kmdsz@mfa.gov.hu
+36 1 458-1274
Budapest, 1062 Bajza utca 44.
Eheti elemzésében Dérer Miklós azt vizsgálja, mi a történelmi alapja – ha van ilyen – az orosz narratívának, miszerint a NATO hidegháború utáni bővítése korábbi Moszkvának tett ígéretek megszegését jelentette.
Az elemzők és a nyugati politikusok – és főként a sajtó - jórésze háború-váró hangulatban van már majd két hónapja. Várják, hogy mikor indulnak meg az ukrán határon az Oroszországban és Belaruszban összevont százezres létszámú, nehézfegyverekkel felszerelt csapatok. Nyilván valamiféle katonai eszkaláció - ha nem is átfogó invázió - valószínűnek látszik, tekintetbe véve, hogy Putyin elég nehéz csapdahelyzetbe manőverezte magát. Kilátásba helyezte ugyanis még decemberben, hogy amennyiben ultimátumszerűen előterjesztett alapköveteléseit – a NATO keleti bővítéséról történő lemondást, a szövetség katonai infrastruktúrájának az 1997-es bővítés előtti határokra történő visszavonását, valamint Ukrajna NATO-tagságának végleges levételét a bővítési napirendről – nem fogadja el a Nyugat kötelező érvényű nemzetközi dokumentumokban, „katonai-technikai választ” (military-technical response) lesz kénytelen adni. Miután az Egyesült Államok és a NATO egyaránt és több alkalommal visszautasította és elfogadhatatlannak minősítette a zsarolást (tárgyalásokat és bizalomépítő intézkedéseket javasolt), az orosz fél pedig elégtelennek nevezte a nyugati javaslatokat, minden megtörténhet. Annak ellenére, hogy intenzív két-, és többoldalú tárgyalások és egyeztetések kezdődtek a lehetséges kompromisszumos megoldás megtalálása érdekében.
Hogyan is jutott el a transzatlanti közösség és Oroszország eddig, a világot veszélyes katonai eszkalációval fenyegető és ugyancsak nehezen feloldható patthelyzetig?
A válaszért legalább a hidegháború megszűnéséig és a német egység létrejöttét eredményező 1989-1990-es tárgyalásokig szükséges visszamennünk.[1] Ezek során a Szovjetunió (Gorbacsov) nemcsak az egyesülést volt hajlandó elfogadni, hanem az egyesült Németország NATO-tagságát is, mint ami megakadályozhatja az esetleg újra lábra kapó német militarizmus feléledését. (A második világháború emlékezete a szovjet és az orosz gondolkodás egyik alapja lévén.) Ebbe a megoldásba viszont kizárólag abban az esetben volt kész belemenni, amennyiben a NATO infrastruktúrája nem települ az egykori NDK, Kelet-Németország területére.[2] Hans-Dietrich Genscher nyugat-német külügyminiszter 1990 január 31-i, a bajorországi Tutzingban elmondott beszédében – amit azután „tutzingi formula”-ként emlegettek – biztosította a szovjeteket, hogy a változások nem fogják érinteni biztonsági érdekeiket, nem lesz keleti terjeszkedés, és javasolta az egykori NDK területének különleges státusú területként való kivételét a NATO katonai struktúrájából. Pár nap múlva, február 9-én James Baker amerikai külügyminiszter moszkvai tárgyalásain biztosította a szovjeteket, hogy az atlanti szövetség „egy tapodtat sem (fog) kelet felé” terjeszkedni (not one inch estward). A több- és kétoldalú tárgyalásokon a nyugati politikusok – Genscher és Baker mellett az idősebb George Bush amerikai és Mitterand francia elnökök, Robert Gates CIA igazgató, Margaret Thatcher brit miniszterelnök és Manfred Wörner NATO főtitkár – hangsúlyozták, hogy figyelembe veszik a szovjet biztonsági érdekeket, és beveszik a Szovjetuniót az új európai biztonsági struktúrába.
