Dérer Miklós: A világ vezetői

Immár a hetedik egymást követő évben Németország vezető szerepe és vezetési képessége gyűjti be a legnagyobb elismerést szerte a világon a megkérdezettek körében. A 46 százalékos elismertséggel az európai hatalom megelőzi a 41 százalékot elérő Egyesült Államokat, valamint a 30 százalékos Kínát és a 22 százalékos Oroszországot, amely utóbbi különösen le van szakadva.

Ezek az egyes vizsgálatba vett országok politikai lépéseit jóváhagyó arányszámok (approval ratings) azokat a nemzetközi érzületeket mutatják, amelyeket a Gallup World Poll reprezentatív, 130 országban végzett nemzeti felmérései összegeztek.

Ha most már az Egyesült Államok vezető szerepét nézzük – hiszen tekintélyes amerikai intézményként a közvéleménykutató intézetet végül i ez érdekli igazán, ebben tud segítséget nyújtani a politikai döntéshozóknak, az alábbi grafikon az ifjabb Bush elnöktől Joe Biden-ig mutatja az elfogadottság és az elutasítottság indexeit globális felmérésekre alapozva. A böngésző tekintetnek érdemes felfigyelni a megítélés és az egyes években mutatott teljesítmény összefüggéseire.

Ami összefoglalva megállapítható, mind az elfogadottság, mind az elutasítottság jelentős fluktuációt mutat.

Közelebbről megvizsgálva, az Egyesült Államok vezetői politikáinak elfogadottsága és elutasítottsága, a „nyereség” és „veszteség” alakulása az egyes országokban is érdekesen alakult. 2022 és 2023 között 13 országban kétszámjegyű növekedést produkált, viszont kilenc országban tíz vagy több százalékkal csökkent. Jelentős a visszaesés Indiában, Kenyában, és – fogódzkodjunk meg – Ukrajnában is. Az ellenkező póluson a listavezető Izrael, ahol Amerika politikájának elfogadottsága 81 százalékos csúcsra szökött.

Ami Oroszországot illeti, a Gallup felmérésében a világ közvéleménye az ukrajnai agressziója óta meglehetősen kritikusan szemléli politikai vezetői tevékenységét. 53 százalék elveti, és csupán 22 százalék fogadja el. A megvetésig (disdain) terjedő elutasítás különösen Európában jelentős, de Afrikában ez változóban van. (ld. majd a következő grafikonon). Azt azonban érdemes megjegyezni, hogy az 53 százalékos elutasítottság (2023-ban) elgondolkoztató módon javuló tendenciát mutat az agressziót közvetlenül követő 57 százalékhoz (2022-ben) képest…

Amennyiben az egyes vezető hatalmaknak a jövő egyik kulcskontinensén, Afrikában vizsgált népszerűségét vizsgáljuk, a Gallup felmérése egyértelműen Kína politikáját hozza ki az első helyre, 58 százalékos elfogadottsággal. A „Középponti Birodalmat” szorosan követi az Egyesült Államok (56 százalék) és Németország (54 százalék).

Oroszország a maga 42 százalékával némileg leszakadva követi a nagyokat.

Érdekesebb lehet a trendek vizsgálata. Ugyanis az Egyesült Államok 2022-ben még vezette a listát, de 2003-ra ezt a vezető helyett át kellett adnia Kínának, amely viszont az elősző évi 52 százalékról ment föl 58 százalékra. És Oroszország is javított tavalyelőttről tavalyra pár százalékot. Ezek a változó adatok mutatják, hogy az Egyesült Államok megítélése – és ezzel párhuzamosan befolyása – negatív irányban változott, ami egyébként a washingtoni politikacsinálók nézeteire is érzékelhető hatással van. Kína és Oroszország gazdasági és politikai térnyerése a kontinensen olyan geopolitikai fejlemény, amelyet késve ugyan, de igyekeznek ellensúlyozni, ha már megállítani egyelőre képtelenek, lévén túl sok területen vannak elkötelezve a világban.

A végső soron kiragadottnak is tekinthető adatok ellentmondásosak, de tendenciájuk egyértelműen valamifajta változások irányába mutat. Beszélnek a Nyugat hanyatlásáról, Ázsia felemelkedéséről, sőt, egy alakuló, bizonytalan, vagy mások interpretálásában nagyon is egyértelmű új világrendről is; arról, hogy a 21. század Kína évszázada lesz.

Tágítsuk egy kicsit a horizontot a grafikonok után.

Amióta az eszemet tudom, emlékezetem szerint (kis túlzással) ötévente lehetett olvasni arról, hogy megváltozott a világ, új világrend kopogtat a láthatáron. A második világháború végén tervezett amerikai világrend - négy rendőr, ENSZ és szakosított szervezetei – hamar megingott, helyet adva ega bipoláris világnak, amely azonban nem igazán volt teljes, lásd a harmadik világ jelentkezését már pár év után. Aztán jött az egypólusú világrend (a „világrend”-et mindenhol idézőjelbe kellett volna tennem ), amely részint az amerikai politika balfogásai részint azonban természetes okok miatt is a multipolaritás irányába mozdul, bár  - ahogy említettem - Kína felemelkedésével sokan újra bipoláris, vagy „neagyjisten” unipoláris (kínai) világrendről elmélkednek.

És közben olvasunk világrendszerről, nemzetközi rendszerről, nemzetközi viszonyokról és így tovább.

Úgy vélem, hogy nem „világrend”-ről folyik a vita, hanem a nemzetközi viszonyok változásáról, amely folyamatosan zajlik a történelemben. Jelenleg (még?) a nemzetközi rendet alapvetően a jó öreg vesztfáliai rendszer[1] határozza meg, középpontjában az elvben szuverén territoriális (adott területet uraló) nemzetállamokkal. Hogy ezeknek milyen konstellációi alakulnak az idők folyamán, az más kérdés. A vezető (domináns) hatalmak változhatnak, az integrációk, szövetségek konstansabb vagy időlegesebb alakulásai az alapvető rendet – az államokon alakuló nemzetközi viszonyokat – nem kérdőjelezik meg. A vesztfáliai rendszer természetesen európai, ha úgy tetszik nyugati rend, de értékei é megoldásai elfogadottá válta világszerte. Napjainkban is a feltörekvő hatalmak nem a rendszert magát, hanem a vezető nyugati liberális elveket és értékeket kérdőjelezik meg, és magukat szeretnék látni a vezetőülésben.

És ez a konfliktus az alapja a mai bonyolultabb és zavaros viszonyoknak.

Kezdjük példának okáért ezeknek egy gyakorlatias magyarázatával a Handelsblatt-ban megjelent elemzés segítségével.^[2]

Létezik egy új keleti tömb, amelyet már nem lehet nem számításba venni sem a politikában, sem a gazdaságban: Kínából, Oroszországból, Iránból és Észak-Koreából áll – mutatott rá a gazdasági szaklapban Bernd Ziesemer, a lap volt főszerkesztője, Kína-szakértő.

A globális tengelyt Kína és Oroszország alkotja, és hozzájuk már szorosan kötődnek olyan államok, mint Irán és Észak-Korea, de talán még uniós tagállamok is, mint Magyarország.

Eredetileg csak a Moszkva elleni nyugati szankciók megkerüléséről volt szó, de most megszilárdulnak az egymás közötti ellátási láncolatok, az érintett államok pedig, amelyeknek a fő közös nevezője az Egyesült Államokkal és a nyugati értékekkel való szembenállás, gazdasági téren egyre szorosabban egyeztetnek. A vezető hatalom, akárcsak az 1989-ben kimúlt egykori szocialista táborban, a szövetségeseket puszta csatlós államokká változtatja. Ez a vezető hatalom akkor a Szovjetunió volt, ma Kína, amely mindent elkövet, hogy a Globális Délt a maga oldalára állítsa. Amint az egykori keleti tömbben, amikor a Szovjetunió zsákmányolt ki minden tagállamot, a mai keleti tömbben sem egyenrangúak a gazdasági viszonyok. Oroszország nagy engedményekkel szállítja az energiahordozókat Kínának, Kína viszont nagy felárat követel ipari termékeire.

