Dérer Miklós: Putyin és az ő háborúja

Dérer Miklós eheti írásában Putyin elnök fejébe tekint bele. Mi késztette őt az Ukrajna elleni háború megindítására? Mik voltak a céljai? Az elemzés ezekre a kérdésekre keresi a választ.

Putyin és az ő háborúja

Vlagyimir Putyinnak az utóbbi húszegynéhány évben megszilárduló rendszerét már közvetlenül 2000 nyári első elnöki periódusának kezdetén egy élesszemű elemző – mintegy megelőlegezve a volt KGB-tiszt hosszantartó és sajátos orosz jellegzetességekkel és történelmi meghatározottságokkal megszilárduló személyi uralmát – „putyinizmus”-nak nevezte. Az évek során rendszerré merevedett putyini elnökségek sorozat egyre inkább levetkőzte a kilencvenes évek nyugati liberális demokráciákhoz idomuló sajátosságait. Napjainkra pedig egy erős centralizáción, személyivé változott elnöki hatalmon, a vezető gazdasági oligarchák és regionális elitek feletti szigorú kontrollon alapuló, ideologikusan is alátámasztott bürokratikus autoritarizmussá érett.

A rendszer jellemzői közül minket most az az ideológiai meghatározottság érdekel, ami a külpolitikai viselkedésének is az alapja. Ez az ideológia vezérelt hatalmi külpolitika két alapvető forrásból táplálkozik, mindkettő erősen geopolitikai jellegű: az egyik az orosz birodalmi alapokra támaszkodó eurázsianizmus, a másik a szovjet idők bipoláris szembenállásának  szuperhatalmi nosztalgiája.

Az eurázsiai világszemlélet abból indul ki, hogy a jövő nem a tengeri hatalomra, a tengerek feletti uralomra épülő atlanti világé, hanem a szárazföldi, Oroszországot és Kínát is magába foglaló nagy eurázsiai hatalmi tömbé. Ez a szemlélet kiegészül erős nagyorosz nacionalizmussal és különlegesség tudattal, valamint birodalmi elemekkel és regionális szupremácia-igényekkel. Mindez egy orthodoxián és keleti pánszlávizmuson nyugvó avitt konzervativizmussal is nyakon van öntve. A mind ebből következő Nyugat- és Amerika-ellenesség, antiliberalizmus és a szabálykövető liberális nemzetközi rendszer kritikája egy alternatív nemzetközi modell promócióját is jelentette.

A bipoláris szuperhatalmi szembenállás időszaka iránti putyini nosztalgia sokat idézett megnyilvánulása volt az orosz elnök 2005-ös parlamenti beszéde volt: „El kell ismernünk, hogy a Szovjetunió összeomlása a huszadik század egyik legjelentősebb geopolitikai (kiemelés tőlem – D.M.) katasztrófája volt. Ami az orosz nemzetet illeti, valódi drámának bizonyult. Többmillió polgártársunk és honfitársunk találta magát az orosz területeken kívül. Ráadásul, a dezintegráció magát Oroszországot is megfertőzte.” Vagyis nem a bolsevik Szovjetunió, a kommunista internacionalizmus iránti nosztalgia vezette az orosz elnököt megnyilvánulásában, hanem az Oroszország megváltozott helyzetéből fakadó elégedetlenség. Az ország ugyanis elveszítette privilegizált, kvázi egyenjogú helyzetét, amit a hidegháború bipoláris világában élvezett a másik szuperhatalom, az Egyesült Államok mellett és ellenében. Megszűnt nemzetközi (globális ambíciókkal is büszkélkedő) kiegyensúlyozó és a nyugati befolyást korlátozó szerepe. Ennek a szerepnek a legalább regionális visszaszerzése – az „orosz kérdés” nagyhatalmi megoldásával együtt - Putyin kinyilvánított törekvése lett.

Tételezzük fel a következőket.