A hidegháború lebontása és a bekövetkező örök béke és egyetértés illúziója, az akkori eufórikus hangulat sem magyarázhatja, hogy ezeket a tárgyalásokon és a beszédekben elhangzott kijelentéseket – t.i., hogy a NATO nem közeledik a szovjet határokhoz - miért csupán memorandumok tartalmazzák. Miért nem fektették le pontosan és egyértelműen nemzetközi szerződésekben, és ha ez volt a szovjet igény, a végső német egyesülési szerződésben miért csupán az NDK NATO-kivétele szerepel. Miért nem ragaszkodtak Gorbacsovék álláspontjuk és igényeik szerződésbe foglalásához? Az orosz (szovjet) diplomácia ezelőtt és ezután sokkal határozottabban és erőszakosabban igyekezett érvényesíteni vélt és valós érdekeit. Nem gondolom ugyanakkor, hogy ebben az orosz szempontból kedvezőbb esetben a mai vitáknak és értelmezési anomáliaknak jó része elkerülhető lehetne.
Mert miről is van szó?
1990-ben senki sem gondolta, hogy a NATO bővülni fog, sőt, katonai szerepét talán fel fogja váltani egyfajta politikai-biztonsági funkció, vélték. (Vagy az EBEÉ, a későbbi EBESZ válik az európai közös biztonsági szervezetté.) A német egyesülés azonban nem várt gyorsasággal, és nem két állam egyesüléseként, hanem a keleti területek csatlakozásával zajlott le. Az 1989 novemberi berlini fal ledöntése és az egyesült Németország 1990 júliusi NATO befogadása között mindössze 9 hónap telt el. Az év első felében még nem gondolták volna, hogy a szatellit-országok olyan gyorsan válnak le a Szovjetunióról, és az a Szovjetunió, amellyel a tárgyalások folytak és a megállapodások köttettek, és amelynek európai integrációját mindenki közös jövőnek látta, olyan nagyon gyorsan összeomlik és alkotó elemei kiválnak belőle. Ezek a fejlemények biztonsági vákuummal és felfordulásokkal fenyegettek, amiért is a gyorsan önállóvá és függetlenné váló országok teljes mellszéleséggel törekedtek a nyugati struktúrákba. A bővülés nem a NATO, hanem a volt államszocialista országok nyomására történt, a szervezet jó ideig idegenkedett a gondolattól. A politikai kényszerek, a jugoszláv háború borzalmai és a további konfliktusok megelőzése, az Európa-közeli közel-keleti térség bizonytalanságai, a demokratikus átalakulások megszilárdításának célja nem a kísérletezést új konstrukciókkal, hanem a bevált biztonsági struktúrák megerősítését igényelte. A megoldás az egykori szovjet blokk országainak felkínált NATO-tagság, és az új Oroszországnak ajánlott „stratégiai partnerség” volt, amelyben Moszkvának befolyása, de nem vétó-hatalma lehetett az európai ügyekre, beleértve a NATO bővítés kérdéseit is (has a say, but no veto power).
Mindazonáltal az orosz politika sohasem fogadta el a NATO-bővítést. Andrej Kozirjev, a Jelcin-éra kezdeteinek orosz külügyminisztere, akinél liberálisabb és Nyugat-barát politikusa nem igen volt Oroszországnak az utóbbi száz évben, már 1992-be figyelmeztetett arra, hogy a NATO bővítése előbb-utóbb „veszélyes reakciót” (dangerous backlash) válthat ki Moszkvában. Utóda, a „keményebb”, KGB igazgatói múlttal is rendelkező Jevgenyij Primakov a NATO-Oroszország szerződés aláírásakor jegyezte meg, hogy az csupán szépségtapasz, kárkorlátozás (damage limitation) a romló viszonyban. A koszovói NATO-beavatkozást Moszkva „geopolitikai puccs”-nak minősítette, a poszt-szovjet országok színes forradalmait pedig bekerítésként, Oroszországra is veszélyes rezsimváltási kísérletekként (regime change) fogta fel. Abszolút vörös vonalként pedig folyamatosan Georgia (Grúzia), és legfőképpen Ukrajna NATO-tagságát tekintette, amit semmiképpen sem lenne hajlandó tolerálni. Miközben állandóan hivatkozott az 1990-es tárgyalások során tett nyugati ígéretekre, amelyeket Washington és a NATO folyamatosan és azóta is - úgymond - megszegett.
Valóban megszegett ígéreteket?
