Dérer Miklós: VESZÉLYES VILÁG

Négy globális, három regionális, valamint lokális(?) krízishelyzetekről

A hidegháború végével a kilencvenes évekre az optimista várakozások egy ésszerűbb, egyszerűbb, konszenzusossal irányítható, könnyebben kézben tartható világot prognosztizáltak. Egyes politikusok és szakértők egyenesen „új világrendről” fantáziáltak, amely békésebb, plurálisabb és multilaterálisabb lesz, és amelyben minden népnek és nemzetnek szava és beleszólása biztosított. Mindezt annak ellenére, hogy szinte azonnal felbukkantak előzőleg negligált vagy mélyre szorított válságok. Hamarosan már-már úgy tűnhetett, hogy a bipolaritás körülményei között egyszerűbben lehetett kézben tartani, esetenként lefojtani kitörni készülő válságokat: akkoriban a két szuperhatalom saját hegemonikus befolyási övezetében igyekezett - több-kevesebb sikerrel – „rendet tartani”. Különösen a hetvenes-nyolcvanas években mérsékletet, sőt felelősséget tanúsítottak, olyat, amilyet manapság, a szaporodó hatalmi konfliktusok idején csak híjával, és nem minden oldalon tapasztalhatunk.

Mostanra akár azt is mondhatnánk, hogy elszabadult a pokol. A dolgok egyre nehezebben kezelhetőek és kézben tarthatóak, a válságok egyre szaporodnak és mélyülnek. Miközben olyan globális kérdéseket kellene megoldani – vagy legalábbis erőteljesebben és határozottabban foglalkozni velük -, amelyek az emberiség és a glóbusz jövőjét, sőt túlélési képességét érintik.

Nem kifejezetten találomra, de meglehetősen átgondolva itt és most négy globális, három (globális kérdéssé is válható) regionális, és egynéhány lokális (helyi) problémát kívánok érinteni, nem tagadva, hogy más csoportosítás és más felsorolás is releváns lehet.

Globális kérdések

1. A környezet- és légkörszennyezés, a globális felmelegedés, az élőhelyek és a fajok diverzitásának veszélyezettsége egymással összefüggő és reális probléma, amit határozottan kellene kezelnünk. Világosság vált, hogy életmódunk és gazdasági tevékenységünk, amely civilizáción alapja, a régi módon, változtatások nélkül nem lesz fenntartható. Ugyanakkor a probléma súlyosságát tagadók, a klímaszkeptikusok, a „főbűnös” hagyományos fosszilis energiahordozók kitermelésében és felhasználásában érdekelt gazdasági körök, a munkájuk elvesztésétől tartó százmilliók, és velük szemben a megoldásra adott kései, és ugyanakkor elhamarkodottan dogmatikus és ortodox válaszok és ezek híveinek a konfliktusa pillanatnyilag a kivezető utak legnyilvánvalóbb akadályai. Egyre növekszik az igény a „korlátlan mennyiségben” rendelkezésre álló megbízható és olcsó energia iránt, és ezt a zöld átmenet az érthető és méltánylandó ellenállás, a reálgazdaság folyamatos fenntartásának aktuális igényei miatt ma még nem képes biztosítani. Fokozatosságra és felvilágosításra van szükség, de a szükséges és elkerülhetetlen átmenet minden nehézségét nem lehet megúszni.
2. Ma már közhely számba megy, ha arról beszélünk, hogy a globalizáció folyamata megakadt, a globális hálózatok, az ellátási láncok összekapcsolódása komoly töréseket szenvedett, és legalábbis megroppant az az egyenesvonalúan egyenletesnek és gyorsulónak gondolt fejlődés, amely egy kölcsönösen összefüggő és együttműködő világ(gazdaság) ígéretét hordozta. Kína felerősödött agresszív törekvése a globális vezető (hegemón) szerepre, párosulva a hazai gazdaság (külkereskedelem) erőteljes állami szponzorálásával, védővámokkal és a külföldi beruházások és áruk negatív megkülönböztetésével védekező lépésekre kényszerítette a Nyugatot, amely előzőleg – lehet, egy kissé naiv módon - Peking fokozatos felemelkedésére és együttműködő, a második világháború után kialakult nemzetközi rendbe beilleszkedő, „felelős üzletfél” (responsible stakeholder) hozzáállására számított. A természetes nyugati ellenlépések viszont-ellenlépések eszkalációját indították el, aminek a gazdasági és politikai nacionalizmusok, „az én országom az első” elkülönülések lettek a következményei, és mindennek a még gyermekcipőben járó globális kormányzás és egységes világgazdaság látta kárát. Egyelőre nem igazán látni, hogy a versengésen túlmutató kártékony szembenállás és a globalizáció erősödő zavarai hogyan és mikor orvosolhatóak.
3. A kétségtelenül egyoldalúan kialakult, de reformálható nemzetközi rend (a Nyugat dominanciája és a nyugati demokratikus értékek elfogadása mint alap) ellen felsorakozott nemzetállami hatalmak – az ukrajnai háborús helyzetet kihasználva – „autoriter tengelyt” (authoritarian axis) alkottak. Kína, Oroszország, Irán és Észak-Korea – miközben nyíltan vagy kevésbé nyíltan részt vállalnak a Moszkva által Nyugat-ellenes háborúnak is tekintett orosz agresszió támogatásában, minden erejükkel igyekeznek befolyásolni az ún. Globális Dél köztes, illetve semleges álláspontot elfoglaló államait. A következmény egy fokozatosan megszilárduló és ellenségessé váló ellentétpár, amely komolyan képes lehet befolyásolni a globális fejlődést az elkövetkező évtizedekben.
4. A gyorsuló ütemben fejlesztett mesterséges intelligencia (MI) kutatások eredményei hallatlan globális átalakulási potenciált hordoznak. Érintik az egyének mindennapjait, a társadalmak belső viszonyait, a gazdaságok fejlődési lehetőségeit és a politikai rendszerek életképességének kérdéseit egyaránt. Komoly változásokat eredményezhetnek a nemzetközi erőviszonyokban, a védelmi képességek diszkrepanciáiban. Miközben a világ felismeri az MI nemzetközi regulációjának szükségességét, a cselekvés nagyon embrionális állapotban van, és ha így marad, beláthatatlan problémák okozója lehet. Az MI hatalompolitikai felhasználása akár a 21. század meghatározó jellegét is alakíthatja.

