Dérer Miklós: Választások éve

2024-ről gondolkodva, történéseket várva avagy félve felgyorsult, feltornyosult   és összezsúfolódott világeseményekről is beszélhetünk, amelyek változatlan erővel jellemzik az idei évet szintúgy, mint a megelőzőt. A növekvő konfliktusok száma és intenzitása mellett a globális rendetlenség fokozódása egyáltalán nem kizárható, amit a hagyományos, parlamenti váltógazdaságokra alapozó liberális demokrácia értékeinek populista megkérdőjelezése is súlyosbít. Persze, az alakuló multipolaritás önmagában üdvözlendő is lehetne, ha (egyelőre?) nem a káosz növekedése, a hagyományos nyugati autoritás omladozása lenne az eredménye. A klímaváltozás hatásainak romlásával is számolnunk kell, ahogyan a gyorsuló technológiai fejlődésnek és a mesterséges intelligencia előnyeinek és rizikóinak erősödő hatásaival is.

Azonban azok az események, amelyek minden valószínűség szerint a leginkább jellemezni fogják az idei évet, azok a parlamenti választások lesznek. Soha nem fordult még elő a történelemben, hogy a föld lakosságának – választópolgároknak és alattvalóknak – a többsége, mintegy négymilliárd ember járulhat egyetlen év során az urnák elé, több, mint hatvan országban. Mindez a demokrácia diadalának, a liberális demokrácia úgynevezett „harmadik hulláma”[1] győzelmének a biztos jele is lehetne. A valóság azonban – mint mindig, minden esetben – kissé bonyolultabb. Az idei választások jórészt a klasszikus, nyugati típusú liberális demokrácia és az azt nemcsak megkérdőjelező, hanem felváltani akaró populista-autoriter-illiberális (szabad a választás!) társadalom és államszerveződés közötti éles szembenállás jegyében fognak lezajlani. Ez pedig nemcsak az egyes országokon belüli viszonyokat határozza majd meg, hanem a nemzetközi rendszer, a nemzetközi viszonyok alakulására, sőt, a háború és béke kérdésére is jelentős befolyással lesz.

Hadd jegyezzem meg ugyanakkor, hogy tektonikus változásokra nem számíthatunk – azokban nem reménykedhetünk, vagy azoktól nem igazán félhetünk, ki-ki ízlése és meggyőződése szerint -, inkább a jelenlegi trendek folytatódása és a megosztottságok elmélyülése várható.

A sok kiemelkedő jelentőségű politikai megmérettetés óceánjából elég csak néhány említése: India, Dél-Afrika, Pakisztán, Banglades, Indonézia, Belgium és Mexikó (ahol – idők szava! – két hölgy küzd meg a jelenlegi nagyon népszerű, de nem újraválasztható elnök utódlásáért). Van, ahol megjósolható az eredmény (Putyin Oroszországa talán a számunkra leginkább közeli példa), vannak helyek, ahol egészen nagy a bizonytalanság. Aztán vannak azok – például Afrika jó része, ahol 2020 óta kilenc katonai puccs következett be -, amelyekben a parlamentáris demokrácia egyelőre elveszítette relevanciáját.

Három választás azonban mindenképpen kiemelkedik mind potenciális bel-, mind külpolitikai hatásainak nagysága miatt: időrendben Tajvanon (január 13-án), az Európai Unióban (június 6-9. között) és az Amerikai Egyesült Államokban (november 5-én).

TAJVAN

A Tajvanon január közepén tartandó parlamenti és elnökválasztások mindjárt olyan esemény, amely akár meg is határozhatja akár a 2024-es évnek, akár annál jelentősen nagyobb időtávnak is az arculatát. Miután Hszi Csin-ping, a Kínai Népköztársaság elnöke a szigetország egyesítését Kínával „történelmi szükségszerűségnek „nevezte tavalyi utolsó üzenetében, nem mindegy, hogy a tajvani három irányzat közül melyik kerül ki győztesen a választásokból.

