Dérer Mikós: Afganisztán egy év elteltével

Afganisztánban éppen egy éve vették át ismét a hatalmat a tálibok. Dérer Miklós értékeli az azóta eltelt időszakot.<

Afganisztán egy év elteltével

Győztesek vidám rituális lábmosása

<Augusztus 15-én volt egy éve, hogy a Talibán megnyerte a majd húszéves afganisztáni háborút. Kihasználva a váratlan és elhamarkodott amerikai és szövetséges csapatkivonást, nem egészen tíz nap alatt elfoglalta az ország legjelentősebb városait és főbb stratégiai pontjait (az első tartományi fővárost augusztus 6-án vették be), és megjelentek a főváros, Kabul kapuinál. A villámszerű sikerek hatalmas káoszt és humanitárius katasztrófát okoztak, százezrek menekültek el otthonaikból országon belül, és kívülre is, követve Ashraf Ghani elnök példáját. A világ pedig az események viharszerű gyorsaságától, és a makulátlanul felszerelt és számbeli fölénybe lévő afgán kormányhadsereg hihetetlen összeomlásától sokkolva hitetlenkedve figyelte a történéseket.

Az esemény nemzetközi politikai jelentősége kétségen kívüli. Miközben Amerika mindenkori leghosszabb, és már évek óta nyilvánvalóan megnyerhetetlen háborújának lezárása érthető és magyarázható lett volna, a rögtönzött, a szövetségesekkel nem egyeztetett, és ezer sebből vérző kivitelezés véget vetett a Biden-admisztráció iránt táplált illúziók jelentős részének is. Az európaiak iránt nem túl nagy rokonszenvet és megértést tanúsító Trump-időszak transzatlanti sovány esztendei után az volt a várakozás, hogy a külpolitikában összehasonlíthatatlanul járatosabb és atlantista elkötelezettségű új elnök visszazökkenti a normális mederbe a megroppant szövetségesi kapcsolatokat. Az egyeztetés nélküli amerikai döntés a kivonulásról az első komoly külpolitikai bakija volt az alig több, mint féléves washingtoni adminisztrációnak, és nehezen volt a későbbiekben is lecsendesíthető a méltatlankodás és csalódottság Európában. Nem beszélve arról, hogy a lépés kivitelezése komoly presztízsveszteséget jelentett az Egyesült Államok számára a dél-ázsiai régióban magában is. 

A kérdés most már az, merre tart Afganisztán egy évvel a hatalomváltás után?

Az optimisták, akik hittek az iszlamista fogadkozásoknak, úgy gondolták, hogy a Talibán az idők folyamán sokat változott, feladta túlzó fundamentalizmusát, és jelentős reformfolyamaton ment keresztül. Ennek eredményeképpen pedig várhatóan fontos kérdésekben alkalmazkodik majd a nemzetközi sztenderdekhez, legalábbis egy részükhöz. Várakozásaikban azonban az optimistáknak csalódniuk kellett. A rendszer ugyanolyan keményvonalas maradt, mint amilyen 1996 és 2001 között, előző regnálása idején volt. Az iszlamisták nem tartották magukat ahhoz az ígéretükhöz sem, hogy nem folytatnak bosszúhadjáratot az előző rendszer aktivistái, újságírók, volt kormányzati tisztviselők és a biztonsági szolgálat egykori tagjai ellen. Sőt, a nőtüntetések és tiltakozások egyes résztvevői is nyomtalanul eltűntek. A vallási rendőrség teljes gőzerővel dolgozik, és a legutóbbi al-Kaida vezető, a célzott amerikai dróntámadásban megölt Ajman al-Zavahiri kabuli búvóhelyének puszta ténye is – a jelenlegi belügyminiszter szervezetének, a Hakkani Hálózatnak több magasrangú tagja is abban az épületben lakott – azt jelzi, hogy a Talibán és az al-Kaida közötti kapcsolat nagyon is valóságos, és sohasem szakadt meg.

Iszlamista rend és fegyelem őrei Kabul utcáin

A legnagyobb probléma mindazonáltal a gazdaság helyzete, és minden, ami ebből következik. A nemzetközi elszigetelődés és elszigetelés, a szankciók és a segélyszállítmányok elmaradása, illetve csordogálása megtette a magáét. Az ország GDP-je jó harmadával esett vissza, általánossá vált a szegénység és az éhezés. Az ENSZ jelentése szerint a lakosság fele akut éhezés áldozata, 43 százalék mindössze egyetlen napi étkezéssel tengeti életét, és kilencven százaléknak az élelmiszer beszerzése a mindennapi gondja. Nem mintha a piacok nem lennének bőviben a friss zöldségnek és gyümölcsnek, azonban alig van olyan család, amelyik meg tudná fizetni a szárnyaló árakat. (A liszt ára a duplájára, az étolajé több, mint duplájára emelkedett, munka alig van, a dolgozók többsége napi két dollár bérért gürcöl, ha egyáltalán kap munkát.) Az Egyesült Államok a távozása után befagyasztotta az afgán központi bank pénzalapjait, és leállította a segélyeket, amelyek az ország éves költségvetésének 80 százalékát tették ki. (Később ugyan humanitárius okokból egymilliárdot felszabadított, de az nem oldott meg semmit.)

A nők helyzete a legrosszabb. Milliók veszítették el munkahelyeiket, iskoláikat és szorultak ki szinte teljesen a közéletből. Bár márciusban a „polgári” kormányzat ediktuma lehetővé tette volna az iskolák újra nyitását számukra, a legfelsőbb vallási vezető megváltoztatta a döntést, mutatván, hogy azért vita van a rezsim konzervatív-radikális és „mérsékeltebb” elemei között.

Afgán nők a bazárban

Afgán nők tüntetnek jogaikért, iskolájukért

Azt azért leszögezhetjük, hogy egy bizonyos mértékű stabilitást hozott a Talibán-uralom. Először is a háborúnak, a nyugati fegyveres beavatkozásnak, az esztelen pusztításnak vége lett, a hátország nagy térségeiben lehetővé vált -elvben – a békés mindennapi élet. Egyes vélemények szerint az új kormányzat javított az adózás kaotikus rendszerén, és a korrupció, az előző rendszer rákfenéje is korlátok közé lett szorítva. Ugyanakkor, ha a háborúnak vége is lett, a fegyveres összecsapásoknak nem igazán fellegzett be. A Talibán éles harcot folytat „rokonszervezete”, az ISIS-K ellen, amely az Iszlám Állam helyi, a Talibánnál radikálisabb szervezete. De más helyi nacionalista-törzsi csoportok is a belső ellenzék fegyveres szárnyát jelentik, és szórványos harcok is akadályozzák a teljes nyugalom és stabilitás uralmát az országban, tovább hozzájárulva a menekültek tömegének gyarapodásához. Vagyis a gazdasági bajokon túl a belső politikai bizonytalanság, a nemzetközi közösséggel kialakult feszült viszony, és a térséget régