Dérer Miklós: Globális Mozaik

Napjainkban két tragikus eseménysor, az ukrajnai befagyott konfliktus felé araszoló véres háború, valamint a gázai, közvetlen humanitárius katasztrófával nem csak fenyegető, de „itt-van-velünk” helyzetet eredményező izraeli-Hamász szintén háború uralja a nemzetközi figyelmet és a híreket. Mindazonáltal nem ez a két esemény az egyedüli, amely tudatosítja bennünk a nemzetközi rend erősödő törékenységét, a közösen elfogadott szabályokon és megegyezéseken alapuló globális viszonyok zavarait. Államok között és államokon belül élesedő küzdelem zajlik az adott status quo hívei, és az azt megváltoztatni kívánó erők között.  Az egymásnak feszülő nagy és középhatalmi geopolitikai érdekek és törekvések, a kormányzati elvek és az ideológiák – demokrata és autokrata, liberális és illiberális, progresszív és konzervatív, jobb- és baloldali szélsőséges, vallási és szekuláris, nacionalista és föderalista, központosító és autonomista stb. – zajos, egyre durvuló, esetenként véres összeütközései borzolják az egyre csökkenő számú viszonylag nyugodtabb (?) helyeken élők kedélyeit. (Ami azért még mindig előnyösebb a közvetlen érintettség veszélyeinél.) Ám a nyugodtság a mai világban csak annak látszata, hogy egyes események – más, nagyobb események árnyékában – nem érik el a médiumok különös érdeklődésének szintjét, ezért alig, vagy felületesen értesülünk róluk, vagy ha igen, akkor sem igazán érik el az átlagolvasó érdeklődésének küszöbét.  Pedig a két említett konfliktuszóna, meg még talán a tajvani kérdéssel is kapcsolatban a romló amerikai-kínai viszony mellett, és azokon is túl egyre több jele van a nemzetközi viszonyok, hatalmi elrendezések, valamint a világfejlődésre jelentős hatást gyakorló egyes államok időnként heves és erőszakos belső változásának.

Az alábbiakban néhányat ezekből villantanék fel. Persze, annyira bonyolult lett a világ, és annyi a probléma és veszély, hogy lehet mondani, jóformán találomra választottam.

Nem éppen baráti fejlemény a kínai-orosz kapcsolatokban?

A csatolt térképen sötéttel jelzett területek egykor Kínához tartoztak.

Itt Nyugaton erősen tartja magát az a nézet, hogy Kína és Oroszország stratégiai szövetséget kötött a történelmileg kialakult Nyugat-túlsúlyos nemzetközi viszonyok átalakítására. Vannak ugyan olyan - különösen történészi – hangok, amelyek figyelmeztetnek, hogy az aktuális kényszer-jóviszonyt nem lehet egyszer s mindenkorra adottnak venni, mert sok az örökölt bizalmatlanság. A múlt árnyai és az ellentétes érdekeket is mutató geopolitikai versenypályák (Szibéria, Közép-Ázsia, Sarkvidék) bonyolíthatják a kapcsolatokat hosszabb távon. Az is vitatott, hogy Moszkva mennyire fogadna el a nyugati dominancia helyett egy kínait, és ebben a viszonyban egy számára végső soron megalázó junior partnerséget.

Ebben a kontextusban figyelmet érdemel, hogy az év elején a kínai természeti erőforrások minisztériuma elrendelte, hogy a múltban, az egyenlőtlen szerződésekkel Oroszországnak átengedett területek földrajzi neveire az egykori kínai megnevezést kell alkalmazni a térképeken. Így Vlagyivosztok (az orosz csendes-óceáni flotta fő bázisa) ezentúl Hajsenuai néven, Szahalin szigete pedig Kujedao-ként fog szerepelni. Sőt mi több, a minisztérium augusztus végén kibocsájtott egy olyan térképet is, amelyen az 1969-ben véres kínai-szovjet katonai összeütközéshez vezető területi vita alanya, az Usszuri folyó nagy szigete nem Oroszországhoz tartozik, hanem kínai területként van feltüntetve. (Az Ukrajnában lekötött és kínai támogatásra szoruló Moszkva egyelőre nem reagált.)