Az elemzők egyöntetű véleményének tűnik, hogy amennyiben a szavazók a határozottan függetlenség párti Demokratikus Progresszív Párt elnökjelöltje, William Lai Ching-te mellett döntenek, és ő elnökként ragaszkodik radikális programjához, a „tajvani kérdés” bármiféle békés megoldásnak a lehetősége nagyon távolra kerül. A kínai fegyveres provokációk megszaporodhatnak, és a gyúlékony helyzetben egy szikra vagy egy téves kalkuláció is komoly, nem csupán kínai-tajvani, hanem kínai-amerikai konfrontációt is eredményezhet, beláthatatlan következményekkel.

Ismerve a jelenlegi kommunista kínai türelmetlenséget, nem sokkal lenne rózsásabb a perspektíva abban az esetben sem, amennyiben az egykori csang kai-sekista irányzatnak, a Kuomintangnak a képviselője győzedelmeskedne. Az eredetileg intranzigensen egyesülés párti, és Kínával kiegyensúlyozott viszonyt ápoló párt soraiban ugyanis az utóbbi időben felerősödtek az inkább elhatárolódást támogató hangok, ami Peking számára kockázatokat rejteget. A The Economist elemzése azonban úgy véli, esetleg van arra esély, hogy egy újonnan alakult mérsékelt-centrista beállítottságú képződménnyel, a Tajvani Néppárttal koalícióban a parlamentben esetleg többséget szerezve korlátozhatják akár egy győztes radikális függetlenségpárti elnök politikáját, és elkerülhető az azonnali konfrontáció, a nyílt ellenségeskedés.

(Létezik a szigetországban egyértelműen Peking-barát erő is, és bár van informális befolyása, a nyilvános politikai életben a hatása korlátozottabb.)

Mindenesetre a tajvani választások jelentős kockázatokkal terheltek, és a szereplőknek – belsőknek és külsőknek egyaránt – visszafogottságot, felelősséget és érettséget kellene tanúsítaniuk, hogy a nem is annyira szunnyadó válság ne törhessen ki, mindannyiunkat fenyegetve. Vannak azért biztató körülmények. Az önképe szerint a globális ügyekben elsődleges felelősséget hordozó Egyesült Államok részint belső kérdések (őszi elnök- és kongresszusi változások, bevándorlás, a Biden-Trump „rematch” súlyos belpolitikai felhangjai és elágazásai, stb.), részint pedig az ukrajnai és a gázai háborúkban játszott szerepe és elkötelezettségei miatt abban lehet érdekelt, hogy ne keveredjen bele újabb nemzetközi válságokba, amennyiben ez lehetséges. Tehát minden valószínűség szerint mérsékletre fogja inteni a tajvani politikai erőket, és újra élénkülő kínai kapcsolatait (ismét felvették a katonai érintkezés szálait is) szintén Peking korlátozó befolyásolására fogja felhasználni. Kínának sem lehet érdeke egy gázai típusú pusztító tajvani akció céljai érdekében, a katonai megoldás, mint nyomásgyakorló fenyegetés sokkal hatékonyabban tudja elősegíteni akár a probléma békésebb megoldását is. Nem is beszélve most Peking saját problémáiról (az ingatlan-boom túlfeszítése okozta gazdasági visszaesés, az Övezet és Út program kvázi válsága stb.) Az elrettentő önvédelemre alaposan felkészült, ám egy fegyveres konfliktusban esélytelen Tajvan sem szándékozik (feltehetően) öngyilkosságot elkövetni, inkább bízik Washington védőernyőjében és a közvetlen veszélyt elhárítani igyekvő Kína-politikájában.

Azért egyes megfigyelők szerint van egy jelentős bizonytalansági tényező. Pesszimistább nyugati Kína-punditok feltételezik, hogy az önbizalmában ugyancsak megerősödött Hszi elnök esetleg olyan kedvező stratégiai helyzetben érzi magát, lévén hogy az Egyesült Államok Ukrajnában de facto háborút folytat Oroszországgal, a Közel Keleten is egyre jobban belekeveredik a gázai háborúba, és az Irán-barát jemeni felkelők támadásai okozta hajózási káosz megoldásába is. (Hogy az egyéb érlelődő regionális és eszkalációval fenyegető katonai konfliktusokról - Libanon, Szíria, Irak, Irán,stb. - most ne is beszéljünk.) A kínai elnök úgy érezheti, hogy ebben a helyzetben, amikor a rivális már kirobbant konfliktusokba keveredett, nem vállal újabb részvételt, és így számára kedvező módon „megoldhatja” a tajvani helyzetet.

