Dérer Miklós: Német személy – berlini gyors

Jönnek-e a döntő változások Németország politikájában? Várható-e egy baloldali fordulat? Többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ Dérer Miklós a német parlamenti választások előestéjén.

Német személy – berlini gyors

A személy

Angela Merkel német kancellár a hétvégi németországi választásokat követően 16 év kormányzás után távozik székéből, és ez egy korszak végét is jelenti a német, az európai, és kis túlzással a világpolitikában is. A váltás, amit a politikus már régebben bejelentett, nem váratlan, volt idő felkészülni rá. Nincs sokk, a dolgok akár normális menetükben is mehetnének tovább, hiszen ennyi ideig tartó regnálás után természetes is egyfajta fáradtság, kifulladás, és egyáltalán nem csodálkozhatunk, ha megfogalmazódik a változtatás igénye. Ami az utóbbi egy-két évben növekvő erővel jutott a felszínre, annál is inkább, mivel szinte egyöntetű a vélemény, hogy Merkel, kancellársága utolsó periódusában, már nem igazán állt teljes szívvel a kormányrúdnál, mintha nem ő intézte volna a dolgokat, legalább is a szokott határozottsággal és eréllyel.

Ilyenkor természetes, hogy az elemzők - hivatásosak és amatőrök egyaránt -górcső alá veszik a politikus teljesítményét, és igyekeznek meghatározni történelmi jelentőségét (ha van ilyen), elhelyezni az utóbbi évtizedek politika hullámzásaiban és megállapítani, esetenként meg is teremteni politikai örökségét.

Merkel pályáját meghatározta, hogy honnan, milyen miliőből lépett be a tudományból a politikába. Lelkész-családba született, az egykori NDK-ban nőtt fel, ott szocializálódott, járta ki iskoláit és az egyetemet. Nyilván az ottani tapasztalatok, a protestantizmus, a szabadsághiány, a bezártság élménye is hozzájárult ahhoz, hogy mély erkölcsi alapon közelített meg dolgokat...legalábbis addig, amíg a körülmények és az érdekek – és itt most nem a személyes érdekekre utalok – engedték. Politikusi időszakát már a közelmúlt sorsalakító eseményei keretezték – a New York-i terrortámadás és következményei, az orosz medve újraéledése, Kína szuperhatalmi felemelkedése, a liberális demokrácia attraktivitásának megroppanása belül és kívül, a nyugatosítás kudarca az iszlám világ jó részében, és általánosságban is a Nyugat vonzerejének és tekintélyének a csökkenése, az autoriter államok és személyek befolyásának növekedése, a populizmus különböző formáinak a rapid terjedése, és hasonlók. Politikusi-kancellári ténykedését pedig olyan kihívások keresztezték, mint a globális pénzügyi és a lokális (európai) euro-válságok, a Putyin és Trump személyiségéből és politikájából fakadó , illetőleg az orosz és amerikai (transzatlanti) kapcsolatokban rejlő újabb keletű nehézségek, a menekültválság és utózöngéi, a klímaváltozás felgyorsulásának és az erre adandó válaszoknak az imperatívuszai, a kovid-világjárvány világgazdasági válsággal is fenyegető bizonytalanságai, hogy a fukushimai tragédia utáni nukleáris erőműbezárások kényszereit már ne is említsük. Ám tegyünk néhány helyzetelemzést azért.

