Dérer Miklós: Szubjektív megjegyzések a visegrádi együttműködésről

Dérer Miklós ezúttal személyes reflexióit osztja meg olvasóinkkal a Visegrádi Csoport megalakulásának 30. évfordulója alkalmából. Az egykori magyar-lengyel-csehszlovák kezdeményezés napjainkra Közép-Európa legjelentősebb kormányközi együttműködésévé nőtte ki magát, de ezzel együtt felmerül a 'hogyan-tovább' kérdése is.

Szubjektív megjegyzések a visegrádi együttműködésről

 

A visegrádi négyek harmincéves történetében voltak és vannak apályok és dagályok. Számos fordulat, a belső elfogadottság és a külső megítélés változásai színesítették az eltelt időszakot. Az eredeti, születéskori kiinduló közös érdekek (az euro-atlanti csatlakozás és Közép-Európa dimenzionálása) mellett nem szabadna elfelejteni, hogy alapvetően kompetitív, és nem kooperatív gazdaságokról volt és van szó, amelyeknek nem csupán az aktuális gazdasági érdekei (a beruházások vonzása, export-prioritások) nehezen összehangolhatóak, hanem a történelmi tapasztalataikból fakadó fenyegetettségi felfogásuk, az ezen alapuló nemzeti külpolitikai és szomszédságpolitikai irányaik és törekvéseik is sok vonatkozásban eltérőek. Az is az összefogás hagyományos nehézségeit fokozza, hogy az együttműködés hőfoka és narratívái igencsak az éppen regnáló kormányok konkrét hozzáállásának függvényei, és ezért egyre inkább az a veszély fenyeget, hogy kormányoldalaktól függően átideológizálódik, és pártalapuvá, sőt, személyfüggővé válik.[1] Egyes esetekben (példának okáért a szlovák-magyar viszonyban) a történelmi traumák hatása vagy félreérthető lépések is komplikálják a kapcsolatokat, gyengíthetik az egymás iránti bizalmat. Természetesen, az említett közös érdekeken túl és mellett, amelyek végső soron eddig biztosították a laza együttműködés fennmaradását.

Az elmúlt évtizedben az Európai Unión belül kialakult törésvonalak, az Unió kívánatos tovább fejlődési irányairól fellángolt vita, a föderalista és szuverenista álláspontok határozottabbá válása, a transzatlanti kapcsolatokban bekövetkezett változások, a vezető hatalmakhoz: az Egyesült Államokhoz, Kínához, Oroszországhoz való viszony, a jogállamiság kérdései a visegrádi országokat különösen érintették. 2008 után a válság okairól folytatott gondolkodás, majd különösen 2015-öt követően a menekültkérdés és a migráció alapjában közös megítélése lehetőséget nyújtott az együttműködés újrakalibrálására. Ugyanakkor a jogállamisági viták ebben a kérdésben kvázi kettéosztották a csoportot egy magyar-lengyel, és egy cseh-szlovák félre.

Az Európai Unión belüli fejlemények, a válaszút kérdései, a világpolitikai erőviszonyok változásaira adandó lehetséges uniós és nemzeti feleletek, a szélsőjobb és a zöldek megerősödése, a hagyományos kereszténydemokrata és szociáldemokrata vonalak megingása, a „közép” átalakulása nyilvánvalóvá tette az ideológiai különbségeket, a Kelet és Nyugat közötti normatív törésvonalakat, s ennek az egyes országokon belüli leképeződéseit. Megerősödött a „régi” és az „új” tagok már-már elfeledett megkülönböztetése, ha nem is a nyilvános kommunikációban. A közép-európaiak még mindig alulreprezentáltak a brüsszeli pozíciókban, és az Unió – vádolják Brüsszelt – egyébként is diszkriminál.

