Dérer Miklós: AMERIKA VÁLASZTOTT

Hadd idézzem – kommentár nélkül - Romsics Gergely történészt, aki az alábbi töprengő-elemző kérdéseket fogalmazta meg a múlt heti amerikai választásokkal kapcsolatban:

„Az amerikai politika szinte minden elemzés szerint alapjaiban rendült meg az elmúlt szűk egy évtizedben. Választói csoportok ingadoznak pártok között, sok a rejtőzködő szavazó és a két nagy párt is megosztottabb lett. Hogyan képeződik le ez az átalakulás az elnökválasztáson, és segít-e értelmezni, mivel állunk szemben? Új, nagy jobboldali koalíció alakul ki a szemünk láttára, vagy populista hullám? Valóban radikalizálódik a hagyományosan centrista amerikai baloldal? A fél évszázada makacsul stagnáló alsó középosztályi reáljövedelmek, a „kiürülő” társadalmi és politikai közép, a bizonytalan jövedelmi viszonyok és egyre vagyonosodó szupergazdagok által meghatározott új amerikai világ vajon képes lehet-e a konszolidációra? Vagy éppen ellenkezőleg: az ideológiai küzdelmek kiéleződése, az intézményekbe vetett bizalom csökkenése és a külpolitikai befolyás így elkerülhetetlen csökkenése negatív spirálba taszítja az Egyesült Államokat?”

Az eredmények ismertek, udvariasságból kezdjük a vesztes féllel, a demokratákkal és Kamala Harris-szel.

Hívek hallgatják Kamala Harris vereséget elfogadó beszédét (concession speech)

A Biden-Trump elnökjelölti vitán tragikusan szereplő, memóriazavaros elnök, Joe Biden júliusi visszalépése után a kalapból sietve és előkészítetlenül előhúzott elnökjelölt alelnök, Kamala Harris népszerűségét és a Demokrata győzelmi várakozásokat – mint kiderült, rövid távon – a lépés nagyon megdobta. Már-már győzelemváró eufória uralkodott el a röviddel előtte még zavarodott és vereségváró Demokraták hangulatán. Miközben a többszáz közvéleménykutató azért változatlanul gyakorlatilag a hibahatáron belüli, vagy ahhoz közeli értékeket mért a jelölteknek, és végig biztosak voltak a bizonytalan végkimenetelben. A Demokrata esélyek problémái viszont fokozatosan világossá váltak annak ellenére, hogy a Biden-Harris váltás valóban jelentős hatású volt, de korántsem elegendő egy választási győzelemhez.

Visszaütött az a Demokrata gőg és téves helyzetértékelés, amely a volt elnököt, Trumpot tulajdonképpen „megválaszthatatlan” (unelectable) figurának tartotta, személyes tulajdonságai, egész karaktere, nőgyűlölőnek és rasszistának minősített kijelentései, bírósági elítélései, kiszámíthatatlansága miatt. Nemcsak gondolták, de úgy is hitték, hogy 2020-as választási veresége visszafordíthatatlanul a múlt számukra nem túl rokonszenves relikviái közé utasította a volt elnököt. Nem figyeltek fel arra az érlelődő helyzetre, hogy a 2016-ban még outsider és zavaros Trump - ezt az utóbbi tulajdonságát azért jórészt megtartva – politikussá érett, agendával és több világos – esetenként kritikával kezelhető – elképzeléssel rendelkezik. Nem lehetett véletlen, hogy azok a „big business” körök, amelyek 2016-ban még ellene voltak – a Silicon Valley nagyágyúi, Elon Musk és mások – együttműködési készségüket fejezték ki, vagy éppen teljes mellszélességgel támogatták már a választásokat megelőzően is. A sajtó az egész kampányidőszakban róla szólt, vele foglalkozott, és ugye, a kritikus vélemény is ráirányította a figyelmet. A politikájának több vonatkozásában erősen kritizálható Biden-t váltó Harris politikai elképzeléseit pedig nem, vagy alig lehetett megkülönböztetni az elnökétől.