Ezeket a kihívásokat és válságjelenségeket a kancellár kezelte. Hogy jól vagy rosszul, hogy tehette volna máshogyan is, arról vita van, ami még hosszú ideig nem fog nyugvópontra jutni. A pénzügyi válságokat alapvetően sikeresen kezelte – legalábbis Németország szempontjából -, nem engedte a lakosságra hárítani a veszteségeket, sőt, megerősítette és kiterjesztette a jóléti állam alapjait. A tűzoltás kényszerei azonban - mondják – egész további életére óvatosabbá tette a nagy átalakítások és átalakulások terén: alapjaiban meglévő reformkésztetéseit jelentősen visszafogták és egész pályáját ezután a nagyívű ígéretes reformeré helyett a sikeres menedzser kosztümébe szorította. A menekültválságra tett eredeti reakcióját az empátia és az emóció vezérelte a racionalitás helyett. (Az eleinte korlátozás mentesen beáramló tömegekre volt reakció a szélsőjobboldali AfP felemelkedése és kezdeti sikere.) Később a problémát eredményesen helyezte ki határon túlra a török megoldás kidolgoztatásával. Donald Trump anti-atlantista megjegyzései és európai politikája miatt eredetileg őt tekintették sokan a Nyugat vezetőjének, azonban ezt a szerepet Németország és maga miatt sem vállalta, tisztában lévén a történelemmel, a méretekkel és önmagával. Ebben az esetben is megnyilvánult politikájának lényege: az ügyek intézése a (szükséges) alakítás és változtatás helyett. A klímaváltozás ügyében eleinte arra gondolt a nyugati politikai közvélemény, hogy ő lesz az élvonalban a klímaügyek kezelésének élharcosaként. Ám hamar felismerte a radikális változtatások hátulütőit, a gazdasági és társadalmi költségeket, amelyek egy zöldebb gazdaság kialakítását kísérnék, és visszahúzódott. Ezt a visszahúzódást segítette, hogy politikai partnerei, a szocdemek és a liberálisok is vele éreztek a „politikai szükségszerűségek” tudatosításában. Mindenesetre „szociális kancellársága” alatt a német gazdaság szárnyalt, a társadalmi igazságosság a női egyenjogúság családi és munkahelyi megerősítésével kiteljesedett, és Angela Merkel magas népszerűségi indexe stabil maradt a 16 év során, a válságok és buktatók ellenére is. Viszont az Európai Unió sokkal rosszabb állapotban leledzik kancellársága végén, mint volt az elején, és ebben a felelőssége (másokkal együtt) azért tetten érhető. Kérdés persze, hogy az egyre élesedő vitában, amely a szuverenisták-föderalisták, liberálisok-illiberálisok, centristák és szélsőségesek, menekültsegítők és bevándorlás-ellenesek között folyik, tekintélye és konzekvensebb-határozottabb állásfoglalása mennyiben játszhatott volna egyesítő vagy csillapító szerepet. Az európai problémák jegelése vagy a szőnyeg alá söprése – egyesek szerint a „merkelizmus” lényege – azonban semmi esetre sem segítette egy egészséges és hatékony Európai Unió kialakítását. A globális szereptől, különösen annak katonai aspektusától való húzódozása pedig blokkolta az uniós törekvéseket a nemzetközi ügyekbe történő teljesebb bekapcsolódásra, valamint a szuperhatalmakkal, az Egyesült Államokkal és Kínával összemérhető befolyás és egyenrangú státus kialakítására.

A gyors

A hétvégi parlamenti választásokra a készülődés – az Angela Merkel lemondása utáni elhúzódó CDU-elnök keresgélések és a szokásos CDU-CSU viták ellenére - sokáig rendben folyt, mígnem a tavasz végén-nyár elején a közvéleménykutatók általános meglepetésre először a Zöldek, majd az SPD (szociáldemokraták) jelentős előnyét, kancellárjelöltjeik megnövekedett esélyeit és a CDU radikális visszaesését hozták ki felméréseikből. A párt az egy évvel ezelőtti 38 százalékos támogatottsága idén augusztus végére 21 százalékra zsugorodott. Mi több, egyes elemzők a legvalószínűbb forgatókönyvnek egy SPD-Zöld-Balpárt koalíciót tartanak, annál is inkább, mert Berlint ez a hármas kormányozza. Szövetségi koalíciójuk lehetőségének azonban sok tény és megfontolás mond ellent, elsősorban a szélsőbal EU- és NATO-ellenessége, széleskörű államosítási programja és radikális vagyonadó terve az, ami vállalhatatlanná teszi őket. A kereszténydemokraták viszont az előzetes koalíciós sakkozásokból majd minden esetben hiányoznak.

Mi történhetett?

Először is Armin Laschet személyében a CDU egy végtelenül gyenge és többszörösen támadható jelöltet állított a kancellári hivatalra. Bebizonyosodott az is, hogy Merkel népszerűsége és megszokottsága nagy felhajtó erő volt. Az SPD ezzel szemben egy botrányoktól mentes jelöltjével, a mérsékeltnek tekintett Olaf Scholz pénzügyminiszterrel nagyot nyerhet, hiszen a bizonyos mértékig balra tolódott szocdemeken túl meg tudja szólítani a „visszafogottabb” rétegeket is. A Zöldek, akik sokáig nyerőnek látszottak, visszaestek, de nem annyira, hogy az egyre tudatosabban környezetvédő társdalom ne kívánná képviselőiket a kormányba. Vezető jelöltjük, Annalena Baerbock, plágiumügye ellenére népszerű figura. A magukra talált liberálisok elképzelhetőnek tartják részvételüket mind egy SPD-Zöld-Liberális kormányban, mind pedig egy SPD- CDU-Liberális konstrukcióban.