A vitákat a régiek nehezebben tolerálják, az újak viszont a kompromisszum európai kultúráját nem sajátították el, és esetenként nem egymással törődnek, nem a közös platform kialakítását és érdekeik érvényesítéséhez szövetségesek felkutatását favorizálják, hanem - úgymond - egyik-másik nagyobb és befolyásosabb tagország kegyeit keresik. Amennyiben az EU nem egyenrangú és egyenjogú országok uniójaként működik, hanem inkább az egyébként tagadott és elutasított, ám a valóságban több területen létező két- vagy többsebességes integrációval vádolható, a 2004 során belépők elveszíthetik érdeklődésüket az európai projekt iránt, és tovább erősödhetnek az euroszkeptikus hangok. Különösen, hogy lépten-nyomon az a vád éri őket, hogy problémát jelentenek az Unió egysége, hatékonysága és a tagállami szolidaritás tekintetében, mert elutasítják a felelősségvállalást (például a migráns-kérdésben), és „önző nemzeti” szempontokat részesítenek előnyben.

A visegrádi országok mindazonáltal egyfajta brand-et jelentenek az Európai Unión belül. Ez a brand viszont a többség szemében nem kap kedvező konnotációt. Az idegenkedést nem csupán a migrációs kérdésekben, a kisebbségek egyes csoportjaival kapcsolatosan, az Isztambuli Egyezménnyel összefüggésben, vagy az európai ügyészséghez való csatlakozás kérdésében vallott, a fősodortól eltérő egyes V4-es kormányzati álláspontok magyarázzák. Az is sokat nyom a latban, hogy – a szemrehányások szerint – nincsenek koherens építő javaslataik Brüsszel számára, és inkább a negációban, a blokkolásban jeleskednek. Megjegyzendő, hogy ugyanakkor belső sikereket érnek el kevésbé látványos területeken, például az egyetlen intézményesített szervezetükön, a Visegrádi Alapon keresztül civil, oktatási és kulturális projektek kidolgozásában, valamint olyan EU-szintű politikai kérdések szubregionális koordinálásában, amelyekben megvan a közös érdek. Ilyen esetekben hatékony az együttműködés.

Azt mindenesetre le lehet szögezni, hogy a visegrádi csoport – az egyetlen közép-európai regionális struktúra, amelyik tényleges figyelemre és immár több évtizedes jelentőségre tett szert[2] - válaszúthoz érkezett. Merre tovább?

Lehetséges egy szorosabb, esetleg magas szinten intézményesült V4 kisintegráció, amely Brüsszelben pozitív javaslatokkal kompromisszumkészen kezdeményez, és a javított imázs nagyobb befolyást és tekintélyt kölcsönöz a vállalkozásnak.

Nem zárható ki egy, az eddiginél is kritikusabb hozzáállás a fősodorhoz. Ennek megmerevedése viszont gyengítheti az EU belső kohézióját, növeli a megosztottságot, csökkenti a bizalmat, és minimalizálja az érdemi befolyást az ügyekre.

Végül elvi szinten, mivel nincs igazán valószínűsége, egy olyan szcenárió is érvényesülhet, amelyben erősödik a jelenleg is megfigyelhető széttartás és kikacsintgatás, más hatalmakhoz és formációkhoz dörgölődzés. (Ami jó esetben a politikai opciók diverzifikálását is jelenthetné.)

∞∞∞

A Nemzeti Közszolgálati Egyetem a V4 létrejöttének 30. évfordulóját megünneplendő nemzetközi konferenciát rendezett idén május elején a „A Visegrádi Együttműködés szerepe Európa jövőjének alakításában” címmel. Nem érdektelen felidézni, hogy az illusztris résztvevő egykori és mai politikusok mit is mondtak ebből az alkalomból.

Hubert Vedrine volt francia külügyminiszter (1997-2002) arról beszélt, hogy a francia közvélemény nem ismeri Visegrádot. (Egyébként az Uniót sem igazán.) Lengyelországról történelmi okokból vannak ismeretei, de Magyarországról maximum politikai véleménye van. A V4-ekhez való viszony nagyon személyfüggő a francia politikában, inkább a bilaterális kapcsolatok dominálnak, amikor a térségről van szó.

Jeszenszky Géza, az Antall- és Boros-kormányok külügyminisztere (1990-94) a kezdeményezés eredeti jobbközép, centrista alapjait hangsúlyozta. A közvetlen cél a Varsói Szerződés felszámolása és az európai integráció volt, amelyről öt-hat éves távlatban gondolkodtak. A folyamat elhúzódásának fő oka az volt, hogy a V4 országai között a EU nem kívánt különbséget tenni. A sajátosan magyar elvárások  a közép-európai történelmi megbékéléshez, a kisebbségi kérdés megoldásához, valamint az esetleges kisantant elképzelések leszereléséhez fűződtek. Hiányosságnak tartja ma már, hogy nem koordináltak akkoriban az északiakkal, és különösen a baltiakkal.

