Dérer Miklós: Kongresszusok és diplomácia

Kongresszusok és diplomácia

Az újkort megelőzően, a nemzetközi életet és az érintkezések kiemelkedő területét a modern idők eseteit jóval felülmúlóan a háborúk és fegyveres torzsalkodások jelentették, amelyek békekötéssel értek véget, am a béke elérésének folyamatát lezáró tárgyalásokat nehezen lehet konferenciáknak nevezni. Az uralkodók személyes vagy megbízottjaik útján elért fegyvernyugvása általában egyfajta királytalálkozóként ment át a köztudatba. (Ámbár a visegrádi királytalálkozó, ahol a magyar, a cseh és a lengyel uralkodók és más szuverének vettek részt, talán megérdemli a konferencia elnevezést.) Nevezetes nemzetközi összejöveteleknek a gyakori kétoldalú királytalálkozók mellett inkább az egyházi zsinatok és szinódusok számítottak, mint például a konstanzi zsinat, amelyik Husz János pere és megégetése miatt is rögzült a történelem iránt érdeklődők tudatában.

Az újkor, a vallásháborúk vége hozta a nagy változást.

A vesztfáliai békekongresszus

Az 1648-ban megkötött vesztfáliai béke, amely nemcsak a harmincéves háborút, hanem a nyolcvanéves németalföldi holland- spanyol ellenségeskedést is lezárta, véget vetett a vallásháborúk korszakának, egyenrangúnak ismerte el a protestantizmust, és a dinasztikus felfogáson túllépve az elismert határok közé konstruált szuverén és egyenjogú államokat ismerte el a nemzetközi kapcsolatok szereplőiként. A több évig tartó tárgyalásokon ekkor még a gyűlölködő, de a kifáradás jegyeit mutató, megegyezésre kényszerülő felek az egymástól ötven kilométerre lévő Münsterben (katolikusok) és Osnabrückben (protestánsok) tartózkodva, követeik útján tartották a kapcsolatokat egymással, ami ezek után már inkább ritka, mint megszokott megoldásai közé számított a korai kamaszkorát élő nemzetközi diplomáciának.

A vesztfáliai rendszer nem csupán lerakta az alapjait az európai nemzetközi rendszernek, hanem következményeiben új megoldásokat is hozott az európai diplomáciai gyakorlatban. A szuverén államok ezt követően teljes felhatalmazású (plenipotentiary) diplomatákat küldtek egymás fővárosába, aki ott már nem eseti jelleggel, hanem állandó jelleggel tartózkodtak, és megbízójukat (az uralkodót, vagy a kormányzatot)[1] teljes hatalmat (authority) gyakorolva képviselték. A tizennyolcadik század fordulójára pedig ezek a diplomaták feladatukat már „modern” kiterjesztésben is gyakorolták, nevezetesen a kereskedelmi kapcsolatok elősegítésében, állandó tárgyalásokban az ellentétek elsimítása, szövetség-, és békekötések előmozdításában. A diplomaták nem voltak még professzionálisan képzettek, sem fizetettek, ezért többnyire gazdag arisztokraták töltötték be a pozíciókat, figyelembe véve azt is, hogy a küldő és fogadó államok általában monarchiák voltak. Sőt, egyfajta arisztokratikus kozmopolitizmust jelezve nem is feltétlenül voltak ők az adott állam polgárai, vagy beszélték a küldő állam nyelvét.

Európa a vesztfáliai béke után

A bécsi kongresszus

Az 1815. évi bécsi kongresszus a napóleoni háborúk lezárásával, a császár és a francia császárság bukásával, a kontinentális francia hegemónia felszámolásával, valamint az ún. szent szövetségi rendszer létrehozásával a francia forradalom maradék nyomaink az eltüntetését is célozva ült össze. Az esemény a történészek túlnyomó többsége számára - jogosan - a restaurációt, az ancien régime és a Bourbonok visszatérését, a reakció győzelmét jelentette, amely azonban a század ötvenes éveiig, a krími háború időszakáig biztosította a békét, egyúttal pedig a nagy birodalmak – elsősorban Oroszország – döntő befolyását a kontinensen. Mások - árnyaltabban - a kongresszus társadalmi esemény jellegét („táncol a kongresszus”), a nagykövetfeleségek, a Madame de Stael típusú hölgyek (salonnières és ambassadrices) szalonjainak szerepét is kiemelik a politikusi háttéregyeztetések modern formáinak kialakulásában a történések értékelésekor.

