Dérer Miklós: Nagyon Gáz

Az Európai Unió tagországai július 26-án válságtanácskozásra ülnek össze, hogy megtárgyalják a téli időszakra mindenképpen szükséges rendkívüli intézkedéseket abból a célból, hogy a csúcsfelhasználás időszakában is biztosítani lehessen az elegendő fűtési és elektromos energiát.

Nagyon Gáz

Egyre inkább erősödik a felismerés, hogy globális energiaellátási problémákkal, elsősorban gázellátási nehézségekkel, neadjisten válsággal kell szembenéznünk.

A Gazprom legújabban 50 százalékkal kevesebb gázt szállít Ausztriának. Szerencsére jelenleg (nyáron) a kereslet alacsony, és az ellátás biztosított. Mindenesetre az osztrákok gőzerővel építenek új tározókat, jelenleg úgy 42 százalékos a feltöltöttség, és azt tervezik, hogy a télre ezt az arányt 80 százalékosra tornásszák fel.

Más országokba is kevesebbet szállítanak az oroszok - Csehország, Olaszország, Franciaország és Szlovákia különösen érintett. (Na és Németország is, amelyről még szó lesz.) A Gazprom az Oroszországra kivetett szankciókra adott válaszként igazolja a szállítási korlátozásokat. Sőt, ahogyan az orosz RIA hírügynökség jelentette, a balti-tengeri Északi Áramlat 1 gázvezeték hamarosan teljesen le fog állni. Nem meglepetés tehát, hogy az olasz kormány készültségi állapotot (state of alert) rendelt el, és fontolgatja a gázfogyasztás szigorú mennyiségi korlátozását.  Románia esetében más okok játszanak közre: mind a gázimport, mind a saját (offshore) gázkitermelés csökkent, részint adminisztratív-törvényhozási okok miatt is. Az új fekete tengeri lelőhelyek kiaknázása megindult, és a termelés felfutása a diverzifikáltabb importtal távlatilag egyelőre megoldásnak tűnik.

A francia pénzügyminiszter, Bruno Le Maire szintén az alakuló energiaválság gyakorlatias megoldását sürgette: fel kell készülni arra a legvalószínűbb eshetőségre, hogy Moszkva teljesen beszüntetni az Európai Unióba a gázszállításait, megtorlásul a brüsszeli szankciókra és Ukrajna uniós támogatására. Nagyon óvatosnak kell tehát lenni az energiafelhasználásban, nagyobb figyelmet kell fordítani a megújuló energiákra áttérést elsietett reagálással lassítani szándékozó törekvések megakadályozására, fel kell gyorsítani az új nukleáris erőművek építését. Egyúttal kényszerűen energia felhasználási korlátozásokat szükséges bevezetni bizonyos vállalatok és a régiók esetében, hogy olyan iparoknak és tevékenységeknek, amelyeknek nélkülözhetetlen a megfelelő energiaellátás, biztosítani lehessen a normális működést.

Érthető tehát, hogy az Európai Unió tagországai július 26-án válságtanácskozásra ülnek össze, hogy megtárgyalják a téli időszakra mindenképpen szükséges rendkívüli intézkedéseket abból a célból, hogy a csúcsfelhasználás időszakában is biztosítani lehessen az elegendő fűtési és elektromos energiát. Ehhez természetesen megfelelő gáztartalékokra és határozott uniós szolidaritásra van szükség.

De nézzük kicsit bővebben Németországot.

Megszaporodtak azok a pesszimista hangok, amelyek a németországi prosperitás végét jósolják, de legalábbis komoly nehézségeket és visszaesést prognosztizálnak. A magas infláció, az ellátási hálózatok megroppanása miatti szállítási zavarok és a felsejlő recesszió réme valami olyan szokatlan fejlemény, amihez az elkényelmesedett és elkényeztetett német társadalom nem igazán volt hozzászokva. És mindezzel közvetlenül a Covid-járvány lassan leküzdöttnek gondolt nehézségei után kellett szembesülniük. A legújabb felmérések szerint a szegénység (német minőségre tessék gondolni) manapság már 13,8 millió embert fenyeget, vagy éppen talált meg. Az új fejlemény, az energiaárak drasztikus emelkedése pedig már olyan hab volt a tortán, aminek hatásai a középosztály életszínvonalát is fenyegeti. Azét a középosztályét, amely a német jóléti állam hagyományos támasza, a liberális polgári demokrácia fenntartója, a mérsékelt (középjobb és középbal) politikai nézetek és pártok támogatója.

Egyszóval, erősödik a felismerés, hogy Németországban kemény télnek néznek elébe az idén.