Egyébként a követendő saját politika kérdésében - különösen az első napokban – az alelnök is nagyon bizonytalan és határozatlan volt. Ráégett egy újságírói kérdés, amelyben azt válaszolta a feltett „mit csinálna másképpen, mint Biden” érdeklődésre, hogy „nem jut semmi az eszembe”. Ezt a választ a későbbiekben sem tudta feledtetni, hiszen ez azt igazolta, hogy ő sem érzékeli - a Demokraták többségével egyetemben - azt változást sürgető hangulatot, ami eluralkodott az országban, még a saját szavazói között is. (A centrumban a gazdaságban, a baloldalon az Izrael-politikában sürgettek volna friss gondolatokat.)

De nem jött át az alelnök kedvessége, mosolya, nősége-nőisége és etnikai összetettsége, bevándorló gyerekek örökbe fogadása, kaliforniai ügyészi teljesítménye. És legfőképpen alelnöksége négy éve alatti viszonylagos háttérbe húzódása-szorulása is visszaüthetett: a nyilvánosságban nem volt igazán jelen, nem szerepeltették és nem készítették fel akár egy magától értetődő későbbi, nem négy, hanem nyolc év múlva esedékes elnökjelöltségre. Amikor pedig a sokáig makacskodó elnök lemondott az újra jelölésről, már késő volt, kevés idő maradt az építkezésre. Bebizonyosodott egyes szakértők és tanácsadók igaza, akik a félidős kongresszusi választásokkor, 2022-ben vetették fel azt az elképzelést, hogy a koros elnök zárja ki újra indulásának lehetőségét, és ezáltal legyen kellő idő a megfelelő, győzelemre esélyes elnökjelölt kiválasztására és felépítésére.

Kamala Harris-nak nem sikerült teljesen lemosni magáról a baloldaliság bélyegét sem, ami Amerikában a közbeszédben szélsőségességet jelent. Az a felfokozott identitás-politikai szemlélet, amelyik a különbözőség, az egyenlőség és a befogadás kritikátlan abszolutizálását, a faji és nemi identitás elsőbbségét, az LMBTQ kvázi pozitív különlegességét hangsúlyozta, nem jött át a „vidéki”, nem-nagyvárosi tömegeknél. A Trump kampány ezekben az esetekben sikerrel alkalmazta a „mi” és „ők” végletesen megosztó megkülönböztetést.

Döntőnek bizonyultak a bevándorlási kérdés kezelésének zavarai. Azt a menekültügyi rendszert, amely kisszámú hazájában üldözött befogadására volt kitalálva, félreértett, vagy túlságosan kiterjesztett humanizmussal és emberi jogi szemlélettel milliók legális beléptetésére is alkalmazták. Akik bírálták a megoldást, azokat rasszistának minősítették. Az áldatlan, mert kezelhetetlen helyzet az egyébként történelmileg befogadó – hiszen jórészt migráns eredetű - amerikai lakosságot drasztikusan bevándorlás ellenessé formálta. (A 2020-ban még csupán 28 százalékban a bevándorlást korlátozni kívánók aránya 2024-re 55 százalékra emelkedett.) Harris pedig erre a helyzetre nem kínált fel megoldást kampányában.

Ahogy Fareed Zakaria a The Washington Postban írta, szerepet játszott, játszhatott a Demokraták Trump jogi megbüntetését és elítélését sürgető-támogató kampánya, amely éppen ellenkező hatást váltott ki, ahogyan ennek lehetőségére egyébként többen előre figyelmeztettek is.

A kaliforniai Orange County republikánusai ünneplik Donald Trump győzelmét

Donald Trump történelmi győzelmével (mindössze második volt elnökként sikerült egy periódus kihagyásával visszatérnie a Fehér Házba újabb négy esztendőre) a Republikánusok szenátusi többségével, sőt, a populáris szavazatok többségével is kiegészülve[1] a volt elnököt igazi „comback kid”-ként aposztrofálhatjuk. Győzelmének az európai többségi vélekedések megdöbbenése ellenére racionális okai vannak. Bebizonyosodott, amit a felmérések már előzetesen is jeleztek, hogy az amerikai választók többségét nem a demokrata jelszavak és figyelmeztetések foglalkoztatják. Nem a „jobb” és „bal” megosztásnak az egyébként mindkét ellenérdekű táborban megbélyegzőnek is bizonyuló különbségtevései, nem a rasszizmus és a fasizmus veszélyére hivatkozások, nem a „demokrácia veszélyben” fontosnak tartott hívófelhívása, sőt, az abortuszkérdések körüli vita sem volt döntő faktor abban, hogy hogyan szavaztak a választók.

