Dérer Miklós: Japán-amerikaiak megpróbáltatásai a 2. világháború alatt

Egy katonai rendész éppen kiszögeli azt a rendeletet, amely a japán származásúak jogkorlátozó begyűjtéséről rendelkezik

Az előzmények

Háborús helyzetekben az összes Egyesült Államokban tartózkodó polgárát, alattvalóját, lakosát stb. azoknak az országoknak, amelyekkel az Államok háborúban áll, a szövetségi kormányzat ellenséges idegeneknek (enemy alien) minősíti. Így az 1812-es angol-amerikai háborúban a brit alattvalók, az első világháborúban a német, valamint a Németországgal szövetségben lévő Olaszország, Ausztria és Magyarország, Bulgária és Törökország ott tartózkodó szülöttei minősültek ellenséges idegennek.

Internálandó német-amerikaiak begyűjtése az első világháború idején

Ezeket a személyeket akkor – a kémektől tartó felfokozott veszélyhelyzeti hangulatban – kezdetben főleg regisztrálták (mint ellenséges idegeneket), de egy részüket, beleértve az amerikai házastársakat is – internálták.[1]

A második világháború idején, az 1941 decemberi Pearl Harbor elleni japán támadás után Roosevelt elnök a „potenciális veszélyt jelentő” ellenséges idegenek őrizetbe vételét rendelte el, leginkább német, olasz és japán származásúakat. Kihallgatásuk után többségüket internálták, többnyire gyenge bizonyítékok és alaptalan vádak alapján. (Sőt mi több, Washingtonnak sikerült rávennie tizenöt latin-amerikai országot is, hogy hasonlóan kezelje és adja ki az Egyesült Államoknak a területükön élő és ellenséges idegennek minősülő személyeket és családtagjaikat.)[2]

A japán származásúak megpróbáltatásai

A második világháború idején mintegy 120 ezer japán származású, főként a nyugati parton lakó személyt telepítettek ki és internáltak, akiknek 62 százaléka amerikai állampolgár volt.

Japán származásúak érkezése a kaliforniai Santa Anita begyűjtő helyre 1942-ben

Az amerikai sajtó általában támogatta az internálásokat. Ahogy a Los Angeles Times szerkesztőségi cikke írta: „A vipera mindig is vipera marad, bárhol kelt ki a tojásból. Így a japán szülőktől származó japán-amerikaiak, akik japán tradíciók szerint japán légkörben nevelkedtek…annak ellenére, hogy esetlegesen állampolgárságot nyertek, majdnem magától értetődően és nagyon ritka kivételektől eltekintve japánként, és nem amerikaiként nőnek fel… Éppen ezért, bár egyes esetekben talán igazságtalanság történhet, valamennyiüket potenciális ellenségnek kell tekinteni. Így arra a végső következtetésre kell jutnunk, hogy az effajta kezelésük mindenképpen szükséges az alatt az idő alatt, amíg fajukkal (race) háborúban állunk.”

Ebben az időben a japán kitelepítések és internálások meglehetősen népszerűek voltak a közvéleményben is. Egy 1942 márciusi felmérés szerint az amerikaiak 93 százaléka támogatta az állampolgársággal nem rendelkezőkkel szembeni politikát, sőt, 59 százalék az Egyesült Államokban született és állampolgár japánok ellenit is. Ez utóbbi adat pedig fényt vet arra is, hogy a politika támogatása azért nem volt általános.

Katonai rendőr és kitelepítendő „ellenséges idegen” interakciója

Az Orange County Register, egy napjainkban is virágzó helyi hírlap meg is jegyezte: „Számunkra úgy tűnik, hogy emberek bűnösként való elítélése lojalitásuk állítólagos hiánya miatt és mindenféle bizonyíték mellőzével túlságosan idegen életmódunktól és túlságosan hasonló azon kormányzatok cselekedeteihez, amelyek ellen éppen háborút viselünk…El kell ismernünk, hogy a szabadság veszélyes dolog, de mégis a legbiztonságosabb mindenek között.”

