Dérer Miklós: Joe Biden elnökségének első hónapja

A járvány időszak alatt saját KMDSZ-es szerző által jegyzett külpolitikai tartalommal bővítjük honlapunkat annak érdekében, hogy olvasóink/ tagjaink számára még naprakészebb, még színesebb tájékoztatással tudjunk szolgálni. Itt olvashatják Dérer Miklós külpolitikai elemző áttekintését a Biden-adminisztráció első hónapjáról.

Enter Biden

1

Belpolitika

A tavaly novemberi elnökválasztás körüli méltatlan történések, az eredményeknek már előzetesen, majd utólag is fenntartott folyamatos megkérdőjelezése, és különösen a január 6-i washingtoni, precedens nélküli események (a Capitolium épületének megrohanása) kétségeket ébresztettek az amerikai demokrácia állapotával és jövőjével kapcsolatban is. Ha végül ezek az aggodalmak eltúlzottaknak is bizonyulnak, rávilágítanak az amerikai társadalom egyre súlyosabb, és már-már bebetonozódó megosztottságára. Ne felejtsük el, hogy a republikánus szavazók kétharmada változatlanul úgy hiszi, hogy Donald Trump - az egyértelmű bírósági stb. határozatok ellenére - megnyerte az elnökválasztást, sőt, túlnyomó többségük a Republikánus Párt és a volt elnök közti választás esetén az utóbbi mellett tenné le a voksát.

És ez a társadalmi, faji, politikai és igen, az Államokon belüli földrajzi megosztottság az igazi kihívás. Az „union” helyett és ellenében a „disunion”, amelynek mély, az 1860-as évek polgárháborús szembenállásáig vissza követhető gyökerei vannak. Különböző identitásokról és szocializációkról van szó, amelyeknek távolodását és ellenségessé válását külső, valamint belső, hazai hatások csak fokozták. A rasszizmus, a faji megkülönböztetés és ellentétek minden hivatalos, törvényi egyenjogúsítás mellett is nehezen enyészik el, időről időre még erősödik is. A globalizáció következményei, a termelő iparok kitelepülése más országokba, például Kínába, a munkanélküliség réme és a munkajövedelmek stagnálása, ugyanakkor a jövedelmi olló hatalmas szétnyílása nem sok jót ígért. A kékgalléros fehér alsó középosztály demográfiai veszélyeztetettsége mindennapi érzésükké súlyosbodott. Az egyre fokozódó ázsiai és latino bevándorlás, a „kisebbségek” (feketék, nők, LGBTQ+ emberek, stb.) esetenként erőltetett pozitív diszkriminációja, a fekete elnök (Obama) és az esélyes női elnökjelölt (Hillary Clinton), a „píszí” (politikai korrektség) túlzásai, stb. ennél a nagyon fehér, nagyon maszkulin, nagyon macsó, és magát nagyon „amerikai”-nak tartó rétegnél kiverte a biztosítékot.  A 2016-es választáson pedig csatlakoztak hozzájuk azok is, akiknek elegük lett a keleti parti és hollywoodi hagyományos elitek liberális dogmatizmusából. Az inga kilengett és egy milliárdos médiaszemélyiség ráharapott a lehetőségre.

A 2017-tel kezdődő három évben a gazdaság hasított (nem utolsó sorban a globális konjunktúra hatására is), a bel- és külpolitikának volt belső támogatottsága – erős ellenzéke is, ami azt illeti. Donald Trump valószínűleg megkapta volna a lehetőséget második ciklusára, ha nincs a Covid19 világjárvány és annak csapnivaló elnöki kezelése, valamint, ha nincsenek az elnökválasztás körüli ferdítések, méltatlanságok és nincs Trump személyiség jegyeinek teljes és végső(?) kibomlása.