Természetesen találgatások övezik az eljövendő, ismeretlen összetételű koalíció külpolitikáját is. Minden jel arra mutat, hogy erősebb európai fókuszra, határozottabb Kína – és Oroszország politikára, egyúttal a „Merkron” (Merkel és Macron szimbiózisa) korszak végére, és a liberális demokrácia – a jelenlegi európai fősodor - elkötelezettebb támogatására számíthatunk. Ez nem jelenti azonban azt, hogy radikálisan megváltozna a németek Magyarország-politikája. A gazdasági érdekek minden valószínűség szerint továbbra is dominálni fognak a kétoldalú kapcsolatokban.

Rövid megjegyzés: ha minden valószínűség szerint nem is várható meglepetésszerű trendforduló az utolsó pillanatban, azonban a választások előtt két héttel egy apró reménységsugár csak felcsillant a jelenlegi kormánykoalíció legnagyobb pártjának mikroszkópjában. Alsó-Szászországban a CDU - ha csak hajszálnyival is - megnyerte a helyi önkormányzati választásokat az SPD előtt (31,7 százalék szemben 30 százalékkal.) Ezt akár fontos jelzésnek is vehetnék. Különösen, hogy a Szászország-Anhalt szövetségi államban (Land) még ennél is jelentősebb sikert ért el a kereszténydemokrata párt: szavazatait 7,3 százalékkal növelve 37,1 százalékos eredményt ért el, miközben - ellentétben az országos felmérések adataival – mind az SPD, mind a Zöldek és a AfD, valamint a Balpárt is (vagyis az összes jelentősebb és parlamenti párt) – érzékeny veszteségeket szenvedett. A szociáldemokraták például 8,4 százalékot veszítettek 2016-os eredményükkel összevetve. Ezek a váratlan eredmények növelik a bizonytalanságot a választások végső kimenetelét, és a lehetséges koalícióalakítást illetően.

XXX

Nem kötődik szorosan a választásokhoz, de érdekesség, és a későbbiekben egy balliberális-zöld fordulat esetén lehet jelentősége annak, hogy Angela Merkel két CDU-s választottja az Európai Unió kulcspozícióira, Ursula von der Leyen (bizottsági elnök) és Manfred Weber (az európai parlamenti elnökségre esélyesnek gondolt néppárti frakcióvezető) ázsiója megingott a szervezetben. Ajánlanék két érdekes elemzést ezzel kapcsolatban a német sajtóból.