EURÓPA

Kár lenne tagadni, hogy Európa, az Európai Unió válságjelenségekkel küszködik. Ezek egy része a nemzetközi viszonyok változásaiból, regionális és globális helykeresésből, a külső hatások kezelésének nehézségeiből fakad. Más része viszont belső fejleményekkel, az integráció további lehetőségeire adott válaszok vitáinak felerősödésével, sőt, esetenként önbizalomtól duzzadó politikusok egyéni ambícióinak befolyásoló hatásaival is magyarázható. Konkrétan és aktuálisan pedig a háborúk, az Oroszországhoz és az ukrajnai orosz agresszióhoz való viszonyulás, a klímaváltozás, a járványok kormányzati és uniós kezelései, a gazdasági nehézségek, és legfőképpen az alig kontrollált tömeges bevándorlás, a leegyszerűsítve „migráció”-nak nevezett probléma veri ki a biztosítékot a társadalom jelentős részében. Minden valószínűség szerint ezek fogják befolyásolni a június elején esedékes választások kimenetelét.

A megosztottság szinte kézzel fogható, jelei mindenütt jelentkeznek. Úgy látszik, a választópolgárok egy részének megingott a bizalma az Európát eddig hagyományosan irányító balközép-jobbközép elitek, a keresztény- és szociáldemokráciák, liberálisok, és a hozzájuk csatlakozó zöldek vezetői képességeiben, és új emberek, új irányzatok felé kezdtek kacsintgatni. Legalábbis ezek a vélemények keringenek a sajtóban, a politikai elemzők szerintelsősorban az egykori szélsőjobból és a minden színárnyalatú csalódottakból kialakult újjobboldal térnyerése a jellemző. (Miközben a szélsőbal is teret nyer, például az egykori NDK területén.) Ez a tény pedig átírhatja az eddigi liberális európai politikát, megváltoztathatja a júniusi európai parlamenti választások után nemcsak a Parlament összetételét szabhatja át, hanem a Tanács és a Bizottság politikai irányvonalát is módosíthatja.

Legalábbis ezek a vélemények keringenek a nemzetközi sajtóban, a politikai elemzők, és maguk a politikusok is ettől félnek vagy ebben reménykednek. Való igaz, vannak erre a fejleményre utaló jelek az egyes nemzeti választásokon is. 2023-ban Olaszországban a neofasiszta kiindulópontjától szabadulni igyekvő, de szélsőségesnek tartott Itália Testvérei (Giorgia Melon) győzedelmeskedett, és koalíciós kormányában a tőle is jobbra lévő Matteo Salvini Északi Ligája is részt vesz. Az időtlen idők óta hagyományosan szociáldemokrata Svédországban a győztes és jobboldali fordulatot vevő Demokrata Pártot kívülről támogatja az ottani újjobb erő. Finnországban Petteri Orpo konzervatív kabinetjében ott vannak a Finnek, a szintén újjobboldaliak. Németországban a szélsőséges AfD hovatovább a legnépszerűbb párttá vált ellenzékben, sosemvolt 20 százalék körüli támogatottsággal. (Fontolgatják is hivatalosságok a párt betiltását, ami eléggé támadható ötlet.) Ausztriában a Szabadságpárt – amelynek kormányba kerülése évekkel ezelőtt komoly válságot és szankciókat eredményezett az európai közösségben – vezeti a népszerűségi listát. Ami pedig igazán kiverte a biztosítékot az európai politikai színtéren, az az ősliberális Hollandiában történtek: Geert Wilders pártja első helyen végzett a parlamenti választásokon. Bár nagyon is kétséges, hogy koalíciós partnerek híján képes lesz-e kormányt alakítani.

Ez az utóbbi helyzet is bizonyítja, hogy az európai kép azért nem egyszínű, igazán nem lehet megjósolni a júniusi választások eredményét. Bár az újjobbos-populista pártok előretörése általában tény, de például Spanyolországban a szocialisták visszatértek, mivel a jobboldal nem érte el a kormányalakításhoz szükséges eredményt. Görögországban ugyan három kisebb jobboldali párt bejutott a törvényhozásba, viszont az inkább csak nevében konzervatív Mitsotakisz-kormány inkább balfelé tendált. A liberális européerek nagy megkönnyebbülésére pedig Lengyelországban az európai liberális fővonalat követő néppárti Donald Tusk koalíciója felváltotta a Kaczynski-féle jobboldali PiS-t.