Az intézkedések csak részben magyarázhatóak biztonsági szempontokkal A nyugati part fehér farmerei is erős nyomást gyakoroltak a Roosevelt-adminisztrációra, hogy a számukra kihívást jelentő japán gazdasági tevékenységet ilyen módon is korlátozza. Helyi (és országos) politikusok pedig jópontokat igyekeztek szerezni a háborús pszichózis következtében nem igazán közkedvelt japán-amerikaiak elleni fellépéssel a választóik körében.

A szigorúan őrzött koncentrációs táborokban elhelyezett japán származásúaknak nem csupán a szabadságát korlátozták, hanem vagyonukat is elkobozták. Hozzáférésük az egészséges élelemhez és a megfelelő orvosi ellátáshoz szintén korlátozott volt. Mai pénzben kettő és ötmilliárd dollár közé becsülik az etnikai alapon kollektív ítélettel sújtott amerikai japánok veszteségeit.

Nyilvánvaló, hogy a japán-amerikaiak koncentrációs táborokba kényszerítése emberi és állampolgári jogaik vérlázító semmibe vétele volt. Sőt, az intézkedés nyilvánvaló rasszizmusát az is bizonyítja, hogy arányaiban az ellenük hozott intézkedések messze felülmúlták a német- és olasz-amerikaiakkal szembeni eljárásokat. Az ő esetükben a sokmilliós létszámból csupán párezer szenvedett internálást, vagy egyéb fogva tartást.

A megbélyegzést és a korlátozások következményeit nem lehetett sokáig fenntartani a háború után. Az 1970-es években a Japán-Amerikaiak Polgári Ligája és más jóvátételt követelő japán szervezetek nyomására az emberi jogok iránt különös figyelmet tanúsító Carter-kormányzat vizsgálatot indított az 1942-es intézkedések – különösen a koncentrációs táborokba helyezés - jogszerűségét megállapítandó.  Az ebből a célból létrehozott bizottság jelentése (Személyi Igazságszolgáltatás Elutasítása – Personal Justice Denied címmel) végül 1983-ban megállapította, hogy nagyon sovány bizonyítékokon alapult a háborús időszak japán lojalitáshiányának a feltételezése, és oda konkludált, hogy a bebörtönzések egyszerűen rasszista előítélet alapúak voltak. Javasolta a táborok foglyainak jóvátétel fizetését.

A sérelmek orvoslására végül Ronald Reagan elnöksége alatt került sor. A Polgári Szabadságjogok 1988-as Törvénye (Civil Liberties Act of 1988 ) hivatalosan is bocsánatot kért a bebörtönzésekért és felhatalmazta a kormányzatot, hogy minden érintett és még életben lévő személynek 20 ezer dollár (mai értékben kb. 50 ezer dollár) kártérítést fizessen. A törvény egyúttal az akkori japán-amerikaiak elleni korlátozó intézkedéseket „faji előítéletnek, háborús hisztériának és a politikai vezetés kudarcának” minősítette.

1992-re, a kárpótlások befejezésekor az amerikai kormányzat mintegy 1,6 milliárd dollárt (mai értékben kb. 4 milliárd dollárt) fizetett ki a háború alatt jogtalanul fogva tartott 82 219 japán-amerikai polgárnak. Ezzel jogilag rendezte a sérelmeket.

Kérdés, hogy a lelkekben és egyéni sorsokban okozott károkat mennyiben sikerült orvosolnia.

Dérer Miklós

[1] Az első világháború idején mintegy 480 ezer németet és német származásút regisztráltak, akik közül 6 ezer 300-at le is tartóztattak. Mindezek túlnyomó többsége honosított és állampolgársággal rendelkező amerikai polgár volt.

[2] Az internáltak között a náci Németországból menekült zsidó származásúak is voltak.