Dérer Miklós: Rosszkedvünk tele?

Európai helyzetkép Dérer Miklóstól.

Rosszkedvünk tele?

(Szeptemberi inflációs helyzet Európában. Minél sötétebb, annál magasabb, a moldvai 34 százalékostól a svájci 3,2 százalékig. Magyarország a maga 20,7 százalékával sajnálatosan előkelő helyen van Record inflation: Which countries in Europe are being worst hit as energy and food prices soar? | Euronews.)

Németországban a közlekedési lámpa (piros-sárga-zöld, vagyis szocdem, liberális és ….hát, zöld) koalíción belüli éles vitákat hatalmi szóval lezárva, alkotmányos jogosítványait alkalmazva Olaf Scholz kancellár úgy döntött, hogy az energiaválság körülményei szükségessé teszik a nukleáris erőművek további ideiglenes működését, vagyis jelenleg szó sem lehet a környezetvédelmi okokból tervezett bezárásukról.

Hogy az európai energiahelyzet súlyos, és az elkövetkező hónapokban gazdasági visszaesésre, és ennek minden következményére számtani lehet, arra az egyik legilletékesebb, Paolo Gentiloni, az Unió gazdasági biztosa is felhívta a figyelmet a Der Spiegel-nek adott interjújában: „Senki nem tudja kizárni (a recesszió) lehetőségét. A jelenleg tapasztalható infláció a gazdaságot zavaros helyzetbe hozza, és az elkövetkező tél az egyik legrosszabb lehet a történelemben. Példátlan színtű a bizonytalanság.” Enyhítve kemény szavainak súlyát, mindazonáltal hozzátette: „Azonban az Európai Unió gazdaságának adatai egészében véve kedvezőek, a munkaerőpiac állapota jó.”

Ahogy megyünk ki a kellemes őszből, egyre nyilvánvalóbb, hogy a permanens válság lélektani állapotában várjuk a közelítő telet – rosszkedvünk telét? -, számítván egyéni helyzetünk tartós rosszabbodására az elkövetkező hónapokban, sőt, lehetséges, hogy években. Az európai határok közvetlen közelében zajló pusztító háború mindenkit érint, nem kell ahhoz hadviselő félnek lenni, és nem látni a harcok végét. A többmilliós menekültáradat, a lehangoló hírek, az atrocitások mellett a mindennapi életet érintő nehézségek – legfőképpen az energia és az élelmiszerek árának elképesztő mértékű drágulása – minden bizonnyal tovább növeli az egyébként is krízishelyzet érzetét. Kormányok buknak, mások küszködnek a fennmaradásért, kapkodó döntéskényszerbe hozva a választásoknak kitett nemzeti politikákat. Ezért is tűnik mindig lassúnak az uniós döntéshozatal - bár én inkább megfontoltnak és a körülményektől meghatározottnak nevezném -, hiszen a központi szervek nincsenek folyamatosan kitéve a választók hangulatának, és a huszonhét nemzeti érdek összehangolása-összehangoltatása sem gyerekjáték feladat.

Annál is kevésbé az, mivel válsághelyzetben a közösségben felélednek a saját megoldásokban, a nemzeti különútban bízó reflexek. Amennyiben csupán Németországot, az Unió meghatározó gazdaságát és politikai erejét (?) tekintjük, a háborúra történt gyors reakciója nem az európai közös védelem erősítésének sürgetése volt, hanem saját védelmi potenciáljának 100 milliárd eurós, sohasem volt mértékű felduzzasztása. Hasonlóképpen, a gazdasági zavarok, az energiaárak megugrásának fenyegetésében sem a közös álláspont és intézkedési terv kidolgozása volt Berlin legelső gondolata, hanem egy 200 milliárd eurós költség és mentőcsomag a német vállalatok és fogyasztók támogatására, lehetetlen helyzetbe hozva az európai partnereket, akiknek nincs hasonló volumenű beavatkozásra lehetősége. Természetesen, minden államnak joga van hasonló intézkedésekre, azonban az ilyen és hasonló lépések eltávolodást jelentenek az európai szolidaritás és közös cselekvés igényének eszméjétől. Miközben az Európai Unió biztonsága is, és gazdaságai is szorosan összefüggenek. Hasonló a helyzet, mint a koronavírus-járvány kitörésekor, amikor az országok az összefogás helyett versengtek egymással a vakcinabeszerzésben és általában a válaszokban.

Németország orosz gázkitettsége és elkötelezetten harcos atlantizmusa (egyesek ezt az amerikai külpolitikai elképzelések túlságos figyelembevételének is nevezik) duplán okoz belső nehézségeket Európa vezető gazdasági hatalmának. Bizonyos körökben növekszik a félelem attól, hogy az ukrajnai orosz inváziónak, az Unió szankciós rezsimjének, és az orosz gázellátás drasztikus putyini korlátozásának hármasa egyfajta de-indusztrializációt, az ipari termelés radikális csökkenését okozhatja: gyárak bezárását és a termelés áttelepítését a világ más régióiba.