A Nyugat álláspontja abból indul ki, hogy a helyzet 1990 után és óta gyökeresen megváltozott. Az akkor tett szóbeli ígéretek nem csupán politikailag és jogilag nem minősülnek kötelező vállalásoknak, hanem az a politikai egység – a Szovjetunió -, amelynek tették, megszűnt. Egyébként is az ígéretek – a kontextusukból egyértelmű – kizárólag és csupán Németországra vonatkoztak. Olyan helyzetben tették azokat, amelyben még elképzelés szinten sem vetődött fel az új demokráciák NATO-tagsága. A Szovjetunió és a Varsói Szerződés megszűnése gyökeresen új helyzetet teremtett, és az 1975-i Helsinki Egyezmény értelmében az európai államok szabadon választhatják meg barátaikat és szövetségeseiket. A boszniai, valamint a koszovói háborúk, és legfőképpen a Krím orosz megszállása és elcsatolása Ukrajnától, a kelet-ukrajnai szeparatista polgárháború orosz támogatása pedig teljesen érthetővé teszi az ukrán tagsági törekvést, amit egyébként konkrétan a NATO tagállamok nem tették megfontolás tárgyává, de ragaszkodnak a NATO nyitott kapuk elvéhez és szintén elvben minden ország szuverén jogához a szövetségkötéshez.
Hogyan lehet azt az alapvető ellentmondást feloldani, amely a NATO nyitott kapuk elve, valamint aközött az orosz követelés között van, miszerint a Nyugat egyszer és mindenkorra mondjon le Ukrajna NATO-tagságáról? (Most a többi, a NATO-tól és az Egyesült Államoktól igényelt egyoldalú kötelezettségvállalásról ne is beszéljünk). Lehetséges -e olyan kompromisszum, amelyet mindkét fél konkrét politikai törekvései legalább névleges feladása és arcvesztés nélkül hajlandó elfogadni? Sőt, amit kvázi győzelemként tud otthon eladni?
A Krím a legjobb(?) esetben is a befagyott konfliktusok számát szaporítja, mert jelenleg és a belátható jövőben nincs arra lehetőség, hogy a jelenlegi status quo megváltozzon. Viszont a NATO a nyitott kapuk elve feladása nélkül moratóriumot hirdethet Ukrajna NATO tagságára, mondjuk 2050-ig. (Ez voltaképpen a tagságot meglebegtető bukaresti NATO-csúcs után a tagok többségének határozott ellenkezése miatt ma is hallgatólagosan érvényben van, és a jelenlegi Ukrajna egyébként sem képes teljesíteni a tagsági követelményeket, már a területi viták miatt sem.) Egyúttal bizalomerőstő lépésként vissza lehetne térni egy korszerűsített CFE szerződéshez, amely korlátozná mindkét fél katonai infrastruktúrájának színvonalát Kelet-Európában, az egymással érintkező területeken. A Minszk 2 egyezménynek a Donbasz-ra vonatkozó, demilitarizált autonómiát előirányzó megállapodását is újra el kellene fogadtatni Kijevvel. Végül újra elő kellene venni és modernizálni az 1975-ös Helsinki Megállapodásokat. Elsősorban is közös értelmezést szükséges kialakítani annak a tíz alapelvnek a vonatkozásában, amelyek az államok közötti kapcsolatokat kívánták egyezményes alapokra helyezni – ideértve a szuverenitás tiszteletben tartása, az önrendelkezés, az egymás belügyeibe történő beavatkozás tilalma, az erőszakkal fenyegetés és az erőszak alkalmazásának tilalma, valamint a viták békés lezárása kérdéseiben.
Az ezekben a kérdésekben történő megegyezés és alapvető közös értelmezés elfogadása nélkül nemhogy a jelenlegi, súlyos következményekkel fenyegető vitában, de az európai biztonság általános kérdéseiben sem lehetséges előrelépés.
[1] NATO Expansion What Gorbachev Heard | National Security Archive
[2] Az amerikai feljegyzések szerint Gorbacsov úgy fogalmazott James Bakernek, hogy „any extension of the zone of NATO would be unacceptable” (elfogathatatlan lenne a NATO övezetének bármilyen kiterjesztése)
Üzenjen nekünk