A fentebb említett két külpolitikai megközelítés Putyin elképzeléseiben összefonódott és aktuális cselekvéssé formálódott. A szovjet (nagyorosz) törzsterületek – Oroszország, Ukrajna, Belarusz, Közép-Ázsia - politikai, gazdasági és biztonsági integrációja, kiegészülve a felemelkedő Kínával kialakított stratégiai szövetséggel, megkerülhetetlenné teszi – véli az orosz elnök – országát a nemzetközi politika piacán, és visszakövetelheti az elvesztt presztízst és hatalmat. A nukleáris fegyverarzenál és a napjainkban még megkerülhetetlen fosszilis energiahordozók birtoklása pedig olyan zsarolási potenciált jelent – tételezte fel -, amely agresszív cselekedeteket is büntetlenül lehetővé tesz. First thing first: a nagyorosz területek egyesítése nem lehetséges, sőt, értelme sem nagyon van Ukrajna nélkül. Ukrajna tehát ebben a koncepcióban kulcsfontosságú, stratégiai helyzete és potenciáljai miatt. Az ország azonban 2014-ben egyértelműen irányt váltott: az orosz orientációt nyugatira cserélte, a NATO és az Európai Unió felé tett határozott lépéseket. Azt a helyzetet Putyin azonnal megtorolta: elszakította a Krímet és a keleti Don melletti területek egy részét. Mindez azonban radikalizálta és egyre inkább önálló ukrán nemzeti -és egyúttal nyugat - irányba terelte Kijevet. A további eltolódás Putyin felfogásában Moszkva számára végzetes veszélyeket rejtegetett. Nem csupán a nagyorosz terv végét, hanem a történelmileg mumusnak és fenyegetésnek tekintett NATO, és a moszkvai Kremltől idegen értékrendet és törekvéseket jelentő Európai Unió megjelenését és esetleges vonzó hatásainak jelentkezését Oroszország közvetlen szomszédságában. Mivel az ukrán állam és a Nyugat elutasítóan reagált a tavaly decemberi elfogadhatatlan hangnemű és tartalmú moszkvai zsaroló ultimátumra, Putyin a hagyományos moszkvai (orosz és szovjet) módon reagált: agresszívan, fegyveres erővel, „különleges katonai művelet” (oroszul), háború (a világ összes többi nyelvén) indításával.

A nemzetközi megfigyelők (magamat is beleértve) nem vették komolyan számba ezt a fejleményt. A CIA minden pontosnak bizonyult előrejelzése ellenére bíztak a békés, diplomáciai megoldásban. A háború jó három hete tart már, és nem hozza a moszkvai várt eredményeket. Az ukrán hadsereg és civilek ellenállnak, a lakosság – az orosz nyelvűek jelentős hányada is - büszke nemzetként reagál, a kormányzat nem enged és a helyén van, a korábban lenézet és jelentéktelen komédiásnak tekintett elnök államférfivá éretten viselkedik. Jelenleg nem igazán látható, hogy Putyin ebből a háborúból az inváziója előtti kiindulási helyzetnél radikálisan jobb helyzetben fog kikecmeregni – ha egyáltalán. Ahogy telnek a napok, a nehézségek egyre nehezebben leküzdhetőek számára. A nemzetközi elszigetelődés majdnem teljes, Ukrajna végleg elveszettnek látszik – legalábbis az eredeti koncepciója értelmében -, a rettegett hadsereg és vezetése nem bizonyult hatékonynak. Az elnök és országa a nemzetközi élet páriájává válhat.

Ez a helyzet azonban komoly veszélyeket is hordoz. vita van arról, hogy mennyiben racionális az orosz (putyini) politika, mennyiben lehet számítani egy sarokba szorított medve (túl)reakciójára, egyfajta „utánam a vízözön” kétségbeesett reagálásra egy vert, vagy akárcsak egy kudarcos helyzetre. Persze, nehéz megmondani, a jelen körülmények között mi számítana győzelemnek vagy vereségnek. Mindenesetre, a világ nyugodtabb lehetne, ha Oroszország nem lenne 150 milliós hatalom, nem birtokolná a ma még nem nélkülözhető globális szénhidrogénvagyon jelentős százalékát és különösen, ha nem lenne 5000 darab nukleáris robbanófeje.

A jellenlegi legfőbb feladat a háború eszkalációjának elkerülése. Még a hidegháború teljességének visszatérése is kívánatosabb opció a „meleg” háborúnál. A modern fegyverzetek pusztító képessége és a nukleáris háború folyamatosan velünk élő kockázata - lásd Putyin elképesztő fenyegetése és irracionális fenyegetődzése bevetésükről - tovább relativizálja a győzelem és a vereség fogalmait. Az mindenesetre racionális megközelítésnek látszik, hogy el kell kerülni a Kreml megalázó kapitulációra kényszerítését, mivel nem tudni, hogy hasonló racionalitással reagálna az orosz elnök az ellenkező esetben. Az természetesen nem elfogadható opció, ha a nemzetközi közösség – bármit is jelent ez – hagyja győzni Oroszországot. Diplomáciai megoldás szükséges, amely lehetővé teszi, hogy az oroszok beszüntessék a háborút, lehetővé teszi számukra, hogy fokozatosan könnyítsen a Nyugat a szankciós rezsimen, a NATO ne legyen jelen Ukrajnában, és Ukrajna szuverenitása és biztonsága biztosítva legyen.

Hát…nem egyszerű.

