Dérer Miklós: A Putyin-ultimátum gyökerei

A történelem ismétli önmagát? Dérer Miklós ezúttal Putyin orosz elnök új törekvéseit vizsgálja történelmi kontextusban.

A Putyin-ultimátum gyökerei

„A jelenlegi amerikai kormányzatnak a Szovjetunió irányában követett politikája a szomszédos országokban élvezett befolyásunknak a korlátozására vagy megszüntetésére irányul. Ezekben a Szovjetunióval határos korábbi ellenséges vagy szövetséges országokban folytatott politikának az érvényesítése céljából az Egyesült Államok megkísérli, hogy különböző nemzetközi konferenciákon, vagy közvetlenül magukban ezekben az országokban reakciós erőket támogassanak abból a célból, hogy megakadályozzák a demokratikus folyamatok kiteljesedését. Pozícióik biztosítsa céljából az amerikai tőke behatolásával is megpróbálkoznak ezen országok gazdaságába. Ez a politika a Szovjetunióval baráti kapcsolatokat ápoló, hatalmon lévő demokratikus kormányzatoknak a gyengítését és megbuktatását szándékozik elérni, és felváltani azokat a jövőben olyan új kormányzatokkal, amelyek engedelmesen végrehajtanák az Egyesült Államok diktálta politikát.”

Nyikolaj Novikov washingtoni szovjet nagykövet 1946 szeptemberi távirata – amelyből fentebb idéztem - főnökének, Vjacseszlav Molotov külügyminiszternek több szempontból is figyelemre méltó. Miközben beleillik azoknak az egymástól igen, de a helyzettől nem független táviratoknak a sorába, amelyeket az egyre inkább egymástól elidegenedő, ellenfelekké váló egykori háborús szövetségesek vezető diplomatái – a moszkvai amerikai chargé d’affaire-ek ugyanebben az időben: George Kennan és Frank Roberts – küldtek kormányaiknak a kialakuló világhelyzetről, a követendő politikákról. Novikov távirata a jelen elemzés szempontjából azért is érdekes, mert megvilágíthatja a hidegháborúban alakuló, illetve tovább erősödő, és hagyományos nagyorosz gyökerekből táplálkozó szovjet(orosz) külpolitika sajátosságait. A napjainkig tartó lényegi folyamatosságot.

Novikov távirata ugyanis nem előzmények nélküli.

Menjünk sorjában. Sztálin egészen Roosevelt haláláig és az új amerikai adminisztráció meggyökerezéséig nagyhatalmi együttműködésben gondolkodott a háború utánra. Ez az együttműködés azonban befolyási övezetek kölcsönös elismerésében nyilvánult volna meg. Hruscsov visszaemlékezése szerint Hitler veresége után Sztálin ugyanazt érezte, mint Sándor cár Napóleon bukásakor, nevezetesen, hogy ő diktálhatja a szabályokat egész Európában. (Ehhez kapcsolódik Averall Harriman amerikai politikus potsdami visszaemlékezése, akinek arra a kérdésére, hogy milyen érzés Berlinben lenni azután, hogy nem is olyan régen a németek Moszkva alatt álltak, azt válaszolta elgondolkodva, hogy „Sándor cár elérte Párizst”…) Sztálin úgy látta, hogy a további nagyhatalmi együttműködés hallatlan lehetőségeket teremt számára. 1943-ban megbízta Ivan Majszkijt és Maxim Litvinovot, a szovjet diplomácia két nehézsúlyú és önállóan is gondolkodni képes egyéniségét, hogy készítsenek tervezeteket a háború utánra, a béketárgyalásokon követendő politikákra, a jóvátételre.[1]

Majszkij 1944-es, Molotovnak küldött feljegyzésében úgy vélekedett, hogy a háború után egy tartós béke a Szovjetuniót Európa és Ázsia legfőbb hatalmává, megtámadhatatlanná teszi, amennyiben tíz év alatt begyógyítják a háborús sebeket, és 30-50 év alatt Európa szocialista lesz. Ehhez a náci-szovjet szerződésben megszerzett határokat nyugaton megtartani, keleten pedig Szahalint és a Kuril-szigeteket annektálni kell. Amennyiben a környező országokban légi és tengerészeti bázisokat szereznek, Németországot megfosztják a talpra állás lehetőségeitől, és megakadályozzák Franciaország talpra állását, a Szovjetunió lesz az egyetlen nagy szárazföldi hatalom Eurázsiában. Az is szükséges, hogy Európában a legtöbb ország (a harmincas években egyébként a fasizmus előretörése miatt Moszkvától támogatott) Népfront-gondolat alapján hozzon létre kormányokat, a vesztes országokban szovjet és más nagyhatalmi külső segítséggel.

A dokumentum figyelemre méltó bizonyítéka a háború utáni, részben létre is hozott, Pax Sovietica elképzelésnek Európában. Majszkij azt is feltételezte – a kapitalista államok elkerülhetetlen összeütközésének lenini dogmájából kiindulva - , hogy a háború utáni időszakot az Egyesült Államok és Nagy Britannia ellentétje fogja meghatározni, de ez az Európán kívüli területekre fog korlátozódni, és nem érinti sem Európát, sem Moszkva baráti viszonyát a másik két hatalomhoz.