Táncol a kongresszus

A tizenkilencedik század elején, sőt még jó sokáig az említett kozmopolitikusság, egyfajta „transznacionális elit” jelenléte a vezető diplomaták kiválasztásában tovább élt. Példának okáért a bécsi kongresszuson meghatározó résztvevő Sándor cár külügyminiszterei között volt lengyel herceg (Czartoryski), korzikai gróf (Pozzi di Borgo), görög gróf (Kapodisztriasz, később a független Görögország első államfője), vagy baltikumi német báró (Nesselrode). Sándor cár egyébként maga is szívesen vett részt a tárgyalásokon, uralkodói tekintélyével megnehezítve a diplomaták dolgát. Mindazonáltal megindult a diplomáciai pálya „szakemberesítése” is ebben az időben, első lépésekként a külügyér dinasztiák kialakulása, a hosszantartó helyi külügyi szolgálatok következményeképpen. (A három-négy évenkénti váltás viszonylag modern fejlemény.)

Európa a bécsi kongresszus előtt és után

A bécsi kongresszus tárgyalásainak eredményeként 1815. szeptember 26-án létrejött az I. Sándor orosz, I. Ferenc osztrák és III. Frigyes Vilmos porosz uralkodók által életre hívott és öröknek feltételezett, a birodalmak érdekeit tükröző Szent Szövetség. Az éppen aktuális korabeli hatalmi egyensúly és a legitimitás követelményeinek megfelelő döntések azonban nem lehettek tartósak, mivel figyelmen kívül hagyták az ébredő nemzeti mozgalmak erejét, a liberális nacionalizmust, a nemzeti államok kialakításának igényét, ami a továbbiakban alapjaiban kérdőjelezte meg a bécsi kongresszuson elfogadott birodalmi rendezést. A húszas években a görög függetlenséget még lehetett a szent szövetségi rendszertől független fejleménynek tekinteni, lévén nem a keresztény Európában, hanem a muszlim Oszmán Birodalomban változtatta meg a status quo-t. Belgium megalakulását, vagy az olasz risorgimento-t, az egységes Olaszország fokozatokon keresztüli megalakulását azonban már nem. A végső csapást a rendszerre a krími háború adta, amelybe Franciaország és Nagy Britannia a törökök oldalán és Oroszország ellenében avatkozott be, és győzte le az ólomlábú, reformokról addig hallani sem akaró cári birodalmat.

A bécsi kongresszus javára kell írnunk mindazonáltal, hogy nem előlegezte meg a huszadik század nagy békekongresszusainak hozzáállását, és nem zárta ki a tárgyalásokból a legyőzöttet (Franciaországot), sőt, lehetőséget adott képviselőjének, Talleyrand hercegnek, hogy hatékonyan képviselje országa érdekeit.

 Az átmenet korszaka

Az első világháborúig terjedő időben nem alakult ki olyan hosszabb távon érvényesülő, az európai egyensúlyt szavatoló nemzetközi rendszer, amelyik egy nagyobb konferenciához lett volna köthető. Történtek részleges megoldások, mint az Oroszország európai státusát a krími vereség után visszaállító londoni Pontus-konferencia (1871), vagy az európai török jelenlétet csökkentő, Nagy-Bulgáriát létrehozó San Stefano- béke (1878), Ám ezt a balkáni alakulatot a berlini kongresszus még ugyanabban az évben a balkáni szomszédok nyomására megcsonkította. A berlini kongresszus egyébként egyértelműen az Osztrák -Magyar Monarchia később ideiglenesnek bizonyult sikereivel zárult (Bosznia okkupációja).