A baloldali dogmatizmus és ortodoxia, az egyébként is kifulladóban lévő woke-ság, amelyek nem voltak idegenek a Demokraták befolyásos csoportjaitól, szintén elidegenítette jó részüket. Az emberi jogok túlságosan kiterjesztő felfogása, az LMBTQ kérdések erőszakos napirenden tartása, a zölddogmatizmus, és hasonló kérdések kontraproduktívnak bizonyult a választási siker szempontjából. A metoo és a Black Lives Matter is jórészt lecsengett szemükben, ha nem volt már eleve idegen számukra. Ezekkel szemben ahagyományos macsóság, a manliness kultusza a közép-nyugati tradíciókban és a fehér munkásosztályban mély gyökereket vert és jól illeszkedik a trump-i MAGA (Make America Great Again) ideológiához. Amely ideológia a vallásos tömegek hagyományos értékeinek hangoztatását is a Republikánus siker elérésének szolgálatába állította.

Mindez pedig kiegészült a hagyományos keleti-parti elit külpolitikai irányvonalával szembeni ellenszenvvel. (Hogy az általános jobboldali populista elitellenesség közismert szerepéről most ne értekezzünk külön.) Ugyanis - ahogyan a CNN vezető szerkesztő riportere, Jake Tapper megfogalmazta - ez a választás alapvetően három dologról szólt, és ez a három határozta meg alapvetően Donald Trump győzelmét: a gazdaság (emlékszünk a clintoni időkre: The economy, stupid!); a bevándorlás (new york-i, egyébként liberális barátaimat is végletesen irritálják a az utcán kéregető munkanélküli migránsok egyre szaporodó erőszakos csoportjai), és a külpolitika (amely a hagyományos, de alapjaiban téves felfogás szerint nem igazán játszik szerepet az amerikai választásokon).

Nagy paradoxon, hogy miközben az amerikai gazdaság kiváló állapotban van, „hasít”, az emberek ezt nem érzékelik-tudatosítják. Változatlanul az – egyébként mostanra alacsony – múltbéli, de változatlanul érzékelt magas inflációért, a lakhatási problémákért a jelenlegi adminisztrációt, és vele együtt Kamala Harris alelnököt teszik felelőssé. Az viszont igaz, hogy a középosztály – ennek alsó hányadába a munkásság is beleértendő – az utóbbi jó tíz évben jövedelme stagnálását érzékeli, és elégedetlen, ahogyan a növekvő jövedelmi és vagyoni különbségekkel és az üzemanyag árakkal is. (Egy gallon[2] benzin ára 3 és 5 dollár között van, államonként változó.) A külföldi konkurencia elleni fellépés, a termelés hazahozatala és a munkahelyek védelme Trump-i programja rokonszenves volt a szabadkereskedelem előnyei télvező, de nem mindenben tudatosító munkástömegeknek.

Egyszóval ez a választás (is) bread and butter kérdések körül forgott nagy részben.

Az (illegális) bevándorlás korlátozását – ahogy volt róla szó - a Biden-adminisztráció (sem) volt képes megoldani. Trump hivatkozhatott a kerítés építésére a mexikói határon, és egyéb ennél drasztikusabb terveire és lépéseire. Az immár több milliósra duzzadt, főleg latin amerikai (latino) migránsok jelentős feszültségeket okoznak, miközben a gazdaságnak szüksége van munkaerőre, persze rendezett toborzással. Trump drasztikus lépéseket kilátásba helyező retorikája mindenesetre termékeny talajra hullott, ezzel szemben az emberi jogi és humanitárius kérdéseket is figyelembe vevő demokrata politika nem volt képes megfelelő hatékony intézkedésekre.

