Dérer Miklós: Amerikai és európai anzix-kártyák

Hova utazott idén Biden elnök? Mit gondolnak ma a britek a brexit-ről? Ismét egy hír-mozaikot állított össze Dérer Miklós ezúttal az amerikai és az európai kontinens legfrissebb fejleményeiről.

Amerikai és európai anzix-kártyák

Merre (nem) utaznak a világban Biden elnök és csapatának vezető külügyi korifeusai?

„America is back!” – ezzel a szlogennel mutatkozott be az új amerikai elnök idén januárban és azóta is ez a mantra – egyre több szkepszissel fogadva a szövetségesek és a partnerek fővárosaiban. Nem érdektelen megvizsgálni, hogy ez a nemzetközi aktivitás hogyan tükröződik az elnöki adminisztráció külügyekkel foglalkozó választott és kinevezett vezető tisztségviselőinek idei utazásaiban.



A kép eléggé egyértelmű. Középpontban a hagyományos szövetségesek és partnerek Európában, a Közel-Keleten, és Kelet-Ázsiában. Viszonylag kevés figyelem fordítódik Lati-Amerikára, és Afrika - már-már hagyományosan és különösen a Szaharától délre eső része – jóformán teljesen elhanyagolt a magaspolitika szereplőnek itineráriumában. Az elnök maga kizárólag csúcstalálkozókra utazott megválasztása óta, és további idei terveiben is csak ilyen látogatások szerepelnek. Tony Blinken külügyminiszter majd kéttucatnyi utazásából csak egyetlen érintette Latin-Amerikát.

Érdekesség még, hogy a szomszédos és minden szempontból a legközelebbi Kanadában senki sem fordult meg. Az is elgondolkoztató, hogy az afganisztáni kivonulás ellenére a Közel Keletre is viszonylag kevesen utaztak a főbb külügyi vezetők közül. (Az említettek mellett a statisztika az alelnök, a nemzetbiztonsági tanácsadó és helyettese, a védelmi miniszter, az ENSZ nagykövet, valamint a klímaügyek felelőse, John Kerry utazásait vette figyelembe, szeptember 30-ig bezárólag.)

A Közel-Kelet negligálása abból a szempontból érthető, ha figyelembe vesszük, hogy Obamától kezdve az elnökök, és még előbb az elemzők reálisabban látó szegmense az amerikai külpolitika és globális törekvések prizmáján keresztül egyre inkább irrelevánsnak (ha kissé erősnek is tűnik a kifejezés) látta és láttatta a régiót. Az Ázsia-Pacifik térség és Kína mindent felülmúl ma Washingtonban. Ez az alapvető oka annak is, hogy az Afrika iránt jóformán csak a segélypolitika szemszögéből érdeklő Egyesült Államok nem a gazdasági lehetőségek és a geopolitikai rivalizálás ottani felismeréséhez köti politikáját. Kína (és hagyományos és gyarmati múltja miatt Európa) máshogy tekint a „fekete kontinensre.” (Ámbár Kína ottani növekvő súlya persze figyelmet érdemel, különösen, hogy globális befektetéseinek még csupán négy százaléka megy Afrikába, tehát még van lehetőség gazdasági behatolásának ellensúlyozására.)

Evezzünk más vizekre.

Latin Amerikát sokan és sokáig az Egyesült Államok hátsó udvarának tartották. Az 1823-as Monroe-elv (Amerika az amerikaiaké!) leegyszerűsített értelmezése mintegy Washington kénye-kedvének játékszereként láttatta a kontinenst, holott az elv eredeti értelemben az európai gyarmatosítók ellen, a boliváriánus szabadságharcok támogatására született. Más kérdés, hogy a két századfordulóval ezelőtti spanyol-amerikai háború után az Egyesült Államok maradt az egyetlen igazán érdekelt nagyhatalom a nyugati féltekén, és érdekeinek érvényt is szerzett. A Monroe-elvet pedig nagyon jól lehetett alkalmazni a két világháborúkor a német, a hidegháború idején pedig a szovjet és kommunista térnyerés feltartóztatására.