A felsoroltak jelzik a hidegháború utáni, és az ukrajnai orosz agresszió által csak felgyorsított nemzetközi átalakulások irányát és zavarait is. Felhívják a figyelmet a nemzetközi struktúrák és az egész architektúra rendezésének konszenzusos szükségességére.

Regionális válságok

1. Immár több, mint két és fél esztendeje zajlik az orosz agresszió eredményeként kirobbant orosz-ukrán háború, és nem látni a végét. A párnapos diadalmenetre és virágcsokrokkal üdvözlésre felsorakozott lakosságra számító agresszor minden vonatkozásban kudarcot vallott – egyelőre. A Kreml frusztráltságában veszélyes eszkalációs narratívákat használva igyekszik megfélemlíteni az áldozatot és segítőit-támogatóit. Maga is támogatókra tett szert az elszigetelődött vagy elszigetelődéstől tartó, a zavarosban halászni igyekvő autokráciák köréből. Világos, hogy az erőviszonyok önmagában nem a megtámadott Ukrajnának kedveznek, azonban a Nyugat – az Egyesült Államok, az Európai Unió és még vagy negyven ország – nem csupán felismerte az agresszor megállításában és visszaverésében rejlő érdekeit, azt, hogy nem szabad hagyni, hogy a kialakult nemzetközi rendet és határokat önkényesen megváltoztatva precedenst teremtsen egy hatalom, leigázva a gyengébbet és a kisebbet. Azt is meg kell akadályozni, hogy – ismerve természetét – ne álljon meg Ukrajnánál, és más európai országok biztonságát és szuverenitását is fenyegesse. Ezért határozott katonai, pénzügyi, gazdasági és humanitárius támogatást nyújt az agresszió áldozatának. A támogatás viszont kölcsönös eszkalációhoz vezethet, ami – mivel két szuperhatalom is részese a konfliktusnak – nagyobb összeütközéseket is eredményezhet. A Nyugat óvatosan, fokozatosan, nem minden belső vita nélkül (ahogy ez már demokráciák között természetes) igyekszik elkerülni a konfliktus kiterjedését eredményező lépéseket. Az orosz fél már nem igazán felelősségteljesen viszonyul a nemzetközivé vált konfliktushoz. Retorikája és a humanitárius szempontokat figyelembe nem vevő terrorakciói mérhetetlen szenvedéseket okoznak az ukrán lakosságnak. A háború szellemét eddig minden veszély ellenére sikerült kordában tartani. Sikerülhet továbbra is. De a kiút még nem látszik felbukkanni.
2. 

