Dérer Miklós: Churchill és az európai gondolat

Az Egyesült Európa szülőatyja?

Churchill és az európai gondolat

Az 1874-ben született Sir Winston Churchill életét és tevékenységét már a kezdetektől meghatározta, hogy hol és mikor született. Ezt a valószínűleg minden emberre alkalmazható közhelyet az ő esetében azért érdemes külön hangsúlyozni, mert a huszadik század legjelentősebb személyiségeinek – mi több, államférfijének - egyikévé fejlődött konzervatív politikus megmaradt születésének adottságai között, még azokban az esetekben is, amikor tevékenysége az események szorításában a szükségszerűségek irányába mozdult el. Nem volt ez máshogyan azokban a lépéseiben sem, amelyeket különösen a második világháborút követően az európai egységgondolattal összefüggésében tett, és amelyek miatt a történészek és a politikusok túlnyomó többsége az Unió alapító atyáinak egyikeként tartja őt számon.

Mennyiben valós ez a minősítés?

Churchill fényes brit és európai leszármazással és rokonsággal büszkélkedhetett volna, ha saját karrierje mindezt nem homályosítja el.[1] Korai katonai pályáján

Blenheim Castle, a Marlborough hercegek ősi fészke, Winston Churchill szülőhelye

indiai, szudáni és dél-afrikai (búr háború) ütközetek szerepeltek, konzervatív párti, majd liberális politikusként (belügyminiszter, majd az admiralitás első lordja, tkp. tengerészeti miniszter) majdnem vége lett pályájának, mikor az első világháború idején őt tették felelőssé a gallipoli partraszállási kísérlet kudarcáért. Visszakapaszkodott. 1925-ben visszatért a Konzervatív Pártba, és különböző kormányzati tisztségeket töltött be a konzervatívok 1929-es választási vereségéig.

A harmincas években kiterjedt publicisztikai és irodalmi-történészi tevékenységgel tartotta fenn magát, vált igazán ismertté ezen a területen is.[1] Az évtized során fő politikai tevékenysége az indiai önkormányzatiság kiterjesztésének és India domíniumi státusának megakadályozását célozta. Kommunista-ellenessége kezdetben bizonyos illúziókkal párosult a kor diktátorai iránt (Hitler, és főleg Mussolini), de ellenezte a német újra fegyverkezést. Alapvetően a Brit Birodalom fennmaradásának és hagyományos nemzetközi szerepe megtartásának volt elkötelezett híve. Innen eredeztethető globális szemlélete, erre predesztinálta származása, neveltetése, egész katonai és politikusi karrierje.

Ezen közben, és ezzel összefüggésben, nyitott szemmel figyelte az európai fejleményeket, és felismerte – politikustársainál hamarabb és jobban – a harmincas évek onnan fenyegető veszélyeit. Már ettől az időtől kezdve megjelenik írásaiban az Európai Egyesült Államok gondolata, mint megoldás a kor problémáira. Ám mindig egyfajta brit fenntartással, sőt elhatárolódással tekintett Európára, miközben európainak vallotta magát. Gyakran idézett megfogalmazása szerint, amit tömörsége miatt érdemes angolul is idézni „we have our own dreams and own task. We are with Europe but not of it. We are linked but not comprised.” Vagyis „megvannak a magunk álmai és feladata. Európával vagyunk, de nem tartozunk hozzá. Kapcsolódunk, de nem vagyunk alkotórésze”. 1938-ban brit és amerikai újságok is közölték „Why not the United States of Europe?” (Miért ne lehetne Európai Egyesült Államok?) című írását. Miniszterelnökként 1942-ben külügyminiszterének, Anhony Eden-nek írt levelében pedig arról írt, hogy „várom az Európai Egyesült Államok eljövetelét, amelyben a nemzetek közötti korlátok minimálisra csökkennek és az akadálytalan utazás lehetséges lesz.” Leginkább persze híres 1946-os, már a háború után mondott zürichi beszédét szokták felemlegetni, amelyben újra felvetette „valamifajta Európai Egyesült Államok” gondolatát, amely „ha jól és tisztességesen építik fel, az Európai Egyesült Államok struktúrája olyan lesz, hogy egyetlen állam anyagi ereje kevésbé fog számítani. A kis nemzetek éppen annyit érnek, mint a nagyok, és megbecsülésük a közös ügyhöz való hozzájárulásuktól függ majd.”

Churchill beszél a Zürich-i Münsterhof-ban 1946

A beszéd hatása emlékezetes volt. Nem csak azért, mert Churchill a háború alatti teljesítményével megkerülhetetlen tekintélyre tett szert, amelyet 1945-ös választási veresége után is megőrzött, hanem azért is, mert az európai egység, az „európai család” gondolata ebben az időben áthatotta főleg az európai konzervatív keresztény politikusok nagy többségét[2]( Alcide de Gasperi, Konrad Adenauer, Robert Schuman, Jean Monnet, de mások, például Paul-Henri Spaak is említhető). A háború alatt a harcoló és a jövőről álmodozó ellenállási mozgalmak is több, mint százötven föderációs-uniós tervezetet és elképzelést produkáltak. A negyvenes években az európai egységet támogató kongresszusok tucatjait lehet felsorolni. Vagyis elvben az elképzelés benne volt a levegőben. A két nagy háború közötti időszaknak, és magának a világháborúnak a tapasztalatai, a német-francia megbékélés igénye, a szovjet térnyeréstől való félelem és az egyre határozottabb amerikai befolyás együttesen ebbe az irányba hatott. Persze, a realitások, a nemzeti elitek konkrét törekvései idővel – inkább hamarosan - visszafogták az álmodozókat, és realistább, fokozatosabb integrációban kezdtek a döntéshozók gondolkodni.