Komoly befolyásoló tényező lehet a választások után az európai jobboldali pártszövetségek közötti erőviszonyok és vita alakulása is. A két nagy európai jobboldali pártszövetség, a ECR (Európai Konzervatívok és Reformisták, Meloni és Kaczynskiék)), valamint az inkább újjobboldali ID (Identitás és Demokrácia, Le Pen, Salvini és Geert Wilders formációja) között eltolódhatnak az erőviszonyok az utóbbi javára. Ami erősítheti az egyébként is meglévő politikai ellentétjeiket – például az ukrán háború kérdésében -, és korlátozhatja jövőbeni koalícióalakítási, és az eddigi néppárti-szocdem-liberális—zöld fővonalat esetenként blokkoló lehetőségeiket az Európai Parlamentben.

Fontos kérdésekben árnyalhatja az uralkodó (mainstream) irányzatok hangoztatta „szélsőjobb” veszélyt, hogy kormányon az újjobboldali pártok – ld. Meloni – „moderálódnak”, szembesülve populista politika irányuknak fontos kérdésekben a végrehajtást ellehetetlenítő kihívásaival.

Minden valószínűség szerint a Brexittől szenvedő Nagy Britanniában is előrehozott választásokat tartanak az ősszel, és ezeken a jelenlegi állás szerint a Munkáspárt elsöprő győzelmet készül aratni a konzervatívok felett.

Mindenesetre van tétje az idei európai választásoknak. Miközben jelenleg az látszik, hogy ugyan eltolódások lesznek a választások után az Európai Parlamentben, alapvető, netán földrengésszerű változásokra a párt és ideológiai irányzatok között nem számíthatunk. Ez a stabilitás szempontjából biztató, viszont nem biztos, hogy az eredmények alakulása lehetővé teszi a szükséges reformokat és változtatásokat. Pedig az Unió válaszút elé érkezett. Belső viszonyaiban csakúgy, mint a geopolitikai globális EU ambíciók valóra váltásában. Előre kellene lépni a társadalmi és gazdasági stabilitás, a jogállamiság, a közösségi és a nemzeti kompetenciák viszonyának, valamint nagyon fontos szervezeti és reform problémáknak a megoldásában. Ahogyan a 27 tagú, és bővülni szándékozó Unió egységének biztosításában is – hogy csupán néhányat említsek –. Legelőbben is a migráció, a zöld átmenet és a külpolitika konkrét és az érdekeket és lehetőségeket figyelembe vevő megoldásait lenne szükséges megtalálni, kidolgozni és elfogadni. Ezen múlik a politikai stabilitás, a jövő.

AMERIKA

A globális kapcsolatokat és a nemzetközi viszonyokat leginkább befolyásoló választás a novemberi amerikai elnök-, és kongresszusi választások lehetnek. A belpolitikájában végletesen megosztott szuperhatalom politikai színpadán mérgező légkörben két alapvetően népszerűtlen idős politikus visszavágóján szurkolhat vagy ámulhat a világ. Pedig a tét nagyon is komoly: az America First neo-izolacionista nacionalizmusa, vagy a világra nyitottabb, de határozatlanságával tündöklő demokrata irány győzedelmeskedik a megmérettetésen.

Amint az előbbiekből is kitűnhetett, vannak válságjelek Európában is, ám azok alig foghatóak mind jelentőségükben, mind intenzitásukban az Egyesült Államokban tapasztaltakhoz. Az egyik oldalon ott egy radikalizált tömeg, amelynek egyötöde választottját Isten küldöttjének, egyharmada a bizonyítottan korrekt választások eredményeképpen megválasztott elnököt a másik oldalon illegitimnek tekinti, híveit börtönnel fenyegeti, és egyesek akár fegyveresen is készek hősüket győzelemre juttatni. A másik oldalon a gazdaságot alapvetően jól kezelő, de riválisánál még inkább idősebbnek látszó, a közvéleménykutatások eredményei szerint nagyon alacsony támogatottságú hivatalban lévő elnök, aki külpolitikai kudarcai és a tömeges déli bevándorlást kezelni alig képes gyengesége miatt akár vesztésre is állhat. (A jelenlegi trendek mindenesetre erre utalóak.) A kompromisszumok, az egyetértésre is utaló ügyekben (lásd Ukrajna megsegítése) a koalíciókötés egyre nehezebb. Miközben a belső viszonyok a külpolitikára is kihatnak: nemcsak komoly presztízs veszteségekkel járnak, hanem megkérdőjelezik a washingtoni döntések legitimitását is.

