Dérer Miklós: Csendes-óceáni reakciók a kínai hatalom növekedésére

Bár az ukrajnai háború beárnyékolja mindennapjainkat, hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy az eddiginél nagyobb figyelemmel kövessük az ázsiai- és csendes-óceáni térség fejleményeit.

Csendes-óceáni reakciók a kínai hatalom növekedésére

Kína jelenlegi megkérdőjelezhetetlen vezetőjének, Hszi Csin-pingnek tízéves regnálása idején a tudatos fejlesztések eredményeképpen, a hagyományos, Teng Hsziao-ping-i visszafogottság feladásával a világ második legnagyobb gazdasága egyúttal a második, és egyre agresszívebben nyomuló katonai hatalmává is emelkedett. Ezt a hatalmat ma már határozottan geopolitikai céljainak alátámasztására használja. Mi több, nemzetközi (globális) céljai érdekében egyre többször a gazdasági és politikai nyomás eszközével is él.

Hszi elnök 2012-es hatalomra kerülése óta a kínai gazdaság 2021-re több, mint kétszeresére nőtt, 8 500 milliárd dollárról 17 700 milliárdra. Miközben az Egyesült Államoké 41 százalékkal, 16 300 milliárdról 23 000 milliárdra. Ezzel Amerika ugyan a GDP-t tekintve változatlanul a földkerekség legnagyobb gazdasága, azonban vásárlóerő paritás tekintetében (Purchasing Power Parity, PPP) már lehagyta az Egyesült Államokat. (Megjegyzés: a covid járvány, a globális ellátási láncok megszakadása, a globalizáció és a nemzetközi kereskedelem megroppanása, a szankciós politikák és az erősödő protekcionalizmus miatt kérdéses, hogy az eredeti prognózisoknak megfelelően 2027-re Kína a GDP tekintetében is megelőzi Amerikát.)

Idén márciusban a pekingi 13. Országos Népi Gyűlés ötödik ülésszakán a kínai kormány bejelentette, hogy az 2023-as pénzügyi évben (átszámítva) 229 milliárd dollárnyi jüant kíván védelmi célokra fordítani. Az összeg „mindössze” 7,1 százalékos növekedést jelent az előző évihez képest, ami már a hetedik egymást követő évben egyszámjegyű, az azt megelőző évek stabil kétszámjegyű   emelkedésével összevetve. Mindazonáltal a növekmény így is jelentős, és már egy ideje Kína az Egyesült Államok mögött a második a globális rangsorban a fegyverkezési kiadások tekintetében. Ami pedig az Indo-Pacifik térséget illeti, a Stockholmi Nemzetközi Békekutató Intézet (SIPRI) adatai szerint Peking ma többet költ hadseregére, mint Japán, Dél-Korea, a Fülöp-szigetek és India együttesen. (Például csak a Kínánál jövőre már nagyobb népességű India 70 milliárdos védelmi büdzséjét több, mint háromszorosan múlja felül a kínai.)

A kínai katonai költségvetés dinamikus növekedése[1] – amelyet Pekingben „helyénvalónak és észszerűnek” tekintenek -, természetesen nyugtalanságot kelt a szomszédokban és az Egyesült Államokban is. Nem véletlenül. A Tajvan körüli feszültség növekedése, a Dél-Kínai és Kelet-Kínai tengereken végrehajtott agresszív kínai akciók, a lassan nyolcvan éves határvita Indiával a Himalájában nem csupán regionális, hanem több vonatkozásban globális fenyegetéseket is jelentenek.