Kína területi törekvései és a szomszédok

A helyzet az, hogy a Kínai Népköztársaság nem csupán „lágy” eszközökkel, áttételesen, másodvonalbeli intézmények meglepetéseivel jelöli ki területi ambícióit, hanem drasztikusabb megoldásokhoz is folyamodik. (Természetesen mindig a gyengébb, vagy annak tartottszomszédokkal szemben.) Ez történik például a Dél-kínai-tengeren, ahol leplezetlen erőszakkal igyekszik érvényesíteni igényeit, amelyeknek mostanában legtöbbször a Fülöp-szigetek szenvedő alanyai. Egyelőre úgy tűnik, a Fülöp-szigeteket   a Kínával felerősödött területi vitájában magára hagyták közvetlen szomszédjai: nem számíthat ASEAN partnereire, amelyek gazdaságilag egyre inkább függő viszonyba kerülnek Kínával, így ebben a kérdésben negligálják a szolidaritást. Viszont ez egy ragyogó alkalom, hogy az Egyesült Államok és más tradicionális nyugati partnerei erősítsék fejlődő biztonsági együttműködésüket Manilával, és növeljék a megalapozatlan és túlzó kínai törekvésekkel szembeni ellensúlyt.

Országok, amelyekkel Kína vitában van a Dél-Kínai tenger területi határainak kérdésében

Miről is van szó?

A kontinentális bezártságából globális kereskedelmi és politikai céljai miatt egyre agresszívebben kitörni igyekvő, nacionalista, hatalmi ambícióit egyre leplezetlenebbül érvényesíteni akaró Kínai Népköztársaság gyakorlatilag valamennyi dél-keleti szomszédjával vitában van a Dél-kínai-tenger kontinentális talapzatának értelmezése miatt. Magyarán Kína a nemzetközi szerződések és bírósági döntések ellenére jóformán az egész talapzatot saját gazdasági területének tekinti (lásd a fenti térképet). Ennek érvényt is próbál szerezni, egyre erőszakosabb eszközökkel. Mesterséges szigeteket épít a térségben, amelyekre katonai eszközöket telepít, és zaklatja-provokálja a saját területi vizeiknek tekintett részeken a szomszédos országok halászhajóit, őrhajóit.

A piros vonal jelzi a kínai területi igényeket. Látszik, hogy a többi érdekelt hatalom igényelt tengeri határvonalai is keresztezik egymást, bár ők könnyebben képesek megegyezni egymással

A kínai területi igényeket nemcsak a hajózási-ellátási útvonalak biztosítása, a katonai-stratégiai megfontolások (az amerikai hadihajók szemmel tartásának kísérlete és a régió ellenőrzése) magyarázzák, hanem az is, hogy a tengerfenék nagy mennyiségű földgáz- és kőolajkészleteket rejt. És most nem is beszélünk a kínaiak által halálosan komolyan vett történelmi mítoszokról és obskurus térképekről, amelyekkel igyekeznek alátámasztani túlzó igényeiket. Természetesen, az igazi érvet a kínai népi felszabadító hadsereg elsöprő regionális ereje adja, és ezzel kizárólag az Egyesült Államok segítségével, a hetedik flotta jelenlétével képesek ellenerőt állítani a térség országai.

A myanmari junta bajban van

Myanmar, az egykori Burma, a valamikori Brit-India keleti tartománya, az csúcsos-aranykupolás templomok hazája ma az iszlám rohingya kisebbséggel szembeni atrocitásokkal, az 1962 óta folyamatos (2001 és 2011 között formailag polgári) katonai kormányzat terrorjával, és a polgárháborús helyzettel, a felkelők sikereivel szerepel a hírekben. Myint Swe tábornok, a katonai juntaelnöke legutóbb arra figyelmeztetett, hogy az ország akár részekre eshet szét, mivel a hadsereg súlyos vereségeket szenvedett, és nagy területeket veszített a felkelőkkel szemben, Felhívta a lakosságot, hogy sorakozzon fel a katonaság mögé.

Elemzők nem tartják valószínűnek, hogy ez bekövetkezik, így a rendszer instabilitása a következőkben csak nőni fog. Nem utolsó sorban, hogy a menekültkérdésben és más vitákban is fenyeget az összeütközés veszélye a szomszédos országokkal.

Pakisztán MIRV rakétatesztje növeli a dél-ázsiai nukleáris fegyverkezési versengés kockázatait

Pakisztán nagy eredményeket ért el a fejlett rakétatechnológiában kínai, és feltehetően észak-koreai támogatással, de saját tudósainak a fejlesztő munkájával. Legutóbbi sikeres kísérlete egy középhatósugarú ballisztikus rakétára (MRBM – medium range ballistic missile) szerelt MIRV-el (multiple independently targetable re-entry vehicle – több egymástól függetlenül célba juttatható robbanófejjel felszerelt töltet) kulcsfontosságú lépés volt a dél-ázsiai stratégiai egyensúly és védelmi képességek fejlődésében. Azt jelenti, hogy Iszlamabad egy lépéssel közelebb került céljához, India sakkban tartásához azzal, hogy sebezhetőbbé teszi India születőfélben lévő rakétavédelmi rendszerét. (Az indiai rakétatechnológia fejlesztése elsősorban nem Pakisztán ellen irányul, hanem az ősi rivális és jelenlegi fő konfliktusforrás, Kína rakétavédelmének áttörését célozza.)

