Dérer Miklós: Számvetés 2023

Visszatekintve az elmúlt évre, az átlagember általában – különösen, ha saját benyomásairól vagy érz éseiről vall – köznapi fogalmakban gondolkodik: jó évem volt, pocsék évem volt, szo-szo, volt jobb is, sohse legyen rosszabb, hááát…a fene tudja. Ha az ember mondjuk profi „politikai állat” (political animal) és különösen emelkedett hangulatban van, mert valóban jelentős fordulót mutatnak az esztendő történései, akár latinos műveltségét fitogtatva nevezheti meg az éveket. Így lett a közép- és kelet-európai rendszerváltásokat beindító 1989 annus mirabilis (csodálatos év), lett II. Erzsébet olvasatában a királyi család számára sok kellemetlen fordulatot hozó, és a monarchiát is megroppantó 1992 annus horribilis (borzalmas év). Kiemelt figyelemre persze más évek is ugyancsak alkalmasak, elég talán csak 1945-re (Year Zero – nulla év), 1956-ra, 1968-ra, vagy 2008-ra gondolnunk. Ki tudja, a jövőben talán 2023 is kap valamifajta megkülönböztető címkét, ámbár az elkövetkező évek tartogathatnak a most mögöttünk hagyottnál nevezetesebb esztendőket is, amelyek jelentőségükben elhomályosíthatják a meglehetősen turbulens 2023-at.

Mindenesetre a világsajtót olvasgatva a visszatekintő elemzések garmadával találkozhatunk ezekben a napokban, és nagy a verseny most is, hogy valamiféle skatulyába gyömöszöljék az idei évet is. Van, aki a háborúk éve-ként jellemzi; más az összetett nemzetközi válságok évének (multiple international crises) nevezi. Hívják sorsfordító évnek (game changer), amikor elszabadultak a kerekek (the wheels are coming off). Más kihívásokkal teli (challenging), érdekes (rewarding) és lármás (tumultuous) évnek tartja.

A közös nevező mindezekben a nyugtalanító felismerés: a világügyek igencsak ramaty állapotban vannak, és ennek okai a globális vezetés hiánya, a nemzetközi szervezetek befolyásának visszaesése, a nemzetközi kooperációs mechanizmusok megtörése, a szövetségi rendszerek zavarai. A következmény pedig a geopolitikai versengések fokozódása, a sokkhatások enyhítésére vagy elnyelésére szolgáló intézmények formális szerepbe kényszerülése. A folyamatok egyelőre megállíthatatlannak tűnő elszabadulása.

Nyilván itt és most nem sikerülhet a 2023-as világügyek teljességét bemutatni, Ám az elemzések – és a magunk - hangulatának igazolására érdemes néhány fontosabb eseményt kiemelni.

Az orosz-ukrán háború 2024 februárjának végén harmadik esztendejébe lép, és nem látni a végét. Megszokottá vált, kényszerűen része az életünknek, ami nagyon is szomorú fejlemény. Ráadásul egy másik háború csökkentette azt a figyelmet és exkluzivitást, amit addig „élvezett” – ha egyáltalán helyénvaló ennek a szónak a használata ebben az esetben. Befagyott konfliktussá kezd válni, olyanná, amelyben az idő múltával egyre nagyobb az esélye a frontok megmerevedésére, véglegesülésükre. A felek nem engednek, és az idő Putyin kezére játszik, hiszen agressziójával Ukrajna területének 20 százalékát birtokolja, és egyre valószínűtlenebb, hogy valaha is feladja a megszerzett részeket. Oroszország egyelőre emberi és alig csökkenő anyagi forrásai birtokában könnyebben rendezkedik be az állóháborúra, mint a gyengébb, forráshiányos és katonái és lakosága hazafias ellenállása mellett csakis a bizonytalankodóvá váló nyugati (amerikai és európai) segítségben bízó, arra támaszkodó Ukrajna.

A kibontakozás irányában nyomás csakis Ukrajnára helyeződik, helyeződhet, ám Kijiv egyelőre nem mutat hajlandóságot az elkerülhetetlen területi veszteségek elfogadására. A további nyugati segítség az ottani (itteni) saját belső fejlemények, választási eredmények függvénye. A hivatalos retorikában nem, de a közhangulatban érezhető egy erősödő háborús fáradtság, a saját problémák (migráció, inflációs veszélyek, gazdaság) felé fordulás.

2024-ben talán sok minden tisztábban lesz látható.