Nem véletlen tehát, hogy Japán, a tradicionális régiós rivális nyugtalansággal szemléli a kínai izmosodást, és válaszlépéseket tesz. Legutóbb bejelentette, hogy az elkövetkező öt év során megduplázza katonai kiadásait, amelyek így elérik a NATO által saját tagjainak ajánlott értéket, a DDP arányos két százalékot. A lépés drámai váltást jelent az ország védelmi filozófiájában, a kialakult stratégiai kultúrában, hiszen a második világháború után elfogadott pacifista alkotmány kizárólag védelmi erőfeszítéseket ismert el.  A terv viszont amerikai nagyhatósugarú rakéták beszerzését is tartalmazza, amelyek távoli ellenséges célpontok - például rakétakilövő bázisok - kiiktatására is alkalmasak. (Kína emlékeztette is Tokiót, hogy kapcsolatokat tekintse inkább együttműködő partnerségnek.) Fumio Kishida miniszterelnök újságíróknak tett nyilatkozatában – konkrét országnevek említése nélkül, de nyilvánvaló utalással Kínára és Észak-Koreára - arról beszélt, hogy „sajnálatos, hogy szomszédságunkban egyes országok növelik nukleáris képességüket, gyorsan fejlesztik fegyveres erőiket és egyoldalú lépésekkel, erőszakosan tesznek kísérleteket a fennálló status quo megváltoztatására. Ezek a lépések napjainkra egyre nyilvánvalóbbak.” A miniszterelnök ezzel indokolta a masszív, 314 milliárd dolláros ötéves programot.

A térkép szemléletesen mutatja, hogy Kína és Japán területi vizeket illető igényei ütköznek a Kelet-Kínai tengeren

A tokiói kabinet által elfogadott nemzetbiztonsági dokumentum pedig már nevesítette a lépés elsődleges indokát, amikor Kínát a ”Japán békéjét és stabilitását érintő valahai legnagyobb stratégiai fenyegetésnek” nevezte, és emlékeztetett arra a kínai álláspontra, amely nem zárja ki az erő alkalmazását a Kínai Népköztársaság és Tajvan egyesítésének elérése céljából. A fenyegetések sorában hangsúlyozza az irat az észak-koreai rakétafejlesztések veszélyét is, hiszen csupán a legutóbbi hónapokban Phenjan 50 rakétát tesztelt, egy ballisztikus rakétája pedig Japán fölött elrepülve landolt a Csendes óceánban. A dokumentum egyébként Oroszország ukrajnai agresszióját is említi nemzetközi kihívások sorában, mint ”az erőszak használatának tiltását érintő nemzetközi jogi rezsim komoly megsértését”, amely „megrázta a nemzetközi rend alapjait”. Vagyis az ukrajnai háború szintén játszott bizonyos, nem is csekély szerepet a japán biztonságpolitika erősödő militarizációjában.

(Érdemes megemlíteni, hogy az előző, 2013-ban elfogadott nemzeti biztonsági stratégia Kínát és Oroszországot még „stratégiai partnerként” nevesítette.)

Feltétlenül említést érdemel, hogy a múltban, a második világháborús vereségből levont tapasztalatok nyomán évtizedekig elkötelezetten pacifista szigetország közvéleményének nagyobb hányada ma már támogatja a védelmi képesség növelését. A nukleáris fegyverkezés mindazonáltal általános elutasítást élvez annak ellenére, hogy szakértők és politikusok – legutóbb a merénylet áldozatául esett néhai Abe Shinzo miniszterelnök – felvetették ennek lehetőségét.

Amíg azonban Tokió lehetőségei és eszközei folytán regionális fenyegetésnek tekinti a felemelkedő Kínát, a Csendes-óceán túlpartján a domináns globális hatalom ennél tovább tekint, és rendszerszintű globális kihívónak tartja Pekinget.

A Kínai Népköztársaság a múlt század hetvenes éveitől kezdett fokozatosan újra a washingtoni politika fókuszába kerülni. Először, mint a szovjet fenyegetéssel szembeni addicionális ellensúly (Nixon és Kissinger politikája), majd a Teng Hsziao-ping-i reformok és világgazdasági nyitás után – felismerve a hatalmas ország hallatlan potenciáljait, – mint együttműködő bevonandó lehetőség és partner a világgazdaságban. Sokáig élt az amerikai elemzők és döntéshozók jó részében az illúzió, hogy Peking az amerikai alapítású globális világrendszer haszonélvezőjeként külpolitikai visszafogottságot tanúsít, és „felelősségteljes letéteményesként” (responsible stakeholder) hosszútávon is elfogadja a kialakult-kialakított nemzetközi status quo-t. Sértett csalódottsággal, majd egyre erősebb ellenszenvvel kísérték a potenciális, majd egyre inkább reális szuperhatalmi riválisként felemelkedő Kína magára találását, és az amerikai (nyugati) dominancia egyre agresszívabb megkérdőjelezését.