Litvinov is a háborús szövetségesek közötti együttműködést javasolta, saját biztonsági zónákkal. Ő sem jósolt a háború utánra semmiféle szerepet az Egyesült Államoknak, amelynek zónáját az amerikai kontinensen és az azt határoló óceánokon feltételezte csupán. A szovjet érdekszférát Finnország, Svédország, Lengyelország, Magyarország, Csehszlovákia, Románia, valamint a Balkán szláv államai és Törökország biztosításában látta, és úgy gondolta, hogy a feltételezett háború utáni másik európai hatalom, Nagy-Britannia elfogadja ezekben az országokban a szovjet befolyást.[2]

Sztálin a Németország elleni szövetségesek háború alatti konferenciáin – Különösen Jaltában – tulajdonképpen ezeket a nézeteket képviselte (nagyhatalmi együttműködés és a befolyási övezetek elfogadása, baráti kormányzatok ezekben az országokban). Rövidesen kiderült azonban, hogy a befolyást és a demokratikus kormányok létét és mikéntjét sajátosan értelmezi, és kizárólag a szovjet biztonsági érdekeket veszi tekintetbe. Viszont a következő évtizedekben, a hidegháború időszakában a viszonylag gyorsan kialakult status quo-t alapjaiban elfogadták a szemben álló felek, és különösen az atomfegyverek és hordozóik megjelenésével és hallatlan fejlődésével igyekeztek elkerülni a közvetlen összeütközést. A Szovjetunió minden esetben, amikor biztonsági érdekeit veszélyben látta, beavatkozott (1953 Berlin, 1956 Budapest, 1968 Prága, és 1979 Afganisztán).

A hidegháború végével, a Szovjetunió felbomlásával, az egykori Varsói Szerződésbe kényszerített volt szocialista országok leválása, majd EU- és NATO- csatlakozása következményeképpen az európai geostratégiai helyzet megváltozott. A Vörös Hadsereg egyik napról a másikra 1500 kilométert (!) vonult vissza keletre, Magdeburgtól Szmolenszk-ig. Az egykori szovjet biztonsági és befolyási övezetben keletkezett vákuumba – szovjet felfogás szerint – fokozatosan „bevonul” a NATO, a Nyugat, és ez – úgymond - fenyegetést, de legalábbis biztonsági kockázatot jelent Moszkva számára. Ez a felfogás Putyin elnöksége alatt és a Nyugat felé orientálódó egykori szovjet utódállamokban bekövetkezett „színes” forradalmak próbálkozásai után erősödött. Putyin elnök a független Ukrajna csatlakozását a nyugati integrációs szervezetekhez átléphetetlen vörös vonalnak tekinti. Sőt, a NATO-nak és tevékenységének redukálását követeli. Valószínűleg nem az egykori birodalom visszaállítása a célja. Biztonsági zónát, befolyási övezetet akar újra, a „hagyományos” állapotok egykori visszaállítását. Úgy gondolja, hogy bár a világháborúban győztes Sztálinihoz nem hasonlítható saját és országa tekintélye és súlya, ám a nukleáris fegyverek birtokában ultimátummal felérő zsarolással, háborús fenyegetéssel elérheti céljait. Feltételezi, hogy a térség népeinek feje felett, és szabad szövetségesi választásuk elutasításával, Európa kizárásával újra nagyhatalmi megállapodások határozhatják meg a kontinens további sorsát.

Észnél kell lenni. A putyini Oroszország nem feltétlenül racionális aktor a világpolitikában – Sztálin a maga módján az volt -, és kizárólag saját logikája szerint cselekszik. Az orosz társadalom belső kohézióját elsősorban külpolitikai „sikerekkel” kívánja növelni. Külpolitikai siker pedig a befolyási övezet szélesítése, a terület növelése, a félelem, zavar és megosztottság a környezetben, a kevés, avagy semmilyen ellenállást nem kiváltó lépések megválaszolatlansága, a csak retorikai ellenlépések hatástalansága, az orosz-érdekű „befagyott válságok” szaporodása. Egyértelműen és csakis az erő nyelvét ismeri, és mivel tisztában van valódi képességeivel, a határozott ellenerőtől meghátrálhat. Tisztázandó, melyek a legitim orosz biztonsági igények, azokat tekintetbe kell venni, de csakis azokat. Az Oroszországot határoló országok érdekei és törekvései legalább annyira fontosak, ha nem fontosabbak, hiszen - amint az jelenlegi válság is mutatja – nem imaginárius fenyegetésekkel és zsarolásokkal kell szembesülniük.  A Nyugatnak egységben és elveit nem feladva kell ellenerőt felsorakoztatnia, miközben az elfogadhatatlan követelések visszautasítása mellett is tárgyalnia kell, folyamatosan és a lehetséges kompromisszumokra törekedve. Úgy tűnik, mind erre meg is van az elképzelés és a hajlandóság. A politikusok és a média értékén kezeli a putyini ultimátumot. Nem bagatellizálja el, de kaotikus korunk egyik megoldandó problémájának tekinti. Más megoldandó problémákkal egyetemben.

Mellékletek

A Molotov-Ribbentrop paktum

A szovjet biztonsági övezet Közép-Európában

A Churchill-Sztálin százalékos megállapodás (Churchill példánya)

[1] Litvinov elődjét, Georgij Csicserint követően egészen 1939-ig, a Molotov-Ribbentrop paktumig külügyminiszter volt, amikor is a nácikkal való megegyezéshez a zsidó származású Litvinovnál megfelelőbbnek minősíttetett az ”árja” és Sztálint teljesen kiszolgáló Molotov. Majszkij pedig erre a feladatra történő haza rendeléséig Washingtonban volt nagykövet.

[2] Valóban, Churchill maga javasolt 1944 októberében a moszkvai konferencián Délkelet-Európában a brit és a szovjet befolyás százalékokkal kifejezhető megosztását.

Dérer Milós