A gázai háború, az izraeli-Hamász konfliktus 2024 január 7-én három hónapos lesz, és egyelőre a folyamatos eszkaláció jellemzi. A nemzetközi közvetítő kísérletek alapvetően eredménytelenek, Izrael élet-halál önvédelmi harcnak tekinti gázai akcióját, amellyel megsemmisíteni igyekszik az izraeli állam eltörlésére és egy, a Jordán folyótól a Földközi-tengerig terjedő „zsidótlanított” Palesztina megteremtését célul kitűző terrorista Hamász-t. Közben az izraeli, nem arányosnak nevezett (kérdés mi az arányos, volt-e ilyen a háborúk történetében) katonai akciók polgári áldozatainak nagy száma és a civil infrastruktúra elpusztítása következményeként a nemzetközi rokonszenv elfordult az eredetileg áldozatnak tekintett Izraeltől.

Az is bebizonyosodott, hogy a zsidó állam fő támogatójának, a visszafogottságra intő Egyesült Államoknak (Biden elnöknek?) korlátozott a befolyása a jelenlegi (Netanjahu!) izraeli politikára. Így a harag és neheztelés Washington ellen is fordult, ami megint a Nyugat-ellenes érzelmeket is táplálja a régióban.  Izrael nem csupán regionálisan, valamint a globális délre kiterjedően, hanem a nyugati közvélemény jelentős részében is elszigetelődik. Hab a tortán, hogy az Egyesült Államokban magában is Izrael ellenessé kezd fordulni a lakosság egy, különösen a fiatalabb része. Biden elnök ezzel is párhuzamos tekintély- és népszerűség csökkenése pedig semmi jóval nem kecsegtet a 2024-es demokrata választási remények szempontjából.

Ami következtetés levonható, az egyrészt az, hogy a palesztin kérdés (beleértve az önálló államiság kérdését is) újra ott van a nemeztközi közösség asztalán; másrészt a Nyugat, az Egyesült Államok presztízse és befolyása csökkenőben van, és ez ma már nem csupán elméleti kérdés. Ezért az sem zárható ki, hogy a konfliktus tovább terjed a térségben (Libanon, Hezbollah)), figyelembe véve az iráni politika agresszivitását: legújabban Irak tervezi kiutasítani a nemzetközi (amerikai) erőket, teret engedve akár az Iszlám Állam iraki és szíriai terjeszkedésének.

Kisebb háborúkról is meg kell emlékeznünk, hiszen egyikük-másikuk nagyobbá is terebélyesedhet.

A Vörös-tengeren valódi háború alakult ki a kereskedelmi hajózást védő, többnemzetiségű kontingensé növekvő hadihajó-csoportosulás és a kereskedelmi forgalmat rakéta és dróntámadásokkal zavaró, Irán által támogatott jemeni huthi felkelők között. A felkelők viszonylag olcsó drónokkal és rakétákkal bombázzák – és ezáltal akadályozzák - a globális kereskedelmi hajóforgalom jelentős százalékát lebonyolító útvonalon haladó tartály- és konténerhajókat, amelyek Afrika megkerülésére kényszerülnek a Szuezi- csatorna és a Bab el-Mandeb szoros útvonal helyett. Amennyiben a helyzet nem rendeződik, komoly világgazdasági problémák, és esetlegesen a fő felelősnek tartott Irán elleni akció sem lenne kizárható.

Afrikában sorozatos katonai puccsok és polgárháborúk bizonyítják a kontinens stabilitásának hiányát, a törzsek, klánok és vallások által szabdalt, mesterséges határok közé szorított egykori gyarmatok modern államokká válásának nehézségeit, nemzeti összetartozásaik zavarait és nemzeti identitásaik hiányát, valamint azt a tényt, hogy még mindig a hadsereg az egyetlen szervezett erő egyes országokban.

Háborús veszélyekről is beszélnünk kell, és most nem az akut tajvani kérdésről van elsősorban szó. A csöppnyi Guayana egykori brit gyarmatot Dél-Amerikában erősen fenyegeti hatalmasabb szomszédja, Venezuela, amelynek vezetője, Maduro elnök szemet vetett a szomszéd területének olajban gazdag egyik szeletére, és népszavazással is megerősítve országához kívánja csatolni azt. Az Egyesült Államok és Nagy Britannia a kis ország mellé állt a konfliktusban, amelynek szintúgy nem láthatjuk még a megoldását.

