Dérer Miklós: A Republikánus Párt és Ukrajna

A Republikánus Párt és Ukrajna

A republikánus elnökjelölti vita nyolc résztvevője abban a pillanatban, amikor arra kérte őket a vitavezető, hogy kézfelemeléssel erősítsék meg, hogy akkor is támogatni fogják Donald Trump-ot a párt elnökjelöltjének a 2024-es választáson, amennyiben a bíróság bűnösnek találja a vádpontokban. Egyetlen versengő tartózkodott konzekvensen, a balszélen álló Asa Hutchinson volt arkansasi kormányzó…

Az év idei első felében, amikor Ukrajna nagy nehezen végre beindította régóta várt és beharangozott ellenoffenzíváját, az Egyesült Államok republikánus elkötelezettségű szavazóinak 60 százaléka nyilatkozta, hogy Washingtonnak addig kellene támogatnia Kjivet, amíg Oroszország vereséget nem szenved. Ez a támogatottság azonban gyengül, és a háború egy éve során azoknak a GOP szavazóknak az aránya, akik szerint Amerika túlzottan segíti Ukrajnát, az orosz agresszió utáni 9 százalékról már idén januárban is 40 százalékra nőtt, bár még nem volt akkor a többség.

Itt tegyünk egy kitérőt. Az amerikai társadalom nem csupán általános pártalapon megosztott, tulajdonképpen születése óta, kisebb-nagyobb intenzitással - manapság inkább az utóbbi a jellemző -, hanem a külpolitikában is. Azonban ez a megosztottság nem kérdőjelezi meg azt az alapvető, a lakosság többsége által osztott konszenzusos álláspontot, hogy az Egyesült Államoknak vezető szerepe van a világban, minta és példa más nemzetek számára. Az „izolacionisták” és az „internacionalisták” hozzáállása az egyes globális külpolitikai (katonai támogató) lépésekhez attól függ, hogy kiknek és milyen mértékben sikerül a híveket meggyőzni arról, hogy egy idegen, távoli állam támogatása mennyiben amerikai nemzeti érdek. A jelenlegi republikánus tömegek jelentős részénél ez kiegészül azzal is, hogy mennyiben illeszthető be az a támogatás a maguk trumpista „America First”, vagy MAGA (Make America Great Again) felfogásába.

Vagyis a republikánus konzervatívok többsége sem izolacionista, hanem inkább „vonakodó internacionalistának” nevezhető, akiknek komoly, világos, világképükbe illeszkedő érveket kell felsorakoztatni. Altruista és humanitárius, a demokrácia védelméhez kapcsolódó érvek rájuk kevésbé hatnak. Ám támogatják a globális vezető szerepet, amennyiben meggyőzik őket, hogy nemzeti érdekek forognak kockán. A körükben népszerűtlen és elutasított demokrata Biden-adminisztrációtól, vagy a rajongott politikusaikkal ellentétes felfogású saját pártvezetőiktől érveket és magyarázatokat nem, vagy nehezen fogadnak el.

A támogatási hajlandóság azóta tovább gyengült a lakosság, és különösen a republikánus szavazók körében. A legújabb (augusztus eleji) CNN felmérés szerint az amerikaiak 55 százaléka ellenezte a további anyagi segítség megszavazását, és csupán 45 százalék támogatta. A republikánusok körében még nagyobb volt a visszaesés: 71 százalékuk ellene volt a kongresszus további segélyezési tervének[1], míg az ellenzők tábora a demokraták között mindössze 38 százalékot tett ki.

A konzervatív-republikánus politikai és véleményvezetők között a kép ennél sokkal összetettebb. Az elkötelezett neokonzervatív Bill Kristol (a mozgalom egyik alapítója) például kétmilió dolláros alappal támogatott mozgalmat indított azért, hogy meggyőzze a republikánus szavazókat arról, hogy eminens érdek Ukrajna támogatása. A Kongresszusban, és ott is különösen a Szenátusban a többség támogatáspárti, és a republikánus kisebbségi vezető, Mitch McConnel és tekintélyes „héja” párttársa, Lindsey Graham szenátorok vezetésével kétpárti többségi konszenzust alakítottak ki a kérdésben.

