Dérer Miklós: Orosz gazdaság és politika

Orosz gazdaság és politika

Tények és gondolatok

Oroszország fő kereskedelmi partnere (a nem a Független Államok Közösségébe tartozókon kívül) Kína, amellyel az idei év első felében 27,7 százalékkal, 61,9 milliárd dollárra nőtt a kereskedelmi forgalom éves összevetésben. Kína mögött Németország következik 25,8 milliárddal (33,6 százalékos növekedés), utána jön Hollandia 20,5 milliárddal (36 százalékos emelkedés), majd az Egyesült Államok 16,1 milliárd dolláros forgalommal, ami 30,1 százalékos növekedést jelent. Mindez pedig a szankciók és a gyorsan romló orosz-nyugati politikai kapcsolatok árnyékában. Ennek fényében különösen meglepő, hogy Oroszország kereskedelmi többlete 15,8 milliárd dollárral (28,3 százalékkal) nőtt az idei év első felében, a Szövetségi Vámszolgálat jelentése szerint. Az export és az import is egyaránt 28,4 százalékkal nőtt, összességében a külkereskedelmi forgalom elérte a 347 milliárd dollárt. Az import majdnem felét (49,5 százalékát) a gépek és berendezések tették ki.

Hasonló a helyzet az orosz külkereskedelmi bevételek oroszlánrészét kitevő energia-export területén. A Gazprom a Nyugat-Európába szállított gáz mennyiségét 28,52 százalékkal növelte az év első hat hónapjában, az előző év hasonló időszakával összevetve. Az orosz gáz fő fogyasztói a térségben Németország (43,42 százalékos növekedés), Olaszország (plusz 14,09 százalék) és Franciaország (15 százalékos emelkedés). Az egyetlen kakukktojás Ausztria, esetében 18,2 százalékkal csökkent a forgalom.

Érdemes megjegyezni, hogy a diverzifikálás jegyében Kína felé egy év alatt majd háromszorosára nőtt a gázszállítás, azonban még így is csupán 4,62 milliárd tonnát tesz ki, amely az Ausztriának szállított lecsökkent mennyiséget sem éri el.

X

A kínai valutában, jüan-ban folyó ügyletek immár 17,4 százalékkal szerepelnek az orosz-kínai kétoldalú kereskedelmi forgalomban, ami elég tekintélyes növekedés a 2014-es 3,1 százalékhoz képest. Sőt, idén első ízben vette be Moszkva a kínai valutát az Országos Jóléti Alap-ba – a nyugdíjrendszer fenntarthatóságát támogató szövetségi költségvetési alapba - beruházható pénznemek közé, sőt, rögtön 15 százalékról 30 százalékra növelte az arányát benne.

X

Augusztus közepén az orosz Keleti Katonai Körzet nagyszabású közös hadgyakorlatot tartott kínai területen. Az együttműködési képességeket felmérő gyakorlatot – amelyen tízezer katona vett részt - mindkét ország védelmi miniszter is megtekintette. Egyébként orosz csapatok a közelmúltban első ízben részt vettek szokásos kínai hadgyakorlaton is, amelyen kínai katonai eszközöket (hardware) működtettek. Nyugati elemzők feltételezik, hogy a két fegyveres erő hozzáférést biztosít egymás elektronikus kommunikációs eszközeihez is, és közös vezetési struktúrákat (joint command structures) hozhat létre. „Szárazföldi, légi és tengeri csapataink az együttműködésében magas szintet értünk el” – jelentette ki Szergej Sojgu orosz védelmi miniszter ezzel kapcsolatban. A Nyugat pedig a két hatalom közeledését övező kezdeti „optimista szkepszis” után legújabban nyugtalansággal figyeli a kialakuló mindenoldalú kínai -orosz együttműködést, és valami annál szorosabbtól is kezd tartani.

X

A jelenlegi belarusz migrációs bosszúpolitika, amely az országba érkező menekülteket rázúdítja a minszki rezsimet bíráló Litvániára, „fegyveresíti” (weaponization) a migrációt a két ország törékeny viszonyában – nyilatkozta Edgars Rinkevics litván külügyminiszter. Figyelmeztetett arra, hogy a jelenleg is folyó orosz-belarusz hadgyakorlat a közös határ közelében azzal a kockázattal jár, hogy a Baltikumban vagy Lengyelországban állomásozó NATO-csapatokkal olyan félreértésen alapuló összeütközések következhetnek be, amelyeket a feljebbvalók nem hagytak jóvá. Vagyis a belarusz válsághelyzet nem is annyira a belső viszonyok, az ellenzék és a szabad sajtó ellehetetlenítése, sőt elnyomása miatt érdekes a világpolitika szempontjából, hanem az ebben rejlő nagyhatalmi összeütközés lehetősége az, ami nyugtalanítja az elemzőket és döntéshozókat.