A német ipar ugyanis - annak ellenére, hogy aránya a nemzeti jövedelem előállításában manapság csupán húsz százalék körüli – nemcsak a gazdaság egészsége és teljesítménye szempontjából fontos, hanem a nemzeti identitásnak és a politikai stabilitás fenntartásának is fontos összetevője. A nagyvállalatok – a Mercedes-Benz, a Volkswagen, a Mannesmann, a Siemens, a Philips, stb.- szerepe lényeges volt az ötvenes évek „gazdasági csodájá”-ban, a nemzeti önbecsülésnek és a nemzetközi tiszteletnek a világháború utáni visszaszerzésében.

Ami pedig a politikai stabilitást illeti, a német ipari társadalom adja a hagyományos két nagy politikai pártnak, a kereszténydemokratáknak (CDU-CSU) és a szociáldemokratáknak a fő bázisát: előbbinek a tulajdonosi középosztály, utóbbinak a szakszervezetekbe szervezett munkásság. Ezek a pártok viszont az utóbbi évek európai válságai miatt jelentősen meggyengültek, más politikai erők más társadalmi törekvések képviseletében is színre, sőt a mainstream-be léptek, látszólag törékenyebbé téve a politika szerkezetét. Az ukrajnai háború, a megtámadottnak nyújtandó támogatás módja és tartalma pedig tovább bonyolította a helyzetet: a gazdasági érdekek és a politikai-ideológiai szempontok összhangba hozása nehezen megoldható feladatot jelent, és bonyolítja az Európai Unión belüli viszonyokat, különösen a közös irányvonal kialakítása szempontjából kritikus német-francia viszonyt.

Ami ezeket az Európai Unión belüli viszonyokat illeti, a szervezet a felszínen meglepő és megnyugtató egységet mutat mind Ukrajna, mind Oroszország és a gazdasági következmények kezelésében, kemény döntések meghozatalában. (A viták természetesek egy 27 tagból álló, különböző nemzeti érdekekkel és politikai-gazdasági prioritásokkal rendelkező integráción belül is – ld. az Oroszországgal szembeni szankciók általános elfogadottsága, illetve megszavazása.) Az egység annak ellenére tény, hogy az összeurópai energiaválság, a gázárak robbanásszerű emelkedése eddig nem ismert méretű költségekkel terhelte a tagok nemzetgazdaságait. Előrelátó, hosszútávú vízióval rendelkező politikusok számára ugyanis a Kreml agressziójának megbüntetése egyúttal alkalom az orosz gázfüggőség megszüntetésére és az európai stratégiai autonómia megerősítésére.

Azonban, miközben bizonyítható, hogy a szankciók hosszabb távon jelentős, esetenként bénító következményekkel biztatnak az orosz háborús erőfeszítések folytatása szempontjából, nem kétséges, hogy rövid távon (remélhetőleg? biztosan?) negatív hatással vannak - bár sokkal kisebb mértékben – a kivetőkre, az európai gazdaságra, az uniós polgárok mindennapjaira. A feszültségek egyre inkább érezhetőek, és félő, hogy mindez esetleg megosztottságot eredményezhet, felboríthatja a nehezen elért és jelenleg működő konszenzust, a nehézségek feltételezett növekedésével párhuzamosan szakadás állhat be a hosszútávú célokhoz kialakított összhangban. Sőt, mi több, a mindig is létezett – egyébként a jobb-bal dichotómiába nehezen beszuszakolható - oroszellenes kemény vonal és az opportunista béketábor erői saját politikai céljaik elérése érdekében kiaknázhatják és elmélyíthetik a megosztottságot, ezáltal megbéníthatják a közös európai döntéshozatalt. Mint ahogyan az orosz Európa-politika is folyamatosan a törésvonalak kiaknázására, az európai belső nehézségek növelésére helyezi a hangsúlyt.

Mindazonáltal ne fessük szükségtelenül a nagy ördögöt a falra. Bizakodjunk, még akkor is, ha a kisördög ott motoszkál napi bevásárlói és közüzemi számlafizetős gondolatainkban. Vajon elmondhatjuk-e tavasszal Shakespeare III. Richardjának indító monológját[1]:

York napsütése rosszkedvünk telét
Tündöklő nyárrá változtatta át.
Családunkról már elvonult a köd
S alámerült az óceán szívébe.
Most homlokunkon győztes koszorú,
Diadalemlék csorba fegyverünk,
Vad riadónkból víg vacsora lett
És édes dallam szörnyű indulónkból.
Szelíden mosolyog a háború,
Nem lovagol páncélos paripán,
Hogy félénk ellenség szívét ijessze,

Ehelyett fürge lábakkal szökell
A hölgy-szobákban léha lantzenére.

Remélhetőleg igen, elmondhatjuk. Az egyetlen probléma, hogy mindezzel a darabban a nagyon gonosznak ábrázolt címszereplő biztat minket.

Dérer Miklós

[1] Vas István fordítása