Tempora mutantur… manapság Washington latin-amerikai barátai Kínával kacérkodnak, és Ecuador washingtoni nagykövete azon a véleményen van, hogy az Egyesült Államok, a Biden-adminisztráció harc nélkül engedi át a térséget a távol-keleti kolosszusnak. Véleményével nincs egyedül. Sokan állítják, hogy Kína, - a régió vezető országai közül jónéhánynak elsődleges kereskedelmi partnere - tekintélyes befolyást gyakorol a latin-amerikai politikákra, és a térséget észrevétlenül a globális befolyásért folytatott újabb keletű amerikai-kínai rivalizálás egyik kulcsrégiójává tette. Washington nemtörődöm figyelmetlensége az ottani politikusok között már-már közhely. Többen úgy látják, hogy minden civilizációs problematikussága ellenére előbb-utóbb teljesen rá lesznek utalva Kína pénzügyi segítségére, annak minden következményével együtt. Csak egyetlen példa: amíg Biden elnök a pandémia legyőzésére kétmillió adag vakcinát ajánlott fel Ecuadornak, Kína az ajánlatot tizenhárom millióval überelte. Lehetséges, hogy Washingtonban egy napon arra ébrednek, hogy a gazdasági bajoktól és politika válságoktól szenvedő kontinensen hagyományos barátaik elfordultak tőlük, és Kína vette át a Nagy Testvér szerepét?

A washingtoni bennfentesek mindazonáltal optimisták. A Fehér Ház kezdi felismerni, hogy Kína dominanciája a régió külkereskedelmében azt eredményezheti, hogy Washingtonnak nem lesz partnere a térség egészét fenyegető migrációs és környezeti válságok kezelésében, sőt, Peking geopolitikai fenyegetésként akadályozhatja céljai elérésében. Eltántoríthatja a kormányokat Tajvan támogatásától, befolyásolhatja a belpolitikákat, sőt, katonai bázisokat is létesíthet, lévén globálisak a céljai. Egyértelmű, hogy Kína feltartóztatását nem csupán az ázsiai-csendes óceáni térségben szükséges forszírozni, hanem a világ más veszélyeztetett területein is. Úgyhogy Joe Biden nem kerülheti meg a kérdést: Latin Amerika egyértelműen politikai prioritás kell, hogy legyen.

Más.

Az amerikaiak a második világháború után hozzászoktak ahhoz, hogy sok és fontos mutatóban megelőzték a világot: ők voltak a No.1. Manapság a világban végbemenő kiegyenlítődés eredményként egyre többször szembesülnek azzal a számukra frusztráló ténnyel, hogy némely dologban nem vezetik a világot, sőt, valamiben ők a huszon-valahányadikok, a tizedikek, a harmincötödikek. Nicholas Kristof, a The New York Times újságírója ilyeneket vett számba:

Görögországban több az érettségizett, míg Oroszországban, Lengyelországban, Lettországban és más helyeken a felmérések szerint jobban értik a matematikát, sőt, az amerikai tizenötévesek egyötöde nem képes egy tízévestől elvárt színvonalon olvasni. Felmerül tehát a kérdés: hogyan lesznek képesek amerikaiak milliói versenyben maradni egy globalizált világgazdaságban? „Amerika jövőjének legnagyobb fenyegetése nem Kína felemelkedése, hanem a mi alul teljesítésünk fontos területeken” – hívta fel a figyelmet az újságíró, aki egyébként úgy véli, hogy Biden elnök gyermekközpontú családpolitikai javaslatai – a gyermeket nevelők adókedvezménye, gyermekgondozási segély, és internet-elérés megkönnyítése – segíteni fognak az áldatlan helyzet rendezésében. Egyes optimista kolumnisták egyenesen az „Amerikai Reneszánsz” eljövetelét ünneplik…

És ha már az elnökről és az „Amerikai Reneszánszról” volt szó…Joe Biden minapi, október 8-iki, az amerikai Őshonos Népek Emléknapján (Indigenous Peoples’ Day) kiadott nyilatkozatával a nevezett napról először hivatalosan megemlékező elnök.  Igyekszik enyhíteni az évszázadok alatt felgyülemlett problémák, a szövetségi és helyi hatóságok által elkövetett jogsértések miatti ellenérzéseket az amerikai, alaszkai és hawaii-i őslakosok leszármazottaiban, oldani az ebben a kérdésben is erőteljes megosztottságot az amerikai társadalomban. Egyúttal ugyanaznap kiadta az október 11-i Kolumbusz Nap-ra (Columbus Day) proklamációját is, amely szintén az őslakosok elleni atrocitások miatti amerikai felelősséget hangsúlyozza:

„Generációkon át a szövetségi politikák módszeresen igyekeztek asszimilálni és törzsterületeikről elűzni a bennszülött lakosságot, kiirtani kultúrájukat. Ma elismerjük az őshonos népek ellenálló erejét és kitartását ugyanúgy, mint azt a felmérhetetlen pozitív hatásukat, amelyet az amerikai társadalomra minden szempontból gyakoroltak”.