Kijevi lakókörzet orosz rakétatámadás után

2. Míg az ukrajnai konfliktus befagyni látszik, a Közel-Keleten a gázai háború egy befagyottnak látszó konfliktus újra fellobbanását mutatja. A tavaly októberi Hamasz terrortámadás újra előtérbe hozta a már-már elfeledett palesztin kérdést. A kirobbant konfliktusban Irán és a különböző iszlám terrorszervezetek lehetőséget láttak Izrael-ellenes törekvéseik érvényesítésére. Ez forrongóvá tette az arab világot még akkor is, ha a palesztin szervezetek és Irán iránt bizalmatlan közel-keleti kormányok (monarchiák) bekapcsolódása a konfliktusba nem valószínű. Azonban az amerikai-iráni és különösen az izraeli-iráni viszony annyira elmérgesedett az utóbbi évtizedben, hogy az utóbbi hónapokban többször felvetődött az eszkaláció lehetősége, külső hatalmak bekapcsolódása. Ez mostanáig nem történt meg, az erőviszonyok ugyanis nem kedveznek egy iszlám alapú térségi erőszak általánosabb kirobbantásának. A három veszélyes konfliktusgóc közül a közel-keleti esetében várom legkevésbé a helyzet végső elmérgesedését. Ami nem jelenti azt, hogy a régió nem rejt kockázatokat.
3. A legnagyobb kockázatot véleményem szerint a Tajvan körüli, de nem feltétlenül csupán a szigetországgal összefüggésben lévő válsághelyzet hordozza. Elsősorban a dél-kínai tengeren a kizárólagos gazdasági zónák határvonalairól kialakult és egyre élesedő vita egy veszélyes konfliktus képét kezdi mutatni. Kína ugyanis semmivel sem igazolható állításokkal jóformán az egész tengeri régióra kiterjesztette igényeit és ezzel összeütközésbe – esetenként fizikai összeütközésbe - keveredett a térség államaival, legújabban és leghevesebben a Fülöp-szigetekkel. A terület gazdasági és geopolitikai szempontokból egyaránt fontos. Egyrészt a Kínával vitában álló felek – Brunei, Indonézia, Malajzia, Vietnam, Tajvan és a Fülöp-szigetek, és nem utolsó sorban a szabad hajózást és kereskedelmet támogató, és a felsorolt államok egy részével biztonsági megállapodást kötött Egyesült Államok – elvi okokból is ellenzik, és nemzetközi szerződésekre és bírósági ítéletekre hivatkozva is elutasítják a mértéktelen és agresszív kínai igényeket. Lényeges szempont, hogy a tengerfenék hatalmas természeti erőforrásokat rejt: 11 milliárd hordó kőolaj és 190 ezer milliárd köbméter földgáz kitermelését ígéri. A terület ugyanakkor fontos halászati régió is, és a környező országok gazdasága sokban függ ettől a termelési ágtól. Mint hajózási útvonal pedig a világ egyik legforgalmasabb, legjobban kihasznált területe: a teljes globális tengeri szállítás egyharmadát bonyolítja le, és ennek is egynegyedét egyedül Kína. (Így a saját szempontjából érthető, de nem elfogadható az itteni politikája.) A dél-kínai tengeri helyzethez viszonyítva, ahol az említett megállapodások miatt és globális tengeri hatalomként Washington közvetlenül érdekelt, nagy az összeütközés lehetősége Kínával. Téves vagy felelőtlen számítások lavinát indíthatnak el. Ehhez képest szinte nyugodtnak tűnik a tajvani helyzet: Peking „Egy Kína” álláspontját mindenki elfogadja, és a fenyegetőzések és zsaroló készülődések ellenére sem valószínű itt a háborús eszkaláció. Bár vita van arról, hogy az idő kinek dolgozik: az egyre komolyabb gazdasági eredményeket felmutató és identitásában erősödő demokratikus Tajvannak, vagy a sziget csatlakozását várakozása szerint esetleg érett gyümölcsként megkaparintó, de a fegyveres erőszak alkalmazását sem kizáró Kínának. Persze, minden viszonylagos. Az amerikai-kínai szembenállás szintje jelentős. Hasonló önmérséklet szükségeltetik a komolyabb konfliktus elkerüléséhez, mint Európában, ugyanakkor a közvetlen tengeri összeütközés esélye a szuperhatalmak között itt nagyobbnak tűnik.

