Dérer Miklós ezúttal az afrikai kontinens helyzetéről ad pontos áttekintést.

Mesebeli Afrika?

Kezdjük az utóbbi idők napi híreivel.

Dél-Afrikában az ellenzék – a Gazdasági Szabadságharcosok (Economic Freedom Fighters – EFF) elnevezésű párt – sztrájkfelhívása a hatalom, az 1994-es, az apartheid rezsim vége utáni első szabad választások óta kormányon lévő Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) letartóztatásokkal fűszerezett heves reakcióját váltotta ki. A tiltakozók nemcsak a gazdasági (energia) nehézségek súlyosbodása, a napi tíz órára felszökő áramszünetek és a magas munkanélküliség miatt szüntették be a munkát, hanem az egyre népszerűtlenebb Cyrill Ranaphosa elnök lemondását is követelik. A kormányzó párt hatalma fenntartása szempontjából a jövőre esedékes választások nem sok jót ígérnek. Huszonnyolc év után első ízben van esélye az ellenzéknek kormányra kerülni – a jelenlegi helyzet legalábbis ezt prognosztizálja.

A feszültségeket azt is mutatja, hogy egy adóellenőrt, aki a legmagasabb körökben elburjánzott korrupciót vizsgálta, ismeretlenek fiával együtt agyonlőtték.

Kenyában a legutóbbi, szeptemberi választások eredményével elégedetlen ellenzék a hatáságok tiltása ellenére utcára vonult és összecsapott a könnygázt is bevető rendőrséggel. A feszültségeket itt az okozza, hogy a választásokon alulmaradt Raila Odinga nem ismerte el vereségét, állítva, hogy legyőzte az azóta hatalomba emelkedett William Ruto-t. Az elektori kollégium azonban nem adott neki igazat. Odinga viszont változatlanul azt hangoztatja, hogy a választásokat „ellopták”, és hetente tartott tüntetések bizonytalanságot keltenek az országban.

Nigériában szintén az ellenzéki jelöltek támogatói tartják ébren a választási eredményeket megkérdőjelező tiltakozást, rendeznek megmozdulásokat.

Szenegálban is ezrek vonultak az utcára, hogy tiltakozzanak a - szerintük politikailag motivált okokból - rágalmazással és nemi erőszakkal vádolt ellenzéki vezető, Ousmane Sonko perbe fogása ellen.

Tunéziában, az arab tavaszt követően egy ideig fennmaradt „mintademokráciában”, amelyhez az Európai Unió és az elemzők nagy reményeket fűztek mint a Maghreb és az arab világ mintaállamához, csalódás csalódást követ. Az ország káoszba fulladt azt követően, hogy az elnök, Kaisz Szajed megfosztotta a parlamentet hatalmától és elnöki diktatúrát vezetett be. A puccsnak minősített változás elleni és melletti, többször zavargásokba torkolló tüntetések okoznak már jó ideje bizonytalanságot az észak-afrikai országban.

Az ugandai parlament nagy többséggel, üdvrivalgások közepette március közepén elfogadta az afrikai kontinens legszigorúbb, a homoszexuálisok és általában az LMBTQ emberek elleni törvényét. A homoszexuálisként azonosítottak általában 10 év börtönbüntetésnek néznek elébe, sőt egyes esetekben az életfogytiglani, vagy a halálbüntetés is kiszabható. Barátok, családtagok, bárki köteles jelenteni, amennyiben környezetében valakiről megtudja, hogy meleg. A törvény kritikusai felhívják a figyelmet arra, hogy a rendelkezés visszaélésekre ad alkalmat, mert rengeteg a zsaroló telefonhívás, amelyben azzal fenyegetik a vonal túloldalán rettegő félt, hogy amennyiben nem fizet, jelentik a hatóságnak, hogy homoszexuális az illető, és ez már önmagában elegendő a perbefogásra.

Zimbabwe-ban nyáron választások lesznek, és a hatóságok mindent megtesznek, hogy a választók reményeit egy esetleges kormány-, sőt rezsimváltást illetően elnyomják. A fojtogató politikai klíma változatlanul jellemző az országra, az állam elhallgattatja a bíráló hangokat és üldözi az ellenzéki politikusokat. Egyre újabb és újabb intézkedések jönnek sorban a szabad véleménynyilvánítás és a gyülekezési szabadság korlátozására. Az 1980-tól 2017-ig az egykori „fehér” gyarmatot vaskézzel uraló Robert Mugabe elnökségét ugyan egy katonai puccs megdöntötte, de nem sok változott a diktatúra mellett az aids-járványtól is sokáig keményen sújtott országban.

