Dérer Miklós: VIETNAM – KÉRDÉSEK ÉS VÁLASZOK

Az Egyesült Államok vietnami szerepvállalása a franciák Dien Bien Phu-i veresége (1954) és az ezt követő genfi tárgyalások és megegyezések után viszonylag hamar bekövetkezett. A hidegháború viszonyai között a délen kialakult nyugati orientációjú rezsim és az északon megszilárdult, határozottan erősebb és a Japán elleni háborúban, valamint a francia gyarmatosítók kiűzésében sikeres kommunista hatalom egyaránt saját elképzeléseinek megfelelően igyekeztek a Genfben elhatározott országegyesülést végrehajtani. Gerilla-háború indult, amelyben a Dél támogatására amerikai tanácsadók és kiképzők érkeztek az országba, és az amerikai jelenlét és segítség a következő években erőteljes növekedésnek indult. A masszív beavatkozásra, és az 1960-as évek többszázezres amerikai katonai kontingensének háborús részvételére azonban csak egy, a háborús héják által nagyon várt és felturbózott eseményt követően került sor.

1964 augusztus 4-én a Tonkin-i öbölben járőröző és az Észak- és Dél-Vietnam közötti katonai konfliktusban a déliek számára elektronikus megfigyelést végző Maddox amerikai romboló kapitánya azt jelentette, hogy folyamatos torpedó támadásoknak van kitéve. Ugyan későbbi táviratában azt is közölte, hogy szokatlan időjárási jelenségek jelentek meg a radaron és a szonárnál szolgálatot teljesítők felelősek lehetnek több fals jelzésért, a kapitány utólagos kétségeit Robert McNamara védelmi miniszter már nem közölte Johnson elnökkel. Lyndon Johnson így azt az üzenetet küldte a Kongresszusnak, hogy amerikai és észak-vietnami hajók között nem provokált agressziónak minősített konfliktus alakult ki Észak-Vietnam partjainál, nemzetközi vizeken, és felhatalmazást kért.

Későbbi amerikai belső vizsgálatok elismerték, hogy az augusztus 4-i északi támadás valójában nem történt meg, viszont akkor az erre való hivatkozás szolgáltatta az alapot (ürügyet) az Egyesült Államok masszív katonai beavatkozására a helyi, országegyesítést célzó polgárháborúba.

Claus von Clausewitz alapművéből általában csupán a szerző emblematikus, ”a háború a politika folytatása más eszközökkel” bon mot-vá váló megjegyzését szokás idézni, ám a vietnami háborúra alkalmazható kitétellel is találkozhatunk a nagy porosz stratégiai írónál: „Először is, egy államférfiú avagy parancsnok legfőbb, legnagyobb hatású döntésének annak kellene lennie,  hogy megállapítsa, miféle háborúba bocsátkozik. Ennek a háborúnak a természetét nem szabad sem tévesen megítélni, sem megpróbálni olyanná minősíteni, ami annak valódi természetétől idegen. Ez az első és legátfogóbb stratégiai kérdés.”

 Mára már egészen világosan és konszenzussal elfogadottan megállapítható, hogy Washingtonban a külpolitikai döntéshozók a múlt század hatvanas éveinek közepén nem vették figyelembe Clausewitz intelmét, tévesen mérték fel a háború jellegét, rosszul döntöttek. Méghozzá több vonatkozásban is.

Az ötvenes években az amerikai katonai vezetők jó része még tudatában volt annak az egyébként a csendes-óceáni világháborús parancsnok Douglas MacArthur tábornoknak tulajdonított figyelmeztetésnek, hogy nem szabad az ázsiai szárazföld központi területein (mainland of Asia) amerikai csapatokkal háborúba bonyolódni. A Koreai-félszigeten (tehát nem a központi területen, nem a mainland-en) folyó háború idején (1950-1953) ugyanakkor éppen MacArthur javasolta, hogy a kínai beavatkozás visszaverésére terjesszék ki a katonai műveleteket a kommunista Kína (vagyis a mainland) területére is. A szintén világháborús veterán Omar Bradley tábornok ennek a kérdésnek a vitájakor mondta 1951-es kongresszusi meghallgatásán, hogy egy ilyen lépés     ”a rossz háború, a rossz helyen, a rossz időben, a rossz ellenséggel„ lenne (the wrong war, at the wrong place, at the wrong time, and with the wrong enemy), és támogatta Truman elnököt a javaslatot elvető döntésében.

A vietnami beavatkozás támogatói és a döntést meghozók a hatvanas években viszont nem vették figyelembe, hogy Vietnam nem félsziget, hanem nagy területen kapcsolódik a mainland-hez, és amellett a földrajzi-geográfiai viszonyai sem hasonlíthatóak Koreáéhoz: a viszonylag könnyebben legyőzhető durva koreai felszín kedvezőbb terep a katonai műveletekre, mint az indokínai dzsungelek és mocsaras delták (Mekong-delta) vidéke, ahol a gerilla hadviselés is sikeresebb lehet, és a nagyobb hadseregek mozgatása súlyos nehézségekbe ütközik.

Az északi behatolást nehéz igazán agressziónak minősíteni, mivel erős polgárháborús jellege, országegyesítési céljai voltak, a nemzeti összetartozás érzülete pedig motiválta mindkét felet. Az amerikai kivonulás után a hetvenes évek közepén villámszerűen összeomlott déli rezsim sorsa pedig az északi narratívák befolyását is mutatta. Az amerikai döntéshozók nem ismerték fel a helyi ellenfél elkötelezettségének és kitartásnak az erejét sem, és feltételezték, hogy a folyamatos eszkaláció előbb-utóbb engedményekre, sőt meghátrálásra kényszeríti Északot, ami viszont nem következett be.