A kétpárti többségi konszenzus azt is jelenti természetesen, hogy azért nem minden republikánus törvényhozó támogatja a közös álláspontot. A republikánus törvényhozók régtől fogva általánosságban „héja” gondolkodása (különösen Oroszország és Kína vonatkozásában) az utóbbi időben „változatosabb” lett, bár – ahogyan említettem – a többségük elkötelezett Ukrajna-támogatónak tűnik. Miközben tudatában vannak annak, hogy szavazóik többsége a támogatások ügyében szkeptikus vagy elutasító, és Trumpot (elsöprő mértékben), vagy DeSantis floridai kormányzó elnökjelöltségét (egyre csökkenő mértékben) támogatja, változatlanul kitartani látszanak a megtámadott és védekező ország kétpárti (bipartisan) támogatásának fenntartásában. Persze, figyelniük kell a választók hangulatát is, hiszen a 2024-e választásokon az ő politikai sorsukról is dönteni fognak. Éppen ezért hosszabb távon elkötelezettségük meginoghat.

Közbevetőleg: az év elején, addig, amikor még Donald Trump várható elnökjelöltsége nem vált majdnem bizonyossággá a pártban, a republikánus törvényhozók egy része intenzív keresésbe fogott olyan lehetséges elnökjelölt után, aki nem a párt izolacionista szárnyához tartozik. ”Amikor a nemzetbiztonságról van szó, egy Ronald Reagan-t akarok (elnöknek)... (olyan valakit, aki) „nem fekszik be (won’t kotow) a Republikánus Párt izolacionista szárnyának” – nyilatkozta akkoriban John Cornyn texasi szenátor, a párt volt kampányelnöke és frakcióigazgatója. „Vannak egy páran: (Mike) Pompeo, (Mike) Pence, (Nikki) Haley; Tim Scott is, amennyiben rákerül a listára. Úgy gondolom, a párt jelentős többségének szintén ez a véleménye” – tette hozzá.

Tisztább képet kapunk Ukrajnával és a háborúval kapcsolatban a Republikánus Párton belüli viszonyokról és esélyekről, ha megnézzük az augusztusi első előválasztási vita (primary) lefolyását. A Milwaukee-ban, Wisconsin államban tartott vitában nyolc jelölt vett rész, a nagy hiányzó Donald Trump volt, mégis róla szólt az egész, hiszen többszörös vád alá helyezése és perének esélyei (valamint a teljes erővel tomboló gyűlölködő „kultúrháború”) alaposan rányomták bélyegüket erre az eseményre is. Az európai megfigyelők és érdeklődők, az európai politikai családok számára a legizgalmasabb mindenesetre a jelölteknek a háborúval kapcsolatos nézetei, valamelyikük győzelme esetén az amerikai külpolitika várható iránya voltak. Nem véletlenül. A tavalyi Ukrajna elleni orosz agresszió kezdete óta az Amerikai Egyesült Államok viselte a Kyivnek nyújtott háborús katonai segítség terheinek oroszlánrészét, nagyobb részt, mint az összes európai uniós ország együttvéve. Az elnökségben a választásokkor esetleg bekövetkező váltás döntő hatással lehet az európai politikára, Európa egész további fejlődésének kilátásaira, hiszen egy Ukrajna támogatását beszüntető, vagy radikálisan csökkentő amerikai elnök magára hagyhatja az európai erőfeszítéseket, és nem kívánatos kompromisszumokra kényszerítheti az európaiakat.

Visszatérve a nyilvános, a Fox News által szervezett elnökjelölti vitára, a jelölteknek nehéz dolguk volt az erősen Trump-barát közönség-hangulatban, nehezen voltak képesek és bátrak saját, a volt elnökétől dominánsan különböző véleményt kifejezni, miközben a pártfegyelem is korlátok közé szorította őket. Annál is inkább, mivel a vitával egyidejűleg a volt Twitteren, a jelenlegi X-en megjelent Tucker Carlson Trump-interjúja is, amely részben ellopta a show-t.

Az ukrajnai háború kérdésében a vélemények erősen megoszlottak. Az indiai származású Nikki Haley volt ENSZ nagykövet és dél-karolinai kormányzó, Mike Pence Trump volt alelnöke, valamint Chris Christie volt elnökjelölt, 2010 óta New Jersey állam kormányzója, a leghatározottabban támogatták Ukrajnát és az amerikai erőfeszítéseket. (Általánosságban is a leginkább „internacionalista”, a GOP vezető politikusainak véleményét hangoztató álláspontot fejtettek ki az amerikai globális külpolitika támogatásában). Mindhárman felhívták a figyelmet arra is, hogy szerintük Ukrajna sikere a háborúban a tajvani kínai ambíciókat is korlátok közé szoríthatják, ezért is érdek az Egyesült Államoknak az ottani aktivitás.