A MIRV-eknek a múlt század hatvanas éveitől folytatódó térhódítása persze azzal a nem lebecsülendő veszéllyel jár, hogy az egyszerre több célpontra mért csapás növeli egy bénító első csapás jelentőségét, ezáltal destabilizálja a nukleáris hatalmak közötti viszonyokat, és növeli az eszkalációnak, a megelőző csapások igényének, és a minél több robbanófej és célba juttató eszköz felhalmozásának kockázatait.

Mindenesetre a rakétatechnológia fejlesztésével és a MIRV-ek hadrendbe állításával Pakisztán csökkenteni kívánja az indiai és pakisztáni hagyományos erők közötti jelentős aszimmetriát. Ugyanakkor lépéseivel bonyolítja a dél-ázsiai „nukleáris triád” (Kína, India és Pakisztán) kölcsönös viszonyának dinamikáját, megkönnyíti egy nukleáris összetűzés lehetőségét, és Indiát kétfrontos háború veszélyével fenyegeti, lévén Pakisztán Kína kvázi szövetségese – ez a kapcsolat így nem intézményesült -, és India viszonya egyik országgal sem „felhőtlen” – hogy sokkal erősebb kifejezést most ne is használjak.

Az mindenesetre nyugtalanító, hogy állandósult a gyakran fegyveres összecsapásokba torkolló feszültség az indiai-kínai határon, mivel a két ország rohamléptekben növekvő katonai képességei akár egy nukleáris eszkaláció veszélyét is hordozhatják. Ugyanis a helyzet kísértetiesen közelít a „biztonsági dilemma” állapotához, aminek a lényege, hogy ez egyik fél biztonsági lépéseinövelik a másik biztonsághiány -érzetét, ezáltal komolyan fegyverkezni kezd, mire az egyik fokozza a készülődést, mire a másik….stb. stb. vagyis a spirál kölcsönösen beindul, és az egész térségben kiszámíthatatlan fegyverkezési versenyt indít el.

Japán demográfiai katasztrófa előtt?

Történelmében első alkalommal fordul elő, hogy a szigetországban minden tizedik ember 80 éves, vagy idősebb (!). Sőt mi több, a népszámlálási adatok szerint a 125 milliós lakosság majd egyharmada (29,1 százaléka) 65 éven felüli. A ENSZ jelentése rámutat, hogy a népesség átlagban Japánban a legidősebb a világon. Ha ehhez azt is hozzátesszük, hogy Japánban mérték az egyik legalacsonyabb születési rátát a világon, a helyzet akár tragikusnak is nevezhető. Nem véletlenül kongatta meg a vészharangot idén januárban Kishida Fumio miniszterelnök, amikor azt nyilatkozta, hogy az ország annak a határán van, amikor még éppen képes társadalomként működni[1]. Ahogyan mondta, Japán elérkezett a „most vagy soha” helyzetéhez.

Japán egymást követő kormányai a múltban is - és a Kishida-kormány jelenleg is – próbálkoztak gyermekszám-növelő programokkal, minden eredmény nélkül. A múlt század hetvenes éveiben még évente kétmilliós újszülöttszám tavaly alig 800 ezerre csökkent.

Ez a helyzet megterheli a szociális ellátórendszert (idősgondozás, nyugdíjak), éssúlyos zavarokat okoz a munkaerőpiacon. Mindezek ellenére a hatóságok elzárkóztak eddig vendégmunkások és migránsok befogadásától.

A Japánban tapasztalt demográfiai problémák újabban nem ismeretlenek más ázsiai országokban sem. Dél-Korea jelentette tavaly a világ legalacsonyabb termékenységi rátáját, és Kína népessége is 2022-ben csökkent először 1961 óta - - 850 ezer fővel.

A fejlemények elgondolkoztatóak. A fejlettség átka? A Nyugat helyzete ismétlődik? Veszélyben az „Ázsiai Évszázad” mítosza?

Dérer Miklós

[1] "Japan is standing on the verge of whether we can continue to function as a society,"