Andrássy, Bismarck és Gorcsakov a berlini kongresszuson

A hátralévő időt egyrészt a gyarmati politikák összeütközése, a keleti kérdés (a török birodalom lassú, de gyorsuló agóniája) és az európai átrendeződés (három császár szövetsége, kettős, majd hármas szövetség, antant létrejötte) uralta. A két Balkán háborút lezáró bukaresti béke (1913) nemcsak a török európai jelenlétet szorította majdnem teljesen vissza, hanem véglegesítette a Balkán országainak helyét az antant és a megszilárduló hármas szövetség (Központi Hatalmak) hamarosan kirobbanó konfliktusában, az 1914-1918-as nagy háborúban. Ami után a győztes hatalmak újra megkísérelték, hogy valamifajta európai rendet hozzanak létre.

A versailles-i kongresszus

A háború és a fegyverszüneteket követően 1919 első felében Versailles-ban folytatott tárgylások, valamint még a háború alatt kialakított és elfogadott célokat körvonalazó egyeztetések eredményeként létrejött békerendszer (szintén használt elnevezéssel a „Párizs környéki békeszerződések”) megalkotásába nem vonták be, nem hallgatták meg a legyőzött államok képviselőit. Nem volt lehetőségük a döntések előtt kifejteni álláspontjukat, érvényesíteni érdekeiket. Nem véletlen, hogy a létrejött békerendszert az egykori Központi Hatalmak utódállamaiban békediktátumnak nevezték. A békediktátumokban a kisebb győztesek túlbuzgó nacionalizmusa és a nagyobb államok mindenáron büntetni akarása és a teljes felelősséget a legyőzöttekre hárító törekvései érvényesültek. Diplomáciai erőfeszítések kizárólag a győztesek álláspontjainak összehangolásában érhetők tetten, a veszteseknek nem osztottak lapot. Így az első világháborút lezáró békék nem okoztak megnyugvást a második világháború előzményének, sőt, előkészítésének is bizonyultak, és nem véletlenül tartják egyes történészek az 1914-1945 közötti időszakot a nagy huszadik századi egyetlen világháború egységes korszakának, így a „nagy háborút” a világégés első felvonásának.

Lloyd George, Orlando, Clémenceau és Woodrow Wilson a Versailles-i konferencián

Az újabb világégés, a második felvonás elhárítására ugyan a harmincas években történtek diplomáciai kísérletek – például a müncheni egyezmény -, azonban a helyzet a fasizmus és a nácizmus megerősödésével, valódi természetük felismerésének elmaradásával olyan mértékben megváltozott, hogy nem katonai eszközökkel (diplomáciával) a tragédia megelőzése lehetetlennek bizonyult. Chamberlain brit és Daladier francia miniszterelnökök megbékéltető politikája, a sokat emlegetett appeasement, amit az első háború hatalmas veszteségeinek emlékezete is táplált, Hitler zsarolásával és háborús törekvéseivel szemben Münchenben totális vereséget szenvedett.

Teherán, Jalta, Potsdam, Párizs…meg a többiek

A nemzetközi rendszer jelenleg még (és már majd nyolcvan éve) fennálló konkrét körvonalai a második világháború alatti és a háborút közvetlenül követő tárgyalások és konferenciák eredményeként alakultak ki. A két világháború tapasztalata a megelőzőnél tartósabb és jobban alátámasztott, kiegyensúlyozottabb és konszenzusosabb viszonyok kialakítását tették szükségessé. Ezért már a háború korai időszakában megindult a tervezés a háború utáni világ körvonalairól. Amely a háború későbbi időszakában több vonalon is zajlott.

A Hitler-ellenes koalíció vezetőinek konferenciái voltak az alap.

Churchill, Roosevelt és Sztálin Jaltában

Először 1941 augusztusában a még nem hadviselő, de országát a demokrácia arzenáljának tekintő Roosevelt és Churchill találkoztak Új-Foundland mellett, a brit Prince of Wales fedélzetén, ahol a britek támogatásáról döntöttek, és a békecélokat körvonalazó Atlanti Chartát fogalmazták meg.