Ron DeSantis floridai kormányzó, Trumpnak sokáig elég jól szereplő, újabban viszont nagyon leszakadni látszó fő kihívója, valamint – visszafogottabban - Vivek Ramaswamy üzletember a kínai kártyát játszották ki. Főleg DeSantis

fejtette ki erős szavakkal, hogy Kína a fő fenyegetés, Ukrajna csak elvonja erről a figyelmet, és különben sem lényeges amerikai nemzetbiztonsági érdek. A forrásokat Tajvan védelmére kell átcsoportosítani, és Ukrajnát Európa gondjaként és feladataként kell kezelni. Egyébként is – fejtette ki -, az amerikai külpolitikának figyelmét Európáról az ázsiai és csendes-óceáni térségre (Asia-Pacific) kell fordítania. DeSantis azt is határozottan állította, hogy szerinte Oroszország kisebb fenyegetést jelent az Egyesült Államok számára, mint azok a nagy kartellek, amelyek a kábítószert csempészik be Amerikába a déli határokon keresztül.

Más, „futottak még” jelöltek a háború kérdésében a párhuzamosan is hallható Trump-i vonalat hangoztatták, nevezetesen, hogy egyrészt az Egyesült államoknak nem kellene a világ lelkiismeretének szerepét játszania, sőt „should not be the moral police of the world”, és nem szabad több támogatást adni Ukrajnának határainak védelmére és visszaállítására. Azonnali béketárgyalásokra van szükség a jelenlegi vonalak kvázi elfogadásával. (Trump szerint ő 24 óra alatt véget vetne a háborúnak.) A volt elnök bírálta a Biden-adminisztrációt, mivel véleménye szerint az Ukrajnának nyújtott katonai segítség kimerítette az Egyesült Államok saját védelméhez szükséges fegyverkészleteket és egyébként is, Bidenék szerinte egy globális háborút kockáztatnak pénzügyi érdekeik miatt. (Vagyis a belpolitikai-elnökválasztási csatározás, a várható „rematch” árnyéka is „beszivárgott” a volt elnök megjegyzésébe.)

Chris Christie, Mike Pence, Ron DeSantis és Vivek Ramaswamy beszélgetnek az elnökjelölti vita szünetében

Mit állapíthatunk meg ezek után? A jelöltek álláspontja az Európában (Ukrajnában) követett amerikai politika általuk követendő irányával kapcsolatban ugyan változatos, de egyre inkább kitett a változó tömeghangulatnak, a bázishoz igazodó. Ez azt jelenti, hogy egy elhúzódó háború esetén – és nagyon ennek nézünk elébe egyelőre – „radikalizálódhat”, és az America First irányba tolódhat. A szavazói tábor többsége úgy tartja, hogy Amerika túl sokat költ Ukrajnára, a háborút minél hamarább, akár Ukrajna komoly terület és egyéb veszteségeivel is, be kell fejezni, és az amerikai életet közvetlenebbül érintő kérdésekkel kell foglalkozni.

Nyilván hatalmi pozícióban egy elnökre már más erők és vélemények is befolyással vannak. gondolhatunk itt a hagyományos és befolyásos republikánus establishment-re, a kongresszusi többségre (bár a választásokon az is alakulhat), a szövetségesek álláspontja, a folyamatos és változatlan orosz és kínai kihívás, a változó nemzetközi viszonyokhoz alkalmazkodás vagy befolyásolási igény. Ám egyik republikánus jelölt sem negligálhatja sikere esetén a támogatói közhangulatot, ami az európai szerepvállalás leépítését, és az Ázsiára, Kínára, és a déli határokra fókuszálás prioritásait jelenti. Aminek következtében az Európai Unió akár magára is maradhat. Ami nem is lenne olyan nagy baj egy erősebb, egységesebb, és Kelet felől nem fenyegetett Európa esetében.

Így viszont, ami biztos, az a bizonytalanság.

Dérer Mikós

The candidates for the Republican primaries hold diverging views on the future of US foreign policy. In the event of a Republican victory, Europeans must prepare for an end to American support to Ukraine.(ECFR)

[1] Biden elnök kétpárti támogatottságú tervezete 24 milliárd dollárt kíván lehívni a már elfogadott keretből, amihez a kongresszus támogatása szükséges.