Churchill gondolkodásában a brit külpolitika egyfajta három kör koncepció mentén rendeződött. Első helyen a Birodalom (a Nemzetközösség), második helyen az angolul beszélő népek (kiemelten az Egyesült Államok), és harmadik helyen Európa állt, és a felsorolás sorrendiséget is jelentett.[3] Európával kapcsolatban pedig mindvégig egyfajta kettősség volt nála megfigyelhető. Szavakban integráció-párti, európai nemzetfelettiséggel kacérkodó szónok és publicista volt, cselekedeteiben – különösen második, 1950 utáni miniszterelnöksége idején – inkább a lazább, az Európa Tanács-féle megoldásokat preferálta. Más volt hivatalosan és más magánemberként. A zürichi beszédben támogatta az európai regionális védelmi szervezet gondolatát, miniszterelnökként viszont ellenezte az Európai Védelmi Közösséget, mert az amerikai kapcsolat és Washington európai elkötelezettségének gyengülésétől tartott, féltette az alakuló transzatlanti kapcsolatokat az európai védelmi önállósodástól.

A legfontosabb számára Nagy-Britannia biztonsága volt, ennek biztosítékát az amerikaiak európai jelenlétének fenntartásában látta. A világháború alatt megtapasztalván Britannia gyengülését, az angol-amerikai szövetség, a „special relationship” elkötelezett, „félig amerikai” híveként is Európával inkább taktikázott. Az amerikai politika korszakos váltása – a Truman-doktrína, a Marshall-terv, a berlini légihíd – végül meggyőzte, hogy az amerikaiak maradnak, Londonnak nincs igazán szüksége az egyesült Európára. A NATO megalakulása és megerősödése végül mindent elrendezett: Churchill felfogásában a különleges kapcsolatot ápoló Amerika és Britannia nem egy, az egykori birodalmi hatalmat esetleg hátérbe szorító Egyesült Európával, hanem a (nyugat)európai államokkal egyenként lépett szövetségre.

Ahogy egy életrajz írója, John Ramsden megjegyzi: ”Olyannyira rugalmas volt az Európával kapcsolatos gondolkodásában, abban, hogy valójában mit értett Európán, hogy a háború utáni Európáról morfondírozása megkülönbözhetetlen volt a valamifajta világkormányzásról való homályos vágyakozástól.”

Sir Winston sokáig a Nyugat háromhatalmi (Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Európai közösségek) világpolitikai konstrukciójában gondolkodott. Kései öregkorában, amikor London végre felismerve lehetőségeit és érdekeit, jelentkezni próbált az Európai Gazdasági Közösségbe (EKG), támogatta a tervet, de azzal a feltétellel, hogy a Nemzetközösség érdekei nem sérülhetnek. (Ami, ugye, végül is azt jelentette, hogy nem támogatta, lévén ez irreális feltétel.)

Nevezhetjük Churchill-t az Európai Unió alapító atyái egyikének? A kép nem egyértelmű. Az elméleti Európa-barát (1946) akkor lett euroszkeptikus – bár ezek a fogalmak az idő tájt még nem léteztek -, amikor a EKG valósága sokkal közelebb állt az általa preferáltabb laza európai integráció elképzeléséhez, mint az eufórikus háború utáni korai „illúziók”-hoz. A negyvenhatos Churchill viszont akkoriban táplálta ezeket az illúziókat, ezért kétségtelenül jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy valami elindult a kontinensen a hagyományos nemzetállami ellentétek meghaladásának érdekében, egy működő európaiság kialakítása felé. Az esélyekkel sáfárkodás alakulásában azonban már nem vett részt. A felelősség Európa további és jelenlegi sorsának alakulásáért nem az övé.

Dérer Miklós

[1] később, 1953-ban irodalmi Nobel díjat kapott a második világháborúról írt hatalmas, négykötetes munkájáért.

[2] A baloldal, különösen az egyébként „internacionalista” kommunisták - szovjet ösztönzésre-utasításra - hevesen ellenezték a gondolatot, amely egyébként a túlélésre és otthonaik-családjaik visszaépítésére fókuszáló tömegekben sem keltett nagy hullámokat.

[3] Ez a „three circles” koncepció végig kísérte a 45 utáni brit külpolitika történetét, változásokkal. A birodalom felbomlása után az Egyesült Államok helyet cserélt, és első helyre került. Nagy Britannia Közös-Piac-i, majd uniós csatlakozásakor Európa került az első helyre, hogy aztán a Brexit után újra a fakuló „különleges kapcsolatokra” és a globális Britannia illúziójára hivatkozva az Egyesült Államok váltsa Európát.