Manfred Weber, az Európai Néppárt frakcióvezetője politikai bajban van. Hét éve vezeti az Európai Parlament legnagyobb frakcióját, a legutóbbi EP-választáson pártja csúcsjelöltjeként indult, de aztán a Bizottság elnöki tisztségéért lezajlott versengésben maga elé kellett engednie Ursula von der Leyent. Kompenzációként akkor megígérték neki, hogy félidőben átveheti az Európai Parlament elnöki tisztségét. Ez már akkor is gyenge vigaszdíj volt, de mostanra már egyáltalán nem világos, hogy vajon legalább ezt a tisztséget megkaphatja-e. David Sassolinak, a Parlament elnökének esze ágában sincs távozni, és jó ideje azt szondázza, hogy milyen esélyei vannak a hosszabbításra. Azzal érvel, hogy a pandémia idején nem tudta tisztségét valóban gyakorolni. Tény, hogy a járványt a Parlament szenvedte meg leginkább, alig tudott ülésezni, és a határ ellenőrzéstől a vakcinák beszerzéséig sok fontos döntésben nem volt szava. Úgy tűnik, Sassoli lamentálása megértésre talál, a szocialistáknál azért, mert szocialista, de a baloldaliaknál, a zöldeknél, és nem kevés liberálisnál is. Ugyan nem valami nagy szónok, de van egy további tényező is: ő olasz, Weber német, és miért állna mindkét fő testület élén német? Úgy tűnik, Sassoli megkockáztathat egy szavazást a kérdésről. Teljesen más kérdés, hogy Weber valójában akarja-e a tisztséget. Nagy hagyománya van annak, hogy a nagy frakciók félidőben váltják egymást a Parlament élén. Ugyanakkor ez a legtöbb parlamenti elnök számára egyben a végállomást jelentette az Unióban, és Weber ehhez még fiatal, még csak 49 éves. Július elején kérdésre azt mondta: még teljesen nyitott, hogy versenybe száll-e, és szeptember vége előtt nem dönt. Ezt sokan úgy értelmezték, hogy ezzel a németországi parlamenti választásra utal. Lehetséges, hogy egy berlini miniszteri tisztségre lát esélyt, azonban ez már korábban is halvány esély volt. Weber egyben Markus Söder pártelnök egyik helyettese is a CDU élén, de a párton belüli harcokban Horst Seehofer oldalán állt, vagyis Söder pártja választási győzelme esetén nem tartozik neki semmivel. Weber számára egyetlen más választás kínálkozik: megtartani jelenlegi tisztségét. Valószínű, hogy ezt már el is döntötte, és aztán az Európai Néppárt elnöki tisztségére törekszik. Tény, hogy ez vonzó megoldás lenne számára. A pártelnöki tisztség novemberben szabadul fel, amikor a jelenlegi elnök, Donald Tusk végképp visszatér a lengyel belpolitikába. A tisztség önmagában nem sokat ér, de kettős tisztség esetén a frakcióvezető a kormányfők között is szóhoz jutna a csúcsok előtti, pártcsaládokon belüli egyeztetéseken. Ez a változat saját brüsszeli pártja, az EPP számára nem feltétlenül vonzó. Weber tekintélye erősen megsínylette, hogy két éve csúcsjelölt létére nem kapta meg a Bizottság elnöki tisztségét, és kitartott igényei mellett, miközben mások szövetségeket alakítottak. Emellett még a szövetségesei is rossz néven vették, hogy végül kész volt lemondani a bizottsági elnöki tisztségről, hogy ennek fejében elnyerje a parlamenti elnök posztját egy teljes periódusra (Nem nyerte el.). Később többször kicsúszott a kezéből a frakció irányítása is, különösen akkor, amikor Orbán Viktor és a Fidesz jövőjéről volt szó. Weber lavírozott, nem utolsó sorban Merkel megbízásából, nem talált egyértelmű álláspontot, és egyre inkább elvesztette az ellenőrzését az eljárás felett. Ennek csúcsa egy kaotikus ülés volt, amelyen végül nem is tudták, miről szavaztak. Bírálói most azt kérdezik, miért kellene mindezért két tisztséggel is jutalmazni Webert. Már két éve is szárnyra kapott egy híresztelés, hogy a kudarcos csúcsjelöltségéért a pártelnökséggel „kártalanítják” majd, de ebből akkor nem lett semmi. A frakcióban olyasmi is hallatszik, hogy örülnie kell, ha megszerzi a pártelnöki posztot. Az EPP-frakcióban két helyettese lesi az esélyt: a holland Esther de Lange, aki inkább liberális, és az inkább konzervatív spanyol Esteban González Pons, és ők is megkockáztathatják, hogy jelöltetik magukat. Döntést a frakció elnöksége fog hozni, az ülésen Angela Merkel és Sebastian Kurz is részt vesz a tervek szerint. Frankfurter Allgemeine Zeitung

Tulajdonképpen bizonyos szempontból „német ügy” az Európai Parlamentben folyó jogállamisági vita is. A képviselők többsége haragszik Ursula von der Leyen bizottsági elnökre, és szükség esetén az Európai Bírósághoz szándékoznak fordulni, mert a Bizottság úgymond habozik beélesíteni a jogállamisági mechanizmust Varsó és Budapest ellen - írta a legnagyobb német lap. Ursula von der Leyen levelét David Sassoli parlamenti elnöknek Birgit Sippel (SPD) botrányosnak, Sophie in't Veld holland liberális „szemétnek” és „kendőzetlen provokációnak”, Daniel Freund német zöld képviselő „pimasznak” „szőrszálhasogatásnak és jogi kukacoskodásnak” minősítette. A képviselők következő lépéseként mulasztás miatt keresetet nyújthatnak be a Bizottság ellen az Európai Bíróságnál, amit előbb nyilván a parlament jogi bizottsága vizsgál meg, hiszen jogilag eléggé bonyolult esetről van szó, és sok jogi érv szól ellene. A két érintett ország márciusban az Európai Bíróságnál megtámadta a jogállami klauzulát, noha előbb kivívta, hogy a csúcs engedményeket tegyen. Von der Leyen válaszolt a parlamenti elnök írására, és formai okokra hivatkozva visszautasította azt. Azzal érvelt, hogy Sassoli nem részletezte közvetlenül, hogy a jogállamiság mely megsértései ellen kellene fellépnie a Bizottságnak, és hogy mit mulasztott el. Von der Leyen leszögezte: a mulasztásról szóló állítás jogilag nem áll meg. Az Európai Néppárt, amely a Parlament legnagyobb frakcióját alkotja, az esetleges eszkalációtól óvott. Manfred Weber frakcióvezető kijelentette: „Mindig is támogattuk, hogy a kérdésben nyomást kell gyakorolni. De mi értelme lenne most viszályt kelteni az EU intézményei, a Parlament és a Bizottság között, amikor ugyanazt akarjuk?” Megértően hozzátette még: „az első ügyeket nagyon jól elő kell készíteni”. Süddeutsche Zeitung