X

Szergej Lavrov orosz külügyminiszter az amerikai kivonulás bejelentése után határozottan kijelentette, hogy országa nem kíván csapatokat küldeni Afganisztánba, nem gondolkozik légicsapásokban sem, és nem szándékoznak bázisokat biztosítani a kivonuló amerikai csapatoknak. A szövetséges közép-ázsiai országok biztonságát illető szerződéses kötelezettségeit azonban országa természetesen teljesíteni fogja egy nem kívánt esetben.  A miniszter egyébként - még a múlt hónapban - üdvözölte a Talibán előretörést, kijelentvén, hogy a szervezet „racionális” erő, amely biztosíthatja az ország stabilitását. Egyúttal bírálta a kabuli kormány, mondván, hogy akadályozza a hatalom megosztásáról folyó tárgyalásokat. Ugyanakkor kérdésre válaszolva, meglepetésre akkor megerősítette, hogy Moszkva nem szándékozik levenni a Talibánt a betiltott terrorista szervezetek listájáról. Vagyis Moszkva kivárásra játszott, minden opciót a tarsolyában tartva. Úgy tűnik, ez a politika megtermelte a gyümölcsét. Az elmúlt hetek és napok látványos afganisztáni eseményei – az amerikaiak által kiképzett és felszerelt 300 ezres biztonsági erők látványos összeomlása, a kormányzat elmenekülése, Kabul villámcsapásszerű, váratlan és minden ellenállást nélkülöző eleste, a menekülő és menekülni kívánó tömegek, a nyugati nagykövetségek evakuálása, – új alapokra helyezte az orosz politika lokális jelenlétét. A felkelőkkel történő folyamatos egyeztetések eredményeként jelenleg úgy tűnik, hogy az orosz nagykövetség működésének zavartalanságát az új, berendezkedő hatalom biztosítja.  Ez azt is jelenti, hogy Moszkva inkább előbb, mint utóbb, el fogja ismerni a Talibán hatalomátvétel legitimitását. Egyúttal az események egyfajta kárörvendő önbizalomra adhatnak okot az oroszoknak: bebizonyosodott számukra, hogy az amerikai beavatkozás kiterjesztése, az úgynevezett mission creep a közvetlen cél, az Al Kaida bázisok megsemmisítésén túl teljes kudarc volt. Az Egyesült Államok érzékeny presztízs-veszteséget szenvedett, aminek a következményeit még nem tudjuk igazán felmérni. A nemzetépítés és rezsimváltoztatás külföldről, erőszakos eszközökkel megoldani kívánt célkitűzése – néhány különleges esettől eltekintve (Németország és Japán a második világháború után) - nem lehet sikeres, különösen nem egy kulturálisan és gazdasági-szociális értelemben a liberális demokráciáktól annyira eltérő társadalmakban, mint az afgán. Ez a kudarc ezen túlmenően megkérdőjelezheti az egész hagyományos, a demokráciát világméretekben támogató amerikai (és konkrétan, a Biden-i ) külpolitikát.

A Talibán megérkezett Kabulba…

De térjünk vissza Oroszországhoz.

X

Az idén elfogadott orosz Nemzeti Biztonsági Stratégia szerint az Oroszországot fenyegető külpolitikai veszélyek az utóbbi években megsokasodtak és intenzitásuk is fokozódott. Oroszország és polgárai „támadás alatt” állnak. Számos ország Oroszországot fenyegetésnek, sőt, katonai ellenfélnek tekinti. Ezek az államok Oroszország elszigetelésére törekedne, és beavatkoznak belügyeibe.  Abefolyási övezetek megszerzéséért folytatott kemény globális küzdelemben a nemzetközi problémák megoldásának erővel történő megoldása egyre általánosabb. a globális vezetés szintjén vákuum tapasztalható. A liberális demokrácia modellje válságban van, és a Nyugat belső problémáit Oroszország rovására igyekszik megoldani. Erre a stabilitáshiányos és fenyegető helyzetre stratégiailag Oroszország válasza: hadseregének erősítése, belső biztonságának növelése, valamint a külkereskedelemtől, globális pénzügyektől és a nyugati technológiától való függésének a csökkentése.