Az elnök ezzel a lépésével nemcsak elődjének, Donald Trump-nak a véleményével ment szembe, aki a Kolumbusz Nap eredeti célját, a telepesek, az európai bevándorlók teljesítményéről történő megemlékezést kívánta volna megtartani, és radikális aktivistákat támadott az ünnep hagyományának kiforgatása vádjával, hanem tápot adott azoknak a véleményeknek is, hogy a Fehér Ház - úgymond – támogatná a változtatást. Az elnök célja éppen ellenkezőleg, a kiegyezés és a sebek begyógyítása:

„Legyen ez a mai nap a megemlékezésé - az amerikai felfedező szellemről, az olasz amerikaiak bátorságáról és generációk során át tartó hozzájárulásáról, a Törzsi Nemzetek (Tribal Nations) és az őshonos közösségek méltóságáról és alkalmazkodó képességéról, valamint az előttünk tornyosuló további munkáról szóló megemlékezésé, hogy teljesíteni tudjuk nemzetünk valamennyiünknek tett ígéretét”.

Az egész ügynek hallatlan jelentősége van az amerikai identitás és az erősödő megosztottság enyhítése, avagy mélyítése szempontjából. Idén ugyanis várhatóan elmarad a nagy Kolumbusz Napi szokásos kiárusítás az áruházakban és a gépkocsi kereskedésekben. hogy miért? A kiskereskedők igyekeznek távolságot tartani az újabban sokak által nem „comme il faut”-nak tartott ünneptől. Mi több, az elmúlt évek során államok és városok sora nevezte át a Kolumbusz Napot az Őshonos Népek Emléknapjára. A lépés a telepes gyarmatosítás öröksége elleni kiállásként értelmezendő, - a genovai felfedező neve erre emlékeztethet különösen érzékeny polgárokat, és a kereskedők a hátuk közepébe kívánják a belebonyolódást a kulturális identitás központú) vitákba, a „culture war”-ba. A píszí tombol. Persze, jó figyelembe venni az érzékenységeket, még ha furcsaságokat is eredményezhetnek.

Mindkét elnöki nyilatkozat megtalálható alább:

https://www.whitehouse.gov/briefing-room/presidential-actions/2021/10/08/a-proclamation-indigenous-peoples-day-2021/

A Proclamation on Columbus Day, 2021 | The White House

Váltsunk Európára.

Egy nemrég végzett felmérés szerint a britek 53 százaléka szerint a Brexit rosszul, illetve nagyon rosszul alakul. Az adat 15 százalékos emelkedést mutat június óta. Akik szerint jól, illetve egész jól zajlik, ma már hét százalékkal kevesebben vannak. A The Times attól tart, hogy a karácsonyi nagybevásárlás lidércnyomássá válhat Brexit következményei, a jelenlegi üzemanyag, élelmiszer és kiskereskedelmi kiszállítások ellhetetlenülése miatt. Ugyanis vagy kétszázezer kamionsofőr hiányzik a munkaerőpiacról, mivel a kelet-európai munkavállalók elhagyni kényszerültek a szigetországot. Boris Johnson miniszterelnök, aki a hadsereg gépkocsivezetőinek bevetését is belengette, a problémákért – ó, politikusi találékonyság! – a kelet- és közép-európai EU-s munkavállalókat okolja, akik leértékelték ez a munkavállalói piacot azzal, hogy alacsonyabb bérért és rosszabb munkakörülményeket is vállalva dolgoztak évekig Nagy-Britanniában. A miniszterelnök azzal is mentegetőzik, hogy az a helyzet csupán a brexit és a Covid-19 járvány utáni átmeneti állapot, amikoris a gazdaság alkalmazkodik az új körülményekhez. Közben az áruhiány minden vonatkozásban bénító, és Johnsont az is fenyegeti, hogy az egészségügyi és szociális kiadások beígért növeléséhez valószínűleg adóemeléshez kellene folyamodnia, amit konzervatív párttársai is elleneznek (a napokban volt a Konzervatív Párt éves konferenciája Manchesterben), és a társadalomban is rossz vért szülne.

Külön gondja a brit kormányzatnak a londoni tőzsdepiac siralmas helyzete. Míg 2006-ban a londoni tőzsdén bejegyzett társaságok a globális részvénypiac 10,4 százalékát képviselték, addig ma ez az arány mindössze 3,6 százalék. Miközben a részvénytömeg szintje döntő összetevője minden olyan igénynek, hogy egy ország (város, tőzsde) globális pénzügyi centrumnak nevezhesse magát.