A tavaly novemberi elnökválasztáson Joe Biden a hídépítés, az árokbetemetés, az ellentétek feloldásának és a megosztottság megszüntetésének ambiciózus centrista programjával győzedelmeskedett. Középutassága a Demokrata Párt frakcióinak az (ideiglenes?) pacifikálásával, különösen az erős és befolyásos baloldalnak a (szintúgy ideiglenes?) leszerelésével érte el az első sikereket. Ugyancsak aktivista elnöknek mutatkozott már hivatali idejének legelső hetében a tizenöt elnöki rendeletével, amelyben visszavonta, illetve megmásította elődje néhány alapvető és meghatározó politikai lépését. A továbbiakban a törvényhozás támogatására is szüksége lesz, mindenek előtte el kellene érnie, hogy a szenátusi 50-50 paritást a lehető legtöbb esetben növelje nyolc-tíz republikánus szenátor támogatásának megnyerésével. (Ezzel elkerülhető lenne az elnöki rendeletekkel történő, a kongresszusi törvényhozást megkerülő kormányzás esetleg csupán egy ciklusra kiterjedő ideiglenessége.) Tekintve négy évtizedes törvényhozói beágyazottságát, elismert kompromisszum készségét, erre van esélye.

Annál is inkább, mivel a klímaügyek, a gazdasági lehetőségek biztosítása, a gyermekszegénység leküzdése, a diákhitel kérdés, vagy végre az egészségbiztosítás ügyének rendezése nem egyszerűen liberális ügyek Amerikában. Ugyan Biden kifejezetten liberális agendával indul neki az elnöki négy évnek, azonban az olyan, odaát a többség által túlzottan baloldalinak tekintett javaslatok, mint a „Medicare for All” (általános egészségbiztosítás), a Green New Deal (a nem környezetkárosító iparok preferálása, beleértve az ország energia-önállóságában döntő olajpala bányászat betiltását), vagy a rendőrség szövetségi támogatásának beszüntetése (Defund the Police), valamint az általános alapjövedelem nem találnak támogatásra az elnöknél.

Végsősoron az Egyesült Államoknak, mint a világ vezető demokráciájának a státusza nem a hatalmi ambíciónak a hangoztatásától vagy kikényszerítésétől, még csak nem is a gazdasági teljesítőképességtől vagy a katonai erőtől függ. Sokkal inkább attól a képességétől, hogy belső problémáit meg tudja-e oldani átláthatóan és hatásosan. A világ csak ebben az esetben fogadja el akár mintának, akár csak olyan hatalomnak, amelyhez igazodni tud, és amelynek politikai elképzeléseit érvényesnek és támogatandónak lehet tekinteni. Egy olyan vezető hatalomnak, amelyik a példa erejével, és nem az erő példájával van jelen a világban.

Biden kvalitásai és politikai tapasztalata megkérdőjelezhetetlenek; problémának a korát szokás emlegetni. Kétségtelen, nem lehet tudni, hogy egy, vagy kétciklusos elnök lesz-e, sőt, kitölti-e a teljes első ciklusát.

Az elnök előtt emberpróbáló feladatok tornyosulnak. Legelőször is meg kellene fékeznie a tomboló járványt, amely az Egyesült Államokat sújtja arányaiban leginkább a világon, el kellene hárítania a gazdaságot fenyegető recesszió rémét, és kezdenie kellene valamit a rasszizmus erősödésének problémájával is.

És akkor a megoldandó vagy kezelendő külpolitikai ügyekről most nem is beszéltem.

Enter Biden

2

Külpolitika

Az amerikai elnökváltások idején a világpolitika elemzői minden alkalommal felteszik a kérdést: mi várható az új elnöktől a külpolitikában, mennyiben folytatja elődjének irányvonalát, illetve mennyiben lesznek akár mélyreható változások, netán szakítás az előző stratégiával. Milyen lesz a folytonosság és a változás aránya, hogyan készüljön fel a világ Washington várható törekvéseire?

Elöljáróban le kell szögeznünk, hogy az államoknak stabil érdekei vannak, amelyek felfogása nehezen változik, bár a jó politika ezen a hosszútávú érdekeken belül alkalmazkodik a világban lejátszódó folyamatokhoz.