Melléklet

„Oroszországnak vannak tankjai és csapatai. Ukrajnának van Zelenszkije” (Russia has the tanks and troops. Ukraine has Zelensky) – ezen a címen közölt a CNN internetes oldalán cikket az ukrán elnökről és meglepő teljesítményéről. Miután a háborút a sajtóban két személyiség küzdelmének is szeretik beállítani – nem feledve a hatalmi és lehetőségekbeli különbségeket -, érdemes lehet röviden összefoglalni a világsajtóban elterjedt jellegzetes és általános vélemények egyikét az ukrán elnökről.

A CNN szemleírója cikkében úgy látja: az ukránok megtalálták a választ Shakespeare híres kérdésére: „Lenni, vagy nem lenni?”. A válasz: „Nyilvánvaló, hogy leszünk, és nyilvánvaló, hogy szabadok leszünk” - az ukrán elnök ezt a brit alsóházban mondta, ahol élő közvetítésben mondott beszédet. Leszögezte: az ukránok soha nem adják fel, és soha nem adják meg magukat. Szavai még nem is olyan régen nemigen vonzottak volna figyelmet. Mostanra azonban a világ felfedezte Zelenszkijt. Putyin Ukrajna elleni támadása előtt sokan kétségbe vonták, hogy az elnök képes-e megfelelni a kihívásoknak, hiszen 2019-ig a szórakoztató iparban ténykedett. A közvetlen összehasonlítások hatalmas orosz katonai fölényt mutattak, a szakadék áthidalhatatlannak tűnt, a háború kimenetele kétségtelennek látszott. Kiderült azonban, hogy Ukrajna rendelkezik egy hihetetlenül erős, titkos fegyverrel: Volodimir Zelenszkij elnökkel. A világnak elakadt a lélegzete, amikor Zelenszkij elutasította az ajánlatot, hogy kimenekítik, és azt mondta: „Lőszerre van szükségem, nem fuvarra!” Bátorsága azt mutatta, hogy kész akár mártírrá is lenni egy olyan helyzetben, amely eleve elveszettnek tűnt, legalábbis rövidtávon. Alig két hét alatt kiderült, hogy Zelenszkij nem csupán inspiráló figura. Sokkal többet ért el, mint bárkinek oka lett volna gondolni. Nem csupán azt érte el, hogy az ukránok összefogjanak, hanem összehozta a nemzetközi közösséget is minden szinten, nap mint nap a világ vezetőivel, törvényhozóival, közösségeivel és hétköznapi polgáraival beszél. Megfogalmazta a háború lényegét úgy, hogy azt relevánssá tette a világ demokráciái számára, olyan üggyé, amelyről a világ vezetői úgy érzik, hogy támogatniuk kell, amelyet a magánvállalatok félnek figyelmen kívül hagyni, és amelyben a világ minden táján emberek sietnek segíteni. A Facebookon közzétett videóit milliók nézik világszerte. Tény, hogy Ukrajna nem kapott meg mindent, amit Zelenszkij kért. De példátlan, amit mozgósított. Vlagyimir Putyin „segítségével” meggyőzte Európát, az Egyesült Államokat és demokratikus szövetségeseiket, hogy a világ talán eddig leggyorsabb és legkeményebb szankcióit vezessék be. Egy olyan világban, amelyet általában a materializmus ural, rábírta a fogyasztókat, hogy meghozzák az áldozatot, és többet fizessenek az üzemanyagért. A lelkiismerethez intézett felhívásai nyomán Ukrajna nem csupán fegyverekhez jutott, hanem Oroszországban felfüggesztették az Apple, a Netflix, a Mastercard és sok minden más működését, kivonulnak az olajtársaságok, emberek tízezernyi Airbnb lakást béreltek ki, hogy így küldjenek pénzt Ukrajnába. Zelenszkij a konfliktust hitelesen és érthetően magyarázza, és az orosz pusztítás képei előtt Ukrajna védelmét történelmi, erkölcsi, stratégiai és taktikai összefüggésekbe helyezi, és már ismerik mindenhol a világban. Beszédeit nagy tömegek hallgatták és üdvözölték a világ sok városában. Mindemellett az elnök megerősítette fegyverekkel azt a haderőt, amelyről úgy tűnt, hogy esélytelen. A háború már több hete tart, és láthatólag nem Moszkva elképzelései szerint alakul. De a harcok folytatódnak, és az orosz fél egyre brutálisabb, és sok a lehetséges forgatókönyv. De még ha Moszkva győz is rövidtávon, még ha ellenőrzése alá is tudja vonni Kijevet, és meg is tudja is dönteni a kormányt: a Zelenszkij által felerősített kurázsi és hazafiság, az általa megszerzett támogatás azt jelenti, hogy az esetleges megszállás könyörtelen ellenállással kerül szembe Ukrajnában, amelyet folyamatosan támogatni fognak a határon túlról. Zelenszkij elnök abszolút egyedülálló fegyvernek bizonyult - írta a CNN kommentátora.