A besatírozott részt akarja Venezuela magához csatolni

A globálisan is jellemzővé vált (nagy)hatalmi-geopolitikai versengésben kiemelkedő szerepe van az amerikai-kínai kapcsolatok alakulásának.

Az elmúlt évtizedben, különösen 2012 után, Hszi Csin-ping hatalomra kerülésével az addig fokozatosan problémásabbá váló viszony mára egyre gyorsuló romlását tapasztalhattuk. Alapvetően négy területen jelentkeztek a kapcsolatokat terhelő jelenségek: 1 – Kína belpolitikájának alakulása, a nyugati igényeknek nem megfelelő antidemokratikus pekingi lépések és az ezeket érő washingtoni bírálatok nagyon megterhelték a viszonyt; 2 – A tajvani kérdés, az amerikai védőernyő a sziget felett, és a dél-kínai tenger feletti szuverenitás kérdéseinek vitája; 3 – a globális geopolitikai versengés a befolyásért a két szuperhatalom között; 4 – a gazdasági és technológiai összefonódás és leválás, az azonos lehetőségek és kölcsönösség ügyei.

A kapcsolatok mind a négy területen romlottak, és a viszony 2023-ban válaszúthoz érkezett. A helyzet komolyságával a vezetők, Biden és Hszi tisztában lévén, az év végén San Francisco-ban találkozva igyekeztek a lehetőség szerint enyhíteni azokon a feszültségeken, amelyek az év eleji léggömb-incidens után különösen kiéleződtek. Remélhetőleg nem csupán hangnem váltásról és mosolyoffenzíváról van szó (ámbár már az is eredménynek számítana), hanem – ahogy a katonai kapcsolatok újraindítása esetleg mutathatja – megindul (visszaáll?) egy, a globális békét nem veszélyeztető versengés a két meghatározó hatalom között.

2023-ra nagy mértékben rányomta a bélyegét a klímaváltozással összefüggő események, természeti katasztrófák sorozata, fenyegetően megtöltve a híradásokat. Erdőtüzek, földcsuszamlások, áradások, hőhullámok és földrengések sorozata sújtotta a világot, amely valószínűleg megtapasztalhatta, hogy milyen, amikor már a várakozások és figyelmeztetések időpontja előtt elértük az ipari forradalom beindulása óta bekövetkezett másfél fokos felmelegedést. A természeti katasztrófák száma és gyakorisága - úgy tűnik – exponenciálisan növekszik, és a feltartóztatását célzó erőfeszítések elégtelenek. A klímatudatosság hiányzik nemcsak az átlagemberekből, hanem a politikusok és gazdasági szereplők jórészéből is.

Valami kis reménysugár azért látszott a decemberben immár huszonnyolcadik alkalommal összeülő ENSZ klímatárgyalások (COP28) eredményként. Nem utolsósorban az a tény volt biztató, hogy első alkalommal kerültek említésre a fosszilis üzemanyagok, mint az ember okozta klímaváltozás fő felelősei. A nyelvezet azonban eléggé általános volt, és több mint száz ország támogatása ellenére nem sikerült expressis verbis határozatba foglalni a fosszilisek – olaj, szén, gáz – felhasználásának fokozatos megszüntetését. Ennek ellenére sokan tekintik a dubai összejövetelt történelminek, mivel – az idei elnök, Sultan Al Jaber véleménye szerint – olyan paradigma-váltást jelent, amelyre potenciálisan lehet alapozni a gazdaságok átalakításában. Mások viszont azt a véleményüket hangoztatták, hogy az eredmény eléggé nagy távolságban van a szükségletektől, nem tükrözi a klímaválság kezelésének és hatásai csökkentésének növekvő kényszerét.

Konklúzió: a elmúlt évben egyértelműen növekedett a globális zűrzavar esélye. Nem igazán látszanak valamiféle „új világrend” (bármit is értenek ezen) körvonalai, hiszen a kaotikus helyzetet nem igazán lehet egyfajta „rend”-nek nevezni.  Inkább „világrendetlenség” -ről beszélhetünk. Az világos, hogy a nyugati indíttatású nemzetközi rendszer, a status quo megkérdőjeleződik, ám semmi valódi új nem látszik feltűnni a láthatáron. Ami jelenleg látszik, az letűnt idők hatalmi és geopolitikai játszmáinak visszatérése, küzdelem befolyási övezetekért és területekért, az erősebb jogának érvényesítése, vagy annak kísérlete.

Nem igazán vigasztaló. A jövőre nézve sem.

DÉRER MIKLÓS