Jerzy Buzek, európai néppárti képviselő, 1997 és 2001 között Lengyelország miniszterelnöke, 2009 és 2012 között az Európai Parlament elnöke, a visegrádi négyek megváltozott szerepéről értekezett. Ennek kifejezője, hogy az 1991-ben emblematikus köztársasági elnökök együttműködéseként létrejött csoportosulás az uniós csatlakozás felgyorsulásával miniszterelnökök együttműködésévé lett. A viták – a demokrácia-vita, a jogállamisági vita, a média-vita a decentralizációs vita, az EU-s intézményekről folytatott vita – távolította a feleket egymástól. Különösen káros volt a polgári államnak a politikai párttal történő azonosítása. Hangsúlyozta, hogy a menekülés a Kelettől és a Nyugat részekénti önképünk semmit sem változott. Az Európai Unió az univerzális és a partikuláris érdekek kiegyensúlyozásának színtere, az „egység a sokféleségben” változatlan hitvallásunk.

Martonyi János, az első és négy évig a jelenleg is hivatalban lévő második Orbán-kormánynak a külügyminisztere arról morfondírozott, vajon van-e közép-európai identitás. A válasza, hogy igen, van, de nem önálló, hanem része az európai identitásnak. A V4 az európai összetartozásnak is részese, egyúttal a Nyugatnak is, és ez így lesz a jövőben is. Külön is kiemelte, hogy „önképünk gyakran nem fedi a valóságot, nagyobbnak gondoljuk magunkat, mint amilyenek vagyunk”, viszont értékeink, érdekeink képviseletére olykor kilátástalannak tűnő helyzetekben is mindig „vállaljuk a harcot”. Határozottan aláhúzta: Közép-Európa marad az Európai Unióban, nem lép ki, segíti az európai építkezést, nagyon is különbséget tud tenni a differenciálás és a fragmentáció között. Ennek kapcsán elmondta, a V4 szerinte egy olyan regionális együttműködés, ami alapvető építőköve az európai integrációnak és több ehhez hasonlóra lenne szükség Európában. „Közép-Európa és ezen belül Magyarország nem híd Nyugat és Kelet között, hanem hídfő, ezért stabilnak kell lennie, mert különben ledől a híd” - tette hozzá.

Aktív politikusok is megtisztelték jelenlétükkel a konferenciát. Szél Bernadett független országgyűlési képviselő az együttműködés „újrahangolásának” igényét vetette fel. Úgy vélte, az új együttműködésre váró területek a kelet-nyugati bérszakadék eltüntetése és a klímaügyek, a zöld gazdaság megteremtése lehetnek. Szerinte a nyugati erősödő Visegrád-ellenességet legjobban a kínai- és oroszbarát politika elhagyásával lehetne oldani. A jelenlegi identitás-alapú együttműködést pedig konkrét közös érdekek képviseletével kellene felváltani. Újhelyi István európai parlamenti képviselő azt a sarkos álláspontját fejtette ki, miszerint a mai körülmények között a visegrádi együttműködés „nem releváns”, politikai alapon nincs szükség rá. Hatalmi játszma mindössze, nincs érdemi belső együttműködés. Az egyes tagországok integrációs hajlamai különbözőek, az együttműködés „rossz” területeken folyik, az EU-ellenes védekezés helyeződött a központba, és egyes politikusok megpróbálják „lenyúlni” a V4-brand-et.

 

[1] Jobban intézményesült és érettebb európai szubregionális együttműködések esetében – ilyen a Benelux, az Északi Tanács, a baltiaké – a választások kimenetele nem befolyásolja az együttműködés hőfokát.

[2] A Duna-Adria Együttműködés (Pentagonale), az Alpok-Adria Munkaközösség, A Délkelet-Európai Együttműködési Szervezet, a Weimari háromszög, a Slavkovi Háromszög,stb.  nem mérhető össze a visegrádi négyek emltéseivel. Esetleg a lengyelek” pet projekt”-je, a  Három Tenger Kezdeményezés említhető egy lapon Visegráddal.