Ugyanakkor az orosz agresszió után kivetett szankciók miatti moszkvai ellenlépésekkel is számolni kell. Az Északi Áramlat 2 gázvezetéket a németek nem működtetik – ez közös nyugati döntés -, az Északi Áramlat 1-en pedig az oroszok – fenntartási munkákra hivatkozással ám nyilvánvaló politikai zsarolási célból – a megszokott gázmennyiségnek csupán a 40 százaléka érkeztetik. A gázszállítások radikális csökkenése vagy esetleges teljes kiesése (orosz lezárása) beláthatatlan problémákat okozhat a német gazdaságnak. Következményként a télen egész iparágak leállásával, munkahelyek megszűnésével (csak a BASF üzemeiben 40 ezer munkahely függ a földgáztól), az ár-bér spirál veszélyes megugrásával lehet számolni – olyan fejleményekkel, amelyekkel rossz esetben hosszabb távon is számolni kell. A jó eset viszont igencsak nehezen elképzelhető.

A nehézségek politikai kihasználására pedig ugrásra készen áll mind a szélsőjobb (az AfD), mind pedig a szélsőbal (Das Linke). Öröm az ürömben, hogy mindkét szélsőséges pártot belső viták és torzsalkodások szabdalják, jelentősen csökkentve társadalmi hatásukat. Az is bizonyos optimizmusra ad okot, hogy a kormányzat az idén megvilágosodott, és elkezdte a felkészülést a nehézségekre, a gázellátás hiányaira. Az orosz gázszállítások folyamatos csökkentésével párhuzamosan folyik a gáztározók feltöltése; készenlétbe helyezik a szén- és olajalapú erőműveket (a zöldprogramok bizonyos kényszerű felfüggesztésével); ösztönzik az ipart – már amennyire lehetséges -, hogy ne földgázt használjon; milliárdos kölcsönökkel segítik a kereskedőket alternatív gázbeszerzési források bekapcsolására. Még a bezárásra ítélt nukleáris erőművek újraindítása is komolyan felmerült, ám ezt a megoldást végül levették a napirendről.

A helyzetnek, az egyoldalú orosz gázkitettség kialakulásának évtizedekre, még a hidegháborús idők enyhüléses időszakára, a Willy Brandt és Egon Bahr nevéhez kötődő „Keleti Politika” (Ostpolitik) kapcsolatokat építő és a háborús veszélyt csökkenteni kívánó időszakára visszanyúló előzményei vannak. A keleti politikának és az ezt elsősorban jelentő gazdasági kapcsolatépítésnek és előnyökre váltásnak nem mellékesen politikai céljai is voltak, nevezetesen az a megfontolás, hogy a kereskedelmi kapcsolatok fellazítják és nyitottabbá teszik az autokrata rezsimeket (Wandel durch Handel, vagyis változás a kereskedelmen keresztül). A brezsnyevi, majd később a jelcini időszakban ez egyre inkább működött is, azonban a putyini erősödő autokrata uralom folyamatosan kétségesebbé tette, teszi az orosz partner megbízhatóságába vetett bizalmat, azt a hitet, hogy a moszkvai vezetés nem fogja a kereskedelmi kapcsolatokat politikai fegyverként használni.

Közben az amerikaiak egyre erőteljesebben figyelmeztették a német politikusokat (egyébként a közép-európaiakat is) az egyoldalú és az évtizedek során betokosodott orosz energia (főleg gáz) kitettség hátulütőire. Az orosz kapcsolat iránti illúziók azonban egészen a közelmúltig erősek voltak, amit az Északi Áramlat 2-nek minden figyelmeztetés ellenére történő megépítése is ékesen bizonyított. Az egyoldalúságot, a gázimport és a gázfelhasználás nyomasztó túlsúlyát erősítették az olyan intézkedések is, mint a nukleáris erőművek fokozatos lekapcsolása, általában is a nukleáris energia kivezetése az energiamixből. Vagyis az egyoldalú kötődés a gázhoz és ezáltal Oroszországhoz fennmaradt, és semmi sem történt az energiahordozók és különösen a beszerzési irányok diverzifikálása érdekében. A fukushimai (Japán) nukleáris erőművi katasztrófából levont következtetések is inkább az egyoldalúságot erősítették az atomerőművek bezárásának döntésével, ahogy Putyin radikális Nyugat-ellenes kirohanásai (ld. különösen a hírhedt 2007-es müncheni kifakadását az éves biztonságpolitikai konferencián), vagy a Krím 2014-es orosz lerohanása sem gondolkodtatta el a német politikusokat. A zöldítés, a szénhidrogének 2050-re tervezett, elhúzódó teljes kivezetése az energiatermelésből és felhasználásból igencsak kényelmessé tették a mindenoldalú, a beszerzési forrásokat is érintő energiadiverzifikáció kérdésében a politikai és gazdasági döntéshozókat.