Az államok sérülékenysége és a rendszerek törékenysége nem véletlen a kontinensen. A gyarmati rendszer örökségei, a rabszolgaság emlékei, a törzsi-etnikai tarkaság, és az ennek tarkaságnak nem megfelelő, mesterséges és az európai gyarmatosítóktól örökölt határok, a társadalmak szétaprózottsága mind hozzájárulnak, vagy okozói a sérülékenységnek. Az elhúzódó polgárháborúk (Etiópia, Szudán), iszlamista és más milíciák (a szaharai államokban), törzsi fegyveres csoportok tobzódása (a kongói régióban) meglehetősen gyakori.  Ilyen körülmények között a legfőbb, sőt, több helyen egyetlen szervezett erő a hadsereg. Az elképesztő, és még mindig gyorsuló ütemű demográfiai robbanás, az ennek következményeként létrejött és az államokat szinte kivétel nélkül -legfőképpen a fiatalokat - sújtó nagyfokú munkanélküliség, a tőke és a megfelelő oktatás hiánya, a klímaválság és a természeti környezet védelme mellett a jövő egyik nagy humán kihívását jelentő problémája.

Az afrikai problémák közül itt és most nézzünk kettőt, kissé részletesebben és grafikonokkal alátámasztva.

A demográfiai robbanás

Ami a migrációs veszteséget illeti, számunkra, Európa számára az elkövetkező évtizedek egyik nagy kihívása lesz az a nyomás, amit a jobb életre, vagy egyszerűen csak munkára vágyó és kontinensünkre igyekvő milliók özöne jelenthet.

Az alábbi korfa hegyesszögű piramis formája is bizonyítja az afrikai lakosság fiatalságát, a fejlett országoknál lényegesen alacsonyabb átlagos élettartam mellett. A két adat együtt a javuló, de korántsem megfelelő egészségügyi és szociális viszonyokat is mutatja.

Katonai puccsok

Az afrikai kontinens államai 1960, „Afrika éve” óta, amikor is tizenhét egykori gyarmat nyerte el függetlenségét, 2012-ig több mint 200 katonai puccsot éltek át. 2012 után a katonaság hatalomváltási kísérleteinek száma jelentősen csökkent, de változatlanul messze felülmúlja a világ más régióiban előforduló katonai hatalomátvételek számát és arányát. Sőt, az utóbbi években a puccsok egyfajta reneszánszát is tapasztalhatjuk, ahogyan ezt a Bissau-Guineában, Guineában, Maliban, Csádban, Szudánban és Burkina Faso-ban lezajlott sikeres és sikertelen katonai puccsok és puccskísérletek bizonyítják. Burkina Faso egyébként kilenc sikeres és egy sikertelen puccsával az első helyet „vívta ki” ebben a sorban, őt követik Bissau-Guinea, Gambia és Szudán egyaránt hat sikeres és tíz (!) sikertelen katonai hatalomátvétellel a függetlenség óta.

A katonaság politikai szerepvállalása nem egyszerűen egy hataloméhes ezredes akcióját, vagy egy etnikailag-törzsileg tarka országban az ilyen alapú ellentéteken nyugvó hatalomátvételt jelenti. Azt is esetenként, ám az állammá és nemzetté válás nehézségei, a kulturális és vallási pluralizmus jelenségei, a rossz kormányzás, a mindent elöntő korrupció, az autokrata tendenciák elleni fellépés, vagy éppen ellenkezőleg, annak igénye bizonyos hatalmi körök által, a pangó gazdaság felélénkítésének vágya, és más törekvések nagyobb szerepet játszanak a katonaság sérelmeinek orvoslásánál, vagy egy ambiciózus tiszt elképzeléseinek érvényesítésénél. Lévén, hogy a katonaság sok országban az egyetlen „nemzeti”, szervezett és irányított intézmény, az ország „rendbehozatala” – bármit jelentsen is ez – szinte magától értetődően ettől a szervezettől indul ki, ettől várja a lakosság egy része is a megoldást. A hidegháború időszakában a szembenálló felek külső befolyására is történtek puccsok, manapság ez már inkább lekerült a napirendről.

A 2023-as év sem – ahogyan az írás elején felsorolt néhány esemény is mutatja – ígérkezik könnyűnek. 2022-ben, alig, hogy a kontinens kilábalt a covid-járványból, súlyos klimatikus anomáliák (extrém szárazság például Szomáliában és Kelet-Afrika szerte), sáskajárások, az ukrán háború következményeként élelmiszer- és étolajválság, valamint a mindezekkel együtt járó magas infláció sújtotta Afrikát. Növelve a függetlenség kivívása utáni majdhogy nem általános   örökölt politikai instabilitást. A lokomotívok, a gazdasági húzóerőként szolgálható nagyok, mint Dél-Afrika és Nigéria lassuló növekedési pályára kerültek.