A 2016-2020 között elnök Donald Trump teljesen maga alá gyűrte a Republikánus Pártot, amelynek hagyományosabb politikát követő korifeusai – újra-, vagy megválasztásuk érdekében – egyelőre felsorakoztak mögé. Párton belüli riválisait lenullázta. Jellemző kiszámíthatatlansága és rasszizmussal is kacérkodó, radikális populista retorikája különösen a vidéki fehér kékgallérosok között népszerű. Azonban győzelme esetén – amire van esély, bár nem fogadnék rá - nem fogja tudni saját képére formálni az Egyesült Államokat, mivel erre csupán négy évet engedélyez számára az alkotmány, és a fékek és ellensúlyok rendszere működik. Lecserélni sem lehet mindenkit az államigazgatásban és az igazságszolgáltatásban.

Külpolitikában viszont nagyobb zavarokat lenne képes okozni, bár például -emlékezve elnöki ciklusában tett utalásaira - republikánus javaslatra kétpárti támogatással decemberben elfogadtak egy olyan törvényt, amely megakadályozza, hogy elnöki döntéssel kivezethesse az Államokat a NATO-ból. Ám lazíthat az európai, és ezzel együtt az ukrajnai elköteleződésen, bár a „kivonulás” semmiképpen nem reális opció. Kínával szemben például Bidennél minden valószínűség szerint keményebben politizálna, hiszen a fő riválisnak Kínát tekinti (Biden voltaképpen csak folytatta Trump Kína-politikáját), és ezen a tőle megszokott és túlértékelt mosolydiplomácia sem változtatna. Erőszakosságával feltehetően érne el eredményeket – például a Közel-Keleten - , azonban, ha nem is veszélyesebb, de még bizonytalanabb és kiszámíthatatlanabb lenne alatta a világ. Európa egyértelműen rá lenne szorítva, hogy szorosabbra vonja sorait és nagyobb erőket mozgósítson biztonsága garantálására, beleértve az ukrajnai háborút is. Nem véletlen tehát, hogy kontinensünkön – kimondva-kimondattalanul - majdnem teljes egység van abban, hogy elnöksége nem kívánatos Európának.

Bidentől – aki jelenleg az egyedüli esélyes demokrata párti jelölt - nagyjából tudjuk, hogy mire számíthatunk; az ő esetében inkább az a kérdés, ki tudja -e tölteni négyéves mandátumát, és ki lesz az alelnökjelöltje, hiszen erre az esetre egy határozott és közbizalmat élvező politikus választása az ő novemberi esélyeit is javíthatná. Amelyek pillanatnyilag nem igazán rózsásak.

Kiszámíthatatlan ma, tíz hónappal a választás előtt az eredmény. Ami további bizonytalanságot jelent nemcsak az amerikai, hanem a nemzetközi viszonyokban is.

Dérer Miklós

[1] Samuel Huntington 1991-es elmélete szerint, amelyre ma már sűrűn hivatkoznak elfogadóan – a demokrácia történetének hullámhegyei és hullámvölgyei követik egymást. Az első hullám a 18. században, az angol és amerikai forradalmak után (lassan és nyögvenyelősen, teszem hozzá) érte el egyelőre az euro-atlanti világ partjait, a második hullámot 1945 után tapasztalhatta meg a világ.   A harmadik pedig - Huntington szerint - 1974-ben indult, és a posztszovjet világ demokratizálódásában csúcsosodott ki. Az egyes hullámok között hullámvölgyeket találhatunk, és egyesek úgy tartják, hogy jelenleg is egy ilyen globális hullámvölgyben vagyunk.