2022 február 24-e sok mindent megváltoztatott. Ám az előző évtizedek késlekedését és naiv optimizmusát aligha lehet meg nem történté tenni. A gyors átállás nem kecsegtet gyors sikerekkel. Erős a félelem, hogy a bekövetkező gázhiány a hagyományos német versenyképesség rovására mehet, és például a sok földgázt használó vállalatok elhagyják Németországot. Hogy most a munkahelyeket, a lakosság mindennapi életét és életszínvonalát, valamint a német önbizalmat és önbecsülést érintő hatásokról ne is beszéljünk.

Végül valamit az Egyesült Államokról is.

Kis csúsztatással persze, hiszen a „gáz” (gas) ott az üzemanyagot, elsősorban a benzint jelenti. És az emelkedő árak a benzinkutaknál-töltőállomásoknál egyre nagyobb problémát a fogyasztóknak, a gazdaságnak, és a politikusoknak is. Biden elnöknek különösen, aki a minap például a nyári három hónapra bevezetendő „szabadságolási üzemanyagadó” (gas tax holiday) ötletével állt elő. A javaslat az ötdollár/gallonra, tavaly óta 63 százalékkal megugrott üzemanyagárra kívántkissé naiv politikusi választ adni egy olyan időszakban, amikor a szabadságolásokat kísérő utazási csúcs egyébként is megnöveli a fogyasztást. Vagyis a lépés további (mesterséges) áremelkedést eredményezne. Valószínűtlen, hogy a Kongresszus elfogadná a javaslatot, annál is inkább, mivel a demokrata házelnök, Nancy Pelosi is ellenzi a 18 dollárcent/gallonos adó kivetését, ami nyilvánvalóan csupán az olajtársaságoknak lenne előnyös, és az üzemanyag alapárát nem érintené. (A teljes árnak mindössze és csupán 12 százaléka szövetségi és tagállami adó!) Egyes kritikusok arra is rámutatnak, hogy az ötlet a Biden-adminisztráció „kétségbeesett kísérlete”, hogy megállítsa az emelkedő életviteli költségek miatti folyamatos és drasztikus népszerűségvesztését.

Ám az elnök még egy, sokak által támadott vagy kifogásolt lépéssel is igyekszik kimászni a slamasztikából: „olajügyi” látogatást tesz a Kashogi-gyilkosság és a jemeni polgárháborúban való drasztikus részvétel miatt erősen bírált Szaud Arábiában, és annak de facto vezetőjénél, Mohamed bin Szalman hercegnél, az újságíró horrorisztikus meggyilkolásáért elsősorban felelős trónörökösnél.

Miután az elmúlt időszakban az Egyesült Államok lett a világ elsőszámú kőolaj termelője (megelőzve a második szaúdiakat és a harmadik Oroszországot), megerősödött az a felfogás, hogy az ország függetleníteni tudja magát az olajpiac ingadozásaitól, és a világnak a közel keleti olajra utaltsága jelentősen csökkent. Az orosz-ukrán háború következményei azonban eloszlatták ezt az illúziót, és Rijád, az olajtermelő No.2 és az OPEC, az olajtermelő államok szervezetének vezetője megkerülhetetlen tényező továbbra is. Az önellátásra berendezkedett amerikaiakkal szemben a külkereskedelem-orientált szaúdi olajhatalom meghatározó befolyással rendelkezik az olajár képzés, a kvóták, az ellátási láncok, a infláció és a gazdasági növekedés területein. Nem beszélve arról, hogy Rijad kitűnő kapcsolatokat ápol Moszkvával is. Biden elnöknek tehát Canossá-t kell járnia, bírálataiért és politikai lépéseiért kvázi elnézést kell kérnie, hogy meghallgattassék.

A szaúdiak pedig nem lesznek szégyenlősek. Erősebb amerikai biztonsági garanciákat várnak el az ősellenség Irán ellenében, fejlett légvédelmi rendszereket is beleértve. A jemeni akciójukkal kapcsolatos amerikai elítélés és korlátozások enyhítését is elvárhatják. Biden cserébe megkaphatja a formális szaúdi csatlakozást az Ábrahám Egyezményhez, egyes arab államok és Izrael biztonsági megállapodásához. Ami viszont kevésbé valószínű, az az olajfonton remélt áttörés, magyarán azolajárak letörésében, vagy legalábbis csökkentésében a rijadi vezető szerep. Egyrész ez a jelenleg szárnyaló olajárhoz képest jelentős bevételkiesést okozna a sivatagi királyságnak, másrész a szaudiak nem igazán kívánják megroppantani szívélyes kapcsolataikat Moszkvával sem. Meg kívánják mutatni – mintegy válaszul Biden előző „barátságtalan” gesztusaira -, hogy nem engednek a washingtoni nyomásnak.

Nem egyszerű tehát a helyzet. Sem Európa, sem pedig Amerika számára. A világ többi részéről most nem is beszélve.

Dérer Miklós