Hab a tortán az újra felbukkant brit-francia kötélhúzás a La Manche csatornai halászati jogok kérdésében. A francia kormány figyelmeztette a Westminstert, hogy a vita valamennyi kétoldalú francia-brit egyezményt érintheti. A francia miniszterelnök, Jean Castex egyúttal azzal vádolta a briteket, hogy nem tartják tiszteletben a még januárban életbe lépett egyezményt (Trade and Cooperation Agreement) az Európai Unióval, mivel 47 kisebb halászhajó engedély kérelméből, hogy a brit felségvizeken halászhassanak, csupán 12-re bólintottak rá. A brit brexitügyi miniszter, David Frost visszautasította a vádat, és azt állította, hogy a kérvények 98 százalékát pozitíven bírálták el.

A magasszíntű heves vita későbbi újra felbukkanására is bizton számíthatunk.

Más, de szintén (sőt!) Európából.

A szlovéniai Brdo pri Kranju-ban tartott legutóbbi EU–Nyugat-Balkán csúcstalálkozó után ugyan az Európai Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen erősködött, hogy „valamennyien egy európai család vagyunk”, de szép szavaknál többet nem kaptak az Unió előszobájába, vagy küszöbén várakozó türelmetlen balkániak. A huszonhetek ugyan leszögezték, hogy támogatják a bővítést, ám nyilvánvalóvá tették, hogy erre a közeljövőben aligha kerülhet sor. Helyette nagyvonalú beruházási támogatást ígér a Bizottság a balkáni országoknak, már abból a puszta megfontolásból is, hogy biztosítsa az Unió jelenlétét a térségben, látható és érzékelhető legyen az emberek számára.

Anze Logar szlovén külügyminiszter arra figyelmeztetett, hogy az Uniónak azeddiginél sokkal aktívabb szerepet kell játszania a régióban, mind a szükséges reformok előmozdításában, mind pedig egy kialakuló geopolitikai vákuum veszélyének elhárításában. világosan utalt arra, hogy ha nem az EU, más érdekelt hatalmak fognak szerepet játszani a térségben, és ez nem lehet a közösség érdeke, mivel stratégiailag veszélyes helyzetet eredményez. (Egyesek szerint szavai a kovid-járvány alatti kínai és orosz maszk- és vakcina diplomáciára célozhattak, melynek segítségével a két hatalom további pozíciókat nyert a -Balkánon.) Vagyis véleménye szerint minél előbb integrálni kell az Európai Unióba igyekvő országokat.

Ugyanakkor több nyugat-európai diplomata azon a véleményen van, hogy az uniós tagság helyetti pótléknak felajánlott EU segélyt egyelőre egyszerűen nem lehet összehasonlítani a versenytársak által kínált lehetőségekkel. Törökország például, amelynek jelenléte húsz évvel ezelőtt alig volt érzékelhető, manapság számolatlanul –és feltételek nélkül - önti a pénzt nagy projektekre, beruházásokra. De más országok is, Kína és Oroszország mellett az Öböl-térség arab monarchiái is nagyon aktívak. Mindez meglehetősen készületlenül érte az Európai Uniót.

Az integráció útjában álló, egyébként is súlyos problémák közben csak szaporodnak. A reformok fájdalmasok lehetnek, a mentalitások nehezen változnak. A korrupció jelentős. A nyugat-európai kormányok keskeny mezsgyén járnak, amikor a szükségszerűségek (integráció lehetőleg most), és saját szavazótáboruk erősödő szkepszise között egyensúlyoznak. A Balkán súlyos történelmi öröksége, az egymás elleni háborúk és atrocitások nemhogy nem múltak el nyomtalanul, de időnként még ma is heves kitöréseket és robbanásig feszült helyzeteket eredményeznek. A Balkán – és itt is különösen Bosznia - törzsi-etnikai viszályainak hagyományos konfliktusmegoldási módszere mindig is a fegyver, az erőszak, a háború volt. Kis túlzással, egyetemi diákjaimnak szoktam volt mondani, ha a viaskodó felektől elvették a Kalasnyikovot, kimentek a kert végébe, és előásták a második világháborús Schmeisser-t. Ha azt elvették, előkapták az első világháborús Mannlicher-t, és így tovább, a kovás puskán át a jatagánig, és talán a kőbaltáig is elmentek volna, de kompromisszumokra senki sem volt hajlandó külső kényszer nélkül. Ezt a helyzetet önállóan a térség jelentős része ma sem képes megoldani. Az Európai Unió ma felelősséget vállal – egyelőre vonakodva – a régió egészéért. A Balkánnak ma végre lehetősége van egyértelműen Európához valóban csatlakoznia. Ezt a lehetőséget sem nekik, sem nekünk nem szabad elszalasztanunk.

A csúcstalálkozón történtek fényében csak remélni lehet, hogy a „család” egyre reményvesztettebb hat balkáni „tagja” nem idegenedik el teljesen az EU-tól.