Pearl Harbor után, már hadviselő félként ugyanazon év karácsonyán Washingtonban újra találkozva Roosevelt a hazai vélemények ellenében beleegyezett, hogy Németország a fő ellenség, leküzdése prioritást élvez.

1943-ban Teheránban Sztálinnal kiegészülve a három nagy a katonai kérdések mellett megegyezett a szovjet határok nyugat felé tolásáról.

1945 február elején Jaltában Lengyelország volt a fő kérdés (határok, de főleg a kormány összetétele), amiben alapvetően Sztálin elképzelése dominált, de megegyeztek a Japán elleni szovjet hadüzenetről is az európai háború befejezése után (a Csendes óceán térségében még fogytak a harcok), valamint Németország demilitarizálásáról és az ottani befolyási övezetek kialakításáról. Döntöttek a háborús bűnösök megbüntetéséről és a német jóvátételről is.

1945 Potsdamban – már Roosevelt halála és az európai győzelem után, Truman elnök részvételével –a győzelem után Németország és a kisebb csatlósok sorsáról döntöttek, részletezték a háborús jóvátételek kérdését is.

A nagy háborús konferenciák sorában meg kell említeni a Kairót is. z egyiptomi fővárosban 1943 novemberében az angolszász vezetők Csang Kai-sek kínai vezetővel találkozva a Japán-ellenes távolkeleti háború kérdéseit vitatták meg.

Németországgal a győztesek az alakuló érdekellentétek miatt nem kötöttek békeszerződést (Japánnal sem akkor, s a Szovjetunió azután sem a déli Kurili-szigetek hovatartozása feletti vita miatt), de 1946-47 folyamán a volt német szövetségesek megkapták a szigorú békefeltételeket. Később világossá vált, hogy a győztesek közé tartozó Lengyelországnak ugyanaz a sors jutott, mint a veszteseknek. (Párizsi békeszerződések). Ezeken a tárgyalásokon már diplomaták vettek részt, a három nagy már nem találkozott többé. Elég hamar világossá vált, hogy a győztesek közé tartozó Lengyelországnak ugyanaz a sors jutott, mint a veszteseknek – a szovjet érdekszférába kerültek.

A négy nagyhatalom képviselői a potsdami konferencián

A konferenciák másik, sok szakmaiságot és diplomáciai jártasságot is igénylő vonala az ENSZ és csatolt részeinek megalakítását eredményezte. 1944 októberében a washingtoni Dumberton Oaks-ban lefektették a háború utáni új világszervezet alapjait, majd 1945 júniusában az 51 alapító tag a San Francisco-i konferencián aláírta az ENSZ Alapokmányát (UN Charter). Közben folyt az ENSZ-rendszer kiépítése, a szakosított szervezetek (FAO, ILO, UNESCO, WTO, stb.) megalakítása, valamint az új nemzetközi pénzügyi rendszer, a Világbank-csoport kialakítása. (Ennek végső korvonalai 1945 decemberben, az Egyesült Államok New Hampshire államában, a Bretton Woods-i konferencián, Maynard Keynes részvételével nyertek formát.)

Ez utóbbi szakmai-szakértői konferenciákon – amelyeken a legyőzött országok képviselői nem lehettek jelen, és amelyeknek körvonalai szintén már a háború folyamán alakor kaptak – szakemberek és szakdiplomaták vettek részt, de a döntéseiket természetesen a politikusok hagyták jóvá.

A háborút hamarosan követő hidegháború viszonyai között az elzárkózás dominált, a tárgyalások, a diplomaták munkája jó pár évig takaréklángon működött. Majd az olvadás, utána pedig az enyhülés hozta el újra a tárgyalások, a diplomácia, a csúcsértekezletek újabb, már sokkal intenzívebb korszakát. Ami reményeink szerint továbbra is velünk marad, bár mintha egyesek, fontos döntéshozók kezdenek megfeledkezni a huszadik századi világháborús tapasztalatokról.

Dérer Miklós

[1] Nagy a hagyományok ereje: az Egyesült Királyságba manapság sem Őfelsége Kormányához küldik a nagyköveteket, hanem „to the Court of St. James’s”.