Mi több, a kontinens egyre intenzívebb geopolitikai versengés célterületévé vált, stratégiai helyzete és nyersanyag kincsei, politikai és katonai támogatást kereső ingatag rezsimjei és mozgalmai a hasznot és befolyás kínálják a hatalmasoknak. Az Európai Unió és a későn eszmélő Egyesült Államok egyre nagyobb nyugtalansággal figyeli a módszeres és jól átgondolt kínai és orosz befolyásolási és behatolási törekvéseket, amelyeket részint gazdasági, részint katonai támogatás támaszt alá. Kína már régóta jelentős kölcsönöket nyújt az afrikai országok egy nagyobb csoportjának, segítve az infrastruktúra és a konnektivitás fejlődését, és egyúttal adósfüggésbe is hozva a kormányokat. Legújabban 40 milliárd dolláros segítséget ígért a kontinensnek. Oroszország egyes polgárháborúktól szabdalt szaharai és közép-afrikai országokban van jelen katonai támogatásokkal (a hírhedt Wagner-csoport).

Egyébként a franciák és a britek is biztonsági támogatást nyújtanak egyes volt gyarmataikon az elszaporodó fegyveres csoportok elleni küzdelemben.

Joe Biden elnök - 2014 óta először – részint a riválisok ellensúlyozására, 2022 decemberében USA-Afrika csúcsot hozott össze, amelyen bocsánatot kért a rabszolgaságért, és 55 milliárd dolláros beruházási programot hirdetett meg. Az Európai Unió is megrázta magát, és a 2022 februári EU-Afrika csúcson egy 150 milliárd dolláros közös beruházási programot dolgoztak ki, egyúttal - többek között - biztonsági és migrációs partnerségi együttműködésben is megállapodtak, miközben elkötelezték magukat a multilateralizmus mellett.

De Japán is 8 milliárd dollárt irányzott elő Afrikának.

A Nyugat persze bizonyos hendikeppel indul a versenyben a gyarmatosítás sérelmei és a hidegháború alatti, a gyarmatosítók elleni küzdelemhez nyújtott szovjet segítségnyújtások emlékei miatt. Ez a hendikep az ukrajnai háborúhoz valló afrikai távolságtartó hozzáállásban is megmutatkozik. Mindazonáltal a verseny nincs lefutva. A hatalmas lehetőségek vonzzák az érdeklődőket, ám a hatalmas korlátok sem elhanyagolhatóak. Hosszabb távon nyilván a kontinens önérdeke fog győzedelmeskedni, és partnerként az, illetve azok lesznek elfogadva, akik ezt az afrikai önérdeket – nevezetesen, hogy az elképesztő méretű problémákra megoldást találjanak, vagy legalább is kezelni tudják őket  - elfogadják, és beépítik saját politikájukba.

A Nyugat persze bizonyos hendikeppel indul a versenyben a gyarmatosítás mélyen ülő sérelmei és a hidegháború alatti, a gyarmatosítók elleni küzdelemhez nyújtott szovjet segítségnyújtások emlékei miatt. Ez a hendikep az ukrajnai háborúhoz való afrikai távolságtartó hozzáállásban is megmutatkozik. Erősíti a „nem igazán a mi ügyünk” mentalitást, az ukrán önvédelemmel történő azonosulás hiányát az a körülmény is. hogy nemcsak Afrika, de az egész Globális Dél nyugtalanul figyeli, hogy Ukrajna esetleg elvonja a tehetősebb országok figyelmét az ő problémáikról. A háború következtében elmaradó, illetve akadozó gabona-és étolaj-szállítások is növelik az éhínséggel gyakorta szembesülő kontinens bajait.

Mindazonáltal a verseny nincs lefutva. A hatalmas lehetőségek vonzzák az érdeklődőket, ám a hatalmas korlátok sem elhanyagolhatóak. Hosszabb távon nyilván a kontinens önérdeke fog győzedelmeskedni, és partnerként az, illetve azok lesznek elfogadva, akik ezt az afrikai önérdeket – nevezetesen, hogy az elképesztő méretű problémákra megoldást találjanak, vagy legalább is kezelni tudják őket  - elfogadják, és beépítik saját politikájukba.

Dérer Miklós