Az mindenesetre már tudható, hogy Joe Biden szakítani szándékozik elődjének a szövetségesek többségét taszító, a partnereket elbizonytalanító és a versenytársakkal és potenciális ellenfelekkel a viszonyt elmérgesítő, ellentéteket súlyosbító politikájával – már amennyire lehet és tud. Az egyoldalú lépések helyett nagyobb hangsúlyt kíván helyezni a diplomáciára, a nemzetközi szervezetekre, és a szövetségesekkel való multilaterális egyeztetéseket is vissza fogja hozni az amerikai külpolitika gyakorlatába. Elődjének érdektelen hozzáállásával ellentétben határozott szándéka erőteljesen képviselni a demokratikus elvek és értékek védelmét a Fehér Ház és a State Department megközelítéseiben, a diplomáciai viszony minőségében, és fellépni a világban elburjánzó autoriter tendenciákkal szemben.

Az újra felszínre kerülő nagyhatalmi ellentétek Biden-i kezelése is figyelmet érdemel. Az amerikai globális politika két legjelentősebb egyedi problémájában – a „stratégiai kihívást” jelentő Kínához való viszonyban, és a „katonai fenyegetést” képviselő Oroszország-politikában - az elnöki adminisztráció helyzetét könnyítő alapvető kétpárti konszenzus van, bár a részletek, a „hogyan” kérdése számos vitát fog még eredményezni. Nem alakult ki még részleteiben például az Iránnal, a Közel Kelettel és az Észak-Koreával kapcsolatos végleges álláspont sem. A világban mindenesetre pozitíven fogadták Biden első külpolitikai lépéseit, a párizsi klímaegyezményhez és a WHO-hoz történő újra csatlakozást, az egyetlen megmaradt nukleáris fegyvereket korlátozó egyezmény (Új Start) meghosszabbítását, valamint a transzatlanti kapcsolatok minőségét erősítő megnyilatkozásait és stílusát.

Az elnöki terveknek két régóta épülő korlátot szükséges figyelembe venniük az elkövetkezendő években.

Az egyik, hogy az amerikai közvélemény – miközben elfogadja, sőt támogatja az Egyesült Államok világpolitikai szerepvállalását - sokkal kevésbé hajlandó az ezzel járó terheket is vállalni, és a politikusok esetenként önmegvalósító törekvéseinek az árát megfizetni. Nem támogatják az amerikai külpolitika túlzott függését a katonai hatalomtól, azt, hogy mindig országuk legyen az első, amelyik reagál egy válságra bárhol a világban, és fizeti az ezzel járó költségek oroszlánrészét – pénzben, felszerelésben és emberanyagban. A vezetőszerep (leadership) és hitelesség (credibility) nagypolitikai megfontolásai kevésbé számítanak szemükben, mint az a kérdés, hogy a tengerentúli beavatkozások mennyiben igazolhatók mindennapi biztonságuk, életmódjuk és életszínvonaluk védelmének biztosításával. Vagyis – ellentétben a mainstream külpolitikai elit gondolkodásmódjával -, a nemzetközi szerep és intervenciók értelmét a belpolitikai és a „személyes hasznossággal” tudják kizárólagosan igazolni. Az amerikai választó tehát nem fog beállni bármely jelentősebb vér- és anyagi áldozattal járó külhoni vállalkozás mögé csupán globális stratégiai megfontolásokat támogatandó. Ez a helyzet pedig az Egyesült Államok hagyományos, először a leghatározottabban Truman és Kennedy elnököktől megfogalmazott, erősen militarizált globális külpolitikai doktrinájának további jelentős átgondolását eredményezheti. Nem véletlen, hogy Donald Trump relatív népszerűségét az is táplálta, hogy ő volt az első amerikai elnök, aki elnöksége időszakában nem indított nagyobb katonai akciót a világban sehol.