A háború elhúzódása egyre távolabb lökte az amerikai győzelem célját és viszonylag hamar a fő háborús cél a vereség elkerülése, a „tisztességes béke” (honourable peace) elérése-kikényszerítése vált.

Az amerikai döntéshozói alaptévedésnek az elemzők tekintélyes csoportja szerint az tekinthető, hogy Vietnamnak nem volt igazán jelentősége az Egyesült Államok nemzetbiztonsága szempontjából sem. Erre a háborút ellenző, befolyásos értelmiségiek (George Kennan, Hans Morgenthau, Walter Lippman és mások) már korán felhívták a figyelmet. Az egyébként élesen antikommunista Kennan 1966 eleji véleménye szerint egy független, nem kommunista Dél-Vietnam fennmaradása nem alapvető (core) amerikai érdek és a dél-vietnámi rezsim magára hagyása nem csökkenti az Egyesült Államok reputációját térségbeli szövetségesei körében.

Döntőnek bizonyult a háború folytatása szempontjából az amerikai közvélemény támogatásának az elvesztése, az egyre szélesebb körű és befolyású, erőteljes háború ellenes hangulat és mozgalom kialakulása. A hatalmas háborús költségek (mai értékben ezer milliárd dollár körüli összeg) akadályozták Lyndon Johnson elnök Nagy Társadalom programjának megvalósítását is. A hatóságok drasztikus fellépése a szaporodó tüntetésekkel szemben, a Nemzeti Gárda áldozatokkal járó fegyverhasználata egy egyetemi demonstráció alkalmával – együtt a növekvő háborús veszteséglistával – a demokrata Johnson-adminisztráció népszerűség vesztéséhez és az elnök újraválasztási visszalépéséhez vezetett, megnyitva az utat a háború befejezését ígérő republikánus Richard Nixon elnöksége előtt.

Vietnamban elesettek sírjai az Arlington-i temetőben

Végül a Henry Kissingert maga mellett tudó Nixon elnöknek és adminisztrációjának „érdeme” volt az amerikai kivonulás, annak a felismerésnek a realizálása, hogy Vietnamban nem a hidegháború döntő ütközete zajlik, amelynek az eredménye befolyásolja a világ sorsát. Vietnamban az Egyesült Államok nem a Szovjetunióval, nem a kommunista Kínával, nem is a nemzetközi kommunizmus terjedésének veszélyével áll szemben, hanem egy lokális történelmi és kulturális gyökerekkel beágyazódott regionális nacionalizmussal, amely nem veszélyeztet alapvető amerikai nemzetbiztonsági érdekeket. A felismerést és kivitelezését egyébként az alakuló szovjet-amerikai enyhülés, a détente légköre is segítette.

Ahogyan Colin Powell tábornok, volt nemzetbiztonsági tanácsadó, vezérkari főnök és külügyminiszter, kétszer is Vietnamban szolgáló veterán – aki egyébként a vietnami tanulságokat feledve később maga is részese lett egy hibás és elfuserált amerikai katonai akciónak Irakban – kifejtette: „Politikai vezetőink az antikommunizmus mindenre ráhúzható magyarázatával vittek bele minket egy olyan háborúba, amelyre ez a magyarázat csupán részben volt ráhúzható, mivel ennek a háborúnak saját, a nacionalizmusban, az anti-kolonializmusban, és a civil társadalmi vitákban gyökerező történelmi gyökerei voltak.”

Vagy, ahogyan szintén ő másutt és „katonásabban” megjegyezte: „A fő tanulság, győződj meg arról, hogy megértetted mibe bocsátkoztál. Ne háborúzz valakivel, aki nálad többet reszkíroz és nálad erősebb az indítéka…És ez a második legyen a döntő.”

Utólagos megjegyzések.

Mai napig fel szokás tenni az egyébként értelmetlen és felesleges kérdést: megnyerhető volt-e, megnyerhető lehetett volna a vietnami háború? Játszunk el a gondolattal. Azt elöljáróban szükséges leszögezni, hogy egy szuperhatalmat, amennyiben a rendelkezésére álló összes eszközöket felhasználja, beveti, amennyiben nem törődik a humanitárius és egyéb következményekkel, nem veszi figyelembe a háború hazai és nemzetközi társadalmi elfogadottságát és támogatottságát, vagyis amennyiben korlátlan háborút folytat, nem lehet katonailag legyőzni. Azonban egy ilyen győzelmet fenntartani lenne nehéz. A mi esetünkben egyet jelentett volna egész Vietnam megszállásával, a nemzetközi közvélemény elhatárolódásával és a növekvő hazai elutasítottsággal, egy állandó és véres gerillaháborúval. Vagyis egy katonai „győzelemnek” hosszútávon további katonai és folyamatos politikai következményei lettek volna, ami végül is hasonló politikai vereséget, és kivonulást eredményezett volna.

Vegyük ugyanakkor figyelembe, hogy egy ilyen katonai győzelem elérését az amerikai politikai döntéshozók nem vállaltak fel. Ami tanulságokkal szolgálhat a jelenleg folyó eseményekre is.

Dérer Miklós