei és az egyébként folyamatosan lazuló szövetű Nemzetközösség mai napig élő és felnagyított valósága tudatosan vagy öntudatlanul ott munkálkodott a fejekben. És befolyásolta a döntést. Amelytől függetlenül a szigetország viszonya a kontinens vezető gazdasági és politikai hatalmához London legfontosabb külkapcsolati viszonyrendszere marad a jövőben is, függetlenül mindenfajta retorikától. (Csak megjegyzem: és továbbra is igen kényelmes hivatkozási pont, amelyet lehet vádolni a belügyekbe történő beavatkozással, általában is kárhoztatni az Egyesült Királyság valamennyi problémájáért.) Egy komoly korlátozó tényezővel viszont a briteknek számolnia kell. Miközben természetesen értékes partnerei maradnak a vezető hatalmaknak, elsősorban az Egyesült Államoknak, igencsak lecsökken az Európai Unió döntéseit befolyásoló képességük. Sőt, az Egyesült Királyság az Unión kívülre kerülve globális szereplőként is meggyengült.

Az ébredés talán már folyamatban van.

Dérer Miklós

[1] Jorge Luis Borges argentin író jellemzése a falklandi háborúról: ”két kopasz ember küzdelme egy fésűért”.

[2] „Egy magyar diáknak az angol egy hideg világ, klasszikus osztálytársadalom, mindenkinek meglehetősen szigorúan definiált helye van, és a korlátokat ritkán szokták átlépni.” Orbán Viktor 2021-es Mandiner interjújában beszélt oxfordi diákként megélt tapasztalatairól.