A világról és benne Oroszország helyzetéről az orosz elitek által kialakított narratíva minden aktuális változása ellenére megőrizte a cári idők birodalmi törekvésein, a szovjet időszak globális ambícióin alapuló, legújabban pedig a különlegességet szintén hangsúlyozó putyini „szuverén demokrácia” időszakában kialakított csomópontjait, elsősorban az „ellenséges külvilággal” szembeni gyanakvó és bezárkózó mentalitást. A hidegháború utolsó időszakának az uralkodó moszkvai felfogás szerinti folyamatos kudarcai, valamint a Szovjetunió geopolitikai katasztrófának tekintett összeomlása csak erősítette a másság, a kirekesztettség, és az elszigetelődés érzetét. Összefoglalva – a teljesség igénye nélkül - a következőkben lehet körvonalazni az orosz külpolitikának ezen körülményekből fakadó sérelmi alapállását:

• A Nyugat nem ismeri el geopolitikai érdekeit, elsősorban a nyugati határai mentén a stabilitás moszkvai igényét (sőt, a NATO az ígéretek ellenére egyre közelebb jött az orosz területekhez), déli és nyugati határai mentén ellenséges vagy vele barátságtalan rezsimeket támogat (az un. színes forradalmak moszkvai álláspont szerint nyugati ösztönzésre robbantak ki);
• Nem fogadják el nagyhatalmi státusát, nem engedik a (nagyok) informális asztalához, amennyiben mégis, jogos érdekei érvényesítése miatt (Grúzia, Krím-félsziget, Kelet-Ukrajna) elküldik onnan (G8-ból G7);
• Legyőzött ellenfélnek tekintik, és eleve kizárták a hidegháború utáni nemzetközi rend alakításából, marginalizálják és nem teszik lehetővé, hogy saját jogon a viszonyokat alakító tényező legyen;
• Vezetőjét – sőt, hagyományosan a vezetőit – démonizálják;
• Belső fejlődését folyamatosan kritizálják, a történelmileg kialakult és a jelenlegi, az orosz sajátosságoknak leginkább megfelelő rendszer megváltoztatására törekszenek (regime change);
• Egészében a Nyugat a feltartóztatási politika felélesztésével egyfajta „Hidegháború 2.0”-t teremtett, annak minden veszélyével egyetemben.

A konszenzusos orosz politika meggyőződése, hogy Moszkva nagyhatalmi státusa szükséges a nagyhatalmak közötti egyensúlyhoz, a plurális és policentrikus világ multilaterális valóságát el kell fogadnia minden szereplőnek, és tisztelni kell a szuverenitás és a belügyekbe való be nem avatkozás elveit.

Moszkva határozott meggyőződése, hogy a globális problémákat nem lehet kizárásával megoldani.  A klímaváltozás humán okainak kiküszöbölése, a természeti környezet védelme, a terrorizmus visszaszorítása, a tömegpusztító fegyverek korlátozása, a tengeri szállítási útvonalak biztosítása, a feszítő regionális válságok és befagyott konfliktusok olyan kérdések, amelyekben Oroszországnak és a Nyugatnak közös érdekei vannak.

Az elemző mindenesetre kettős lelkületű az itt csak felületesen említett, de a Nyugat ellenérzéseit és szankcióit kiváltó orosz politikai lépések láttán. Mint állampolgár, mint a nyugati kulturális, politikai és ideológiai elvek elkötelezettje, bírálja és esetenként elutasítja az agresszív és a kisebbekre és gyengébbekre tekintet nélküli érdekérvényesítést. Mint a realitásokkal tisztában lévő „political animal” azonban el kell, hogy fogadja a jelenlegi nemzetközi viszonyok realitásait, a nemzetközi rendszer működésének adott sajátosságait és színvonalát, és bizonyos empátiával kell közelednie a nem-szeretem politikai lépésekhez is. Hiszen az okokat – ez szilárd meggyőződése - nem lehet, nem szabad elfogultan vizsgálni és tálalni.

 Dérer Miklós