Egymást is átszelő határigényeket jelző vonalak mutatják az igényeket a területen,
amelyet egy huszárvágással a Kínai Népköztársaság majd egészében saját exkluzív gazdasági zónájának minősített

Lokális(?) válságok

A demográfiai, élelmezési, éghajlatváltozási, és ezek következtében is politikai, valamint számtalan egyéb válságtól sújtotta fekete kontinensen, Afrikában az elmúlt egy-két évet akár puccsok évadának is tekinthetjük. Az államok egész sora a Száhel-övezetben akár kudarcosnak is tekinthető (failed states). Lázadó milíciák, szabadcsapatok, iszlám szélsőségesek fegyveres csoportjai fenyegetik a normálisnak alig mondható életet. A rendet – ha beszélhetünk erről egyáltalán - a civil kormányzatok tehetetlenségét kihasználva-orvosolva az egyetlen szervezett nemzeti intézmények, a katonaságok igyekeznek helyreállítani, megdöntve a polgári kormányzatokat, és esetenként még nagyobb felfordulást okozva. (Az utóbbi három évben ez volt a helyzet Gabonban, Nigerben, Burkina Fasoban, Szudánban, Guinea -ban, Csádban és Maliban.)

Ahol katonai pucsok voltak mostanában…

A feszültségek, a terrorakciók, emberrablások és merényletek leginkább a lakosság szenvedéseit sokszorozzák meg, ám a kibontakozás nehézségeit a kontinens jó része saját erőből képtelen megoldani. Országok és területek sora szorul rá a nemzetközi segélyszervezetek lélegeztetőgépeire. Afrika jövőjének alakulását voltaképpen a globális problémák közé is sorolhatnánk, hiszen a még a mai fiatalok életében kétmilliárdosra növekvő lakosság jelentős hányadának a jobb életkörülményeket kereső várható menekülésszerű kirajzása a környező térségek meghatározó problémája lehet. Ám minden ismertsége ellenére mintha kikerülne ez a feszítő kérdés a mai döntéshozók különös érdeklődési köréből.

De említhetnénk a líbiai állandósuló polgárháborút is, amely az ottani élet mindennapos valósága lett, és nem látni a végét. Más országok - pl.  Etiópia több régiója, vagy Dél-Szudán– súlyos éhínségnek és vízhiánynak néznek elébe.

A hátsó-indiai, vagy pontosabban délkelet-ázsiai Mianmarban (az egykori Burmában) a lakosság egyharmada, 18 és félmillió ember humanitárius segítségre szorul. (Ez a szám a 2021-es katonai hatalomátvétel előtt „csupán” egymillió volt.) Azonban a katonai junta ellen fegyvert ragadó etnikai kisebbségek milíciáinak támadásai és a junta felperzselt föld taktikája, a kegyetlen polgárháborús konfliktus szárnyaló inflációt, ellátási nehézségeket, súlyos élelmiszerhiányt eredményezett és válságba taszította az országot. A válságot súlyosbítja a mianmari fegyveres erők etnikai tisztogatása, amelynek következtében az országból az utóbbi években több, mint egymillió rohingya muszlim menekült el a szomszédos Banglades-be. A nemzetközi szervezetek a junta akcióit hivatalosan népírtásnak tartják.

Latin-Amerika országainak jó részét sújtják szociális, intézményi és kulturális feszültségek, amelyek közül talán a jövedelmeknek a világban csúcstartó egyenlőtlenségeit kell kiemelni. Ez az állapot nagyrészt felelős azokért a radikális tiltakozó akciókért és politikai instabilitásért, amely nagyrészt jellemzi a régiót. A nagyarányú bűnözés és a kábítószergazdaság és kereskedelem ebben a helyzetben csak tovább virágzik, és különösen Mexikóban és Kolumbiában egyes körzetekben bandaháborúkat, gyilkosságok elszaporodását és az alulfinanszírozott rendvédelmi hatóságokkal szembeni állandó fegyveres összetűzéseket eredményez.

Kolumbiai drogkartell fegyveresei akció előtt

A teljesség igénye nélkül, inkább típusok bemutatásaként felsorolt helyi válságok és krízishelyzetek majd mindegyikének jellemzője, hogy ugyan nemzetközivé, határon-határokon átnyúlóvá válhat (ilyen például a kábítószer-kereskedelem), de nagyon kevés az esélye, hogy nagyobb nemzetközi vagy globális válságot robbantson ki. Mindazonáltal mindegyik értő kezelést igényel – igényelne. Esetenként nemzetközi szervezetek, vagy államok részvételével.

Dérer Miklós