A külpolitikában a hagyományos amerikai elszigetelődési szemlélettől is befolyásolt népesség erősen kritizálta a túlzottnak ítélt nemzetközi szerepvállalást, az anyagi és fizikai részvételt a háborúkban, az intervenciókat, a költségeket és véráldozatokat. Az egyik napról a másikra béketeremtést ígérő Trump ígéretei így rezonálhattak a fülekben.

Végül röviden arról, hogy jó lesz-e nekünk, magyaroknak a Trump-elnökség, profitálunk-e abból a személyes jóviszonyból és egyértelmű elköteleződésből, amely a jelenlegi magyar külpolitikát és az Orbán-Trump viszonyt jellemzi.

A magyar kormánypolitika és személy szerint a miniszterelnök különösen az első időkben bizonyára különleges helyet fog élvezni a Trump-i kommunikációban és narratívában, tekintve, hogy a nemzetközi térben jóformán az egyetlen ismertebb kormánypolitikus volt, aki a választásokat megelőzően is Trumpra tette a tétjeit. Az eddigi jó viszony bizonyára kiteljesedik - Trump alapvetően személyi politikaként fogja fel a nemzetközi diplomáciát -, és ez Mar del Lago-i, valamint washingtoni Orbán-látogatásokban is meg fog nyilvánulni. Orbán Viktor tekintélye – legalábbis rövid távon mindenképpen - az itthoni hívek és némely bizonytalanok között is tovább fog emelkedni. Európában akár közvetítői szerepet is betölthet az EU-politikusok és a Fehér Ház között, esetleg Putyinhoz. (Bár ezt kétlem, éppen európai elszigeteltsége miatt.) Személyében is magabiztosabb lesz, hiszen hivatkozhat arra, hogy már másodszor jött be a befutóra tett tétje.

A későbbiekben viszont, amikor a régi-új elnök a fontosabb világpolitikai gondokkal szembesül, ez a kapcsolat sokat veszíthet intenzitásából és fontosságából. A másik, az itteni oldalon pedig az orosz mellett a washingtoni „veszéllyel” is szembesülő EU kényszerűen is összezáruló soraiban zavaró tényező lehet egy kitekintgető disszidens magyar miniszterelnök. A nem különösebben Európa-barát Trump kül- és gazdaságpolitikája, az ukrajnai háború Európa – és így Ukrajna – számára nem előnyös hirtelen lezárása, a NATO-val és az európai védelemmel kapcsolatos ellentmondásos elképzelései, a gazdasági és kereskedelmi háború fenyegetése, a manifeszt Kína-ellenes tervezett lépések, a „konnektivitást” (bármi lett légyen is az) romboló elképzelései – a magyar érdekeket is érinthetik, méghozzá negatívan. Kevéssé valószínű, hogy a jó viszony és a múltbéli érdemek számítanának, és esetleg Magyarország különleges kezelést kapna – ami viszont az európai partnereknél húzná ki a gyufát.

A hagyományosan jónak mondott magyar-amerikai gazdasági kapcsolatok is nagyon megszenvednék a Trump-i politikát. annál is inkább, mert van – bár nem sokat emlegetett – tapasztalatunk az elnök előző ciklusából, amikor jelentősen csökkenni kezdett az Obama idején emelkedő pályára állott, és később Biden alatt szárnyaló kereskedelem:

Vagyis a személyes és nemzeti érdek összeütközése várható, amiben egy nemzeti politikus csak egyféleképpen foglalhat állást. Nem beszélve arról, hogy az amerikai választás eredményének következményei közös és egységes európai megközelítést igényelnének.

A kihívások, amelyekkel mind az országnak, mind az orbáni politikának szembe kell néznie, tehát jelentősek. És egyáltalán, az európai politikának, közte a magyar ellenzéknek is, el kellene gondolkodnia a tanulságokról.

Dérer Miklós

[1] A cikk megírása idején még nem volt ismert a képviselőházi választások eredménye, de nagy valószínűség szerint ott is Republikánus győzelmet prognosztizálhatunk.

[2] 3,8 liter