Van azonban egy másik korlátozó tényezője is az „America is back” politikának. (Helyesebb talán rizikónak nevezni.) A Biden adminisztráció vissza kívánja szerezni, újra el kívánja foglalni az Egyesült Államok Trump elnöksége előtti helyét a világban. Ahogyan az elnök kijelentette a State Department-ben tartott első nagyobb külpolitikai beszédében: „adminisztrációnk készen áll felölteni a kabátot és újra vezetni”.

A kérdés az, hogy a külvilág, a szövetségesek és a partnerek, nem is beszélve a potenciális versenytársakról és ellenfelekről, mennyiben állnak erre készen. Az utóbbi években ugyanis, az iraki háború, a 2008-s pénzügyi válság, valamint az ázsiai és csendes-óceáni térség, és azon belül is különösen Kína példátlan ütemű felemelkedése, és legfőképpen a Trump időszakban az „America First” politika és az elnök általános tevékenysége következtében az Egyesült Államok presztízse és befolyása jelentős csorbát szenvedett. Bár elsősége katonailag – egyelőre – megkérdőjelezhetetlen, valamint ereje és képességei sokszorosan felülmúlják a potenciális riválisokét, a gazdasági, politikai és ideológiai súlya már nem az egyetlen szuperhatalomé – a „nélkülözhetetlen nemzet” (Madeleine Albright külügyminiszter, 1998) – és státusza megrendült. Az egypólusú világrend tényleg csak egy történelmi pillanatnak bizonyult (The unipolar moment – Charles Krauthammer 1990-s cikke a Foreign Affairs folyóiratban), és a világ alapvetően megváltozott. Az Egyesült Államok azonban változatlanul szükséges szereplője a nemzetközi rendszernek, fontos biztosítéka a stabilitásnak, a demokrácia globális fennmaradásának.

Európában Joe Bidennek és egyébként felkészült csapatának meg kell győznie az elbizonytalanodott, a változó világhoz alkalmazkodni igyekvő és az Amerika utáni világrendre kényszerből készülődő szövetségeseket arról, hogy újra bízni lehet Washingtonban; arról, hogy képes és akar is globális vezető szerepet játszani, vezetni és a közös érdekeket egyeztetve képviselni.

Az európai közvéleménykutatásokban nem szerepel jól Amerika, presztízse folyamatosan csökken, egészen odáig, hogy a többség már inkább semleges álláspontot foglalna el az amerikai-kínai stratégiai versengés megítélésében, egy követendő európai álláspont kialakításában. A Biden-adminisztráció egyáltalán nem lehet biztos abban, hogy régi szövetségesei automatikusan követnék a mégoly „antitrumpista” külpolitikai lépéseit is. Pedig a transzatlanti kapcsolatok rendezése életbevágó a multilaterális nyugati külpolitika Biden-i tervének valóra váltása szempontjából. A Trumpot jellemző ’több mint távolságtartás’ után – emlékezzünk: a volt elnök Európát ellenségnek (foe) nevezte, az Unió felbomlásáért szurkolt, és Amerika kihasználásával vádolta a partnereket, nem is beszélve a NATO-nak a kilépés lobogtatásáig elmenő megkérdőjelezéséről –, a gesztusokon túlmutató külpolitika lehet képes helyreállítani a stabil bizalmi viszonyt az új körülményekhez és a bekövetkezett változásokhoz történő hozzá igazítás jegyében. Hiszen maga az új elnök is kijelentette jó párszor, hogy a dolgok nem mehetnek úgy tovább, mint annak előtte, a „business as usual”-hez való visszatérés nem lehetséges. Európa időközben a kényszerű alkalmazkodás mellett kezdett felnőni, a szuverenitásról és stratégiai önállóságról vitázik, miközben várja az együttműködő, kooperációra kész Amerikát.

És talán van még egy politikát korlátozó-alakító tényező. Egy anekdota szerint amikor az idős Harold Macmillan volt angol miniszterelnököt egy fiatal munkatársa megkérdezte, hogy mik voltak a legnagyobb akadályok politikája végrehajtásában, azt válaszolta: „Az események, fiatal barátom, az események”.

Amelyek, mint tudjuk, minden elgondolásnak keresztbe tehetnek.

Dérer Miklós