A Trump-adminisztráció 2018-as Nemzeti Védelmi Stratégiájában jelenik meg először Kína nem együttműködő partnerként, hanem globális kihívóként. A Kína-kérdés azóta is kezdi folyamatosan „felfalni” az amerikai politikát. Joe Biden adminisztrációja tulajdonképpen egy az egyben követi a Trump-i logikát, és mind a NATO, mind az Európai Unió biztonsági megfontolásaiban is (az amerikainál enyhébb megfogalmazásban, és az európaiak nagyrészétől nem is leplezett vonakodással) megjelenik a Kína-veszély.

Donald Blinken külügyminiszter, Kínának régtől fogva erős kritikusa, az Asia Policy Society-ben májusiban elmondott beszédében körvonalazta a krmányzat Kína-politikáját. Ebben Kínát a nemzetközi rendszer „legkomolyabb hosszútávú kihivásaként” jellemezte. „Kína az egyetlen ország, amelynek nem csupán a szándéka van meg a nemzetközi rend átalakítására, hanem egyre inkább rendelkezik az ehhez szükséges gazdasági, diplomáciai és katonai erővel is.”

Nem véletlen tehát, hogy a washingtoni Kongresszus erős kétpárti támogatással rekordszintű 858 milliárd dolláros védelmi költségvetést fogadott el a Pentagon számára 2023-ra, ami még 45 milliárddal felül is írja az elnök eredeti igényében szereplő összeget.

Amerikai repülőgép-hordozó és kísérő hajói a Csendes-óceánon

Néhány megjegyzés még ide kívánkozik. Amerika saját védelmi és globális képességei növelése mellett a Kína által leginkább fenyegetett Tajvan védelmi képességeihez történő hozzájárulást, elkötelezettségének bizonyítását is tükrözi a most törvénybe iktatott költségvetés. Nem zárható ki ugyanis teljesen, hogy az ukrajnai orosz agresszió Pekinget hasonló lépésre sarkallhatja a saját területének tekintett kis szigetország ellen. A költségvetés ezen kívül tartalmazza az Ukrajnának nyújtandó nagyvonalú katonai segítséget is, azonban egyértelmű, hogy miközben az ukrajnai ügyek aktuálisan nagyobb figyelmet kapnak, a figyelem általános és hosszabb távon érvényesülő fókuszában egyértelműen és változatlanul Kína áll.

Azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy más regionális hatalmak is figyelnek a kínai erősödésre. Ausztrália és a globális szerepéhez elkeseredetten ragaszkodó Egyesült Királyság az Egyesült Államok részvételével Kína törekvéseinek ellensúlyozására 2021-ben létrehozta az AUKUS (A, UK, US) háromoldalú biztonságpolitikai megállapodást.  Még előtte, 2007-ben  Ausztrália, India, Japán és az Egyesült Államok négyoldalú (kvadrilaterális) biztonságstratégiai dialógust kezdeményezett (Quad), a „szabad és nyílt Indo-Pacifik” víziójával, Kína egyoldalú igényeinek meggátlására. Az egyezmény iránt újabban Dél-Korea, Új-Zéland és Vietnam is növekvő érdeklődést mutat, „biztosítandó a szabályokon alapuló tengeri rendet (maritime order) a dél-kínai és kelet-kínai tengereken” is. Amely megfogalmazás megint csak az egyoldalú kínai lépések ellensúlyozásának igényét mutatja.

MINDENKINEK JÓ PIHENÉST, KELLEMES ÜNNEPEKET, BOLDOG KARÁCSONYT ÉS ÚJ ESZTENDŐT KÍVÁNOK!

Dérer Miklós

[1] A kínai hivatalos bejelentések és a SIPRI elemzéseinek eredményei jelentősen különbözhetnek egymástól, mivel a kínai védelmi kiadások nem transzparensek, nem átláthatók, más költségvetési tételek alá is besorolhatóak.