Az Ukrajna elleni orosz támadás nyomán rövid időre káosz állt be a gazdasági kapcsolatokban, de azóta a globális kereskedelmi forgalom szüntelenül nő. Ugyanakkor tény, hogy Kína egyelőre tartózkodó az oroszországi közvetlen beruházások terén.

Politikai téren az új keleti tömb államai világszerte egy irányba húznak a válságokban, az ENSZ-ben és más nemzetközi szervezetekben, és mindent elkövetnek, hogy a maguk oldalára állítsák a „köztes övezet” államait, például Afrikában.

A szerző szerint világtörténelmi jelentőségű folyamatról van szó, amely nem fog egyhamar megfordulni, ezért a Nyugatnak be kell erre rendezkednie.

Oroszország és Kína a maguk javára akarják megváltoztatni az határvonalakat a világban – mutatott rá a szerző, és ismertette az orosz-kínai kapcsolatok történetét. Megállapította: Kína bő 30 éven át nem tanúsított érdeklődést Moszkva iránt sem gazdasági, sem politikai téren, csak az Ukrajna elleni orosz támadás és Hszi Csin-ping mind odahaza, mind kifelé egyre agresszívabb kurzusa teremtette meg a szükséges feltételeket az új keleti tömb létrejöttéhez.

Amerikai szakértők joggal beszélnek „revizionista hatalmak” veszélyes szövetségéről, amely a világ övezeteinek határvonalait a maga javára akarja megváltoztatni, és mind politikai, mind gazdasági téren uralni akarja befolyási övezeteit.

Janis Kluge, az orosz gazdaság legkiválóbb német ismerője tanulmányban fejtette ki: az Ukrajna elleni orosz háború és a szankciók nyomán az látható, hogy az orosz gazdaság teljesen leszakad a nyugati gazdasági világról, végleg kelet felé fordul, és „ezzel a függőség felé vezető úton halad”.

A német politika a két ország problémakörét azonban még elkülönítve kezeli, holott ma minden geopolitikai stratégiának abból kell kiindulni, hogy Kína és Oroszország kölcsönösen erősíti egymást. Aki el akarja szigetelni Moszkvát, az nem folytathatja a szokásos üzleti tevékenységet Pekinggel, aki Kínában fektet be, az közvetve Oroszországba is befektet, és nem lehet az ukrajnai háború végét remélni mindaddig, amíg Hszi Csin-ping politikailag és gazdaságilag teljes mellszélességgel támogatja Putyint.

Emellett minden orosz katonai siker azt a hitet mélyíti Pekingben, hogy Kína megvalósíthatja agresszív, terjeszkedő politikáját Tajvannal és a Dél-kínai-tenger többi államával szemben – figyelmeztetett a szerző, aki érveit gazdasági tényekkel támasztotta alá a cikkben.

Hadd tegyem hozzá: számomra minden jelenlegi vita és ellenségesség ellenére úgy tűnik, hogy a kínai politika és kultúra nem váltja fel a közeljövőben a nyugatit, mint az oroszok mindennapjainak elsőszámú referenciapontja. Ugyan jelenleg sokan úgy látják Oroszországban, hogy az adott viszonyok között a kínai gazdaság és technológia nélkülözhetetlen számukra, ám ahogyan a másodhegedűs szerepet nem tudta az orosz gondolkodás elfogadni a Nyugat viszonylatában, a kínai junior partnerség sem egy vonzó alternatíva hosszú távon. Mindenesetre az világosan látszik, hogy a nemzetállamok – a nagyobbak sem kivételek - önmagukban nem állnak meg, szövetségeket, integrációkat, együttműködési szervezeteket kell létrehozniuk, hogy a geopolitikai kérdéseket és a szaporodó-súlyosbodó globális problémákat kialakuló speciális érdekeik alapján kíséreljék megoldani.

Dérer Miklós

[1] A harmincéves háborút lezáró 1648-as vesztfáliai békeszerződésen alapuló államközi rendet nevezzük vesztfáliai rendszernek.

[2] https://www.handelsblatt.com/meinung/gastbeitraege/china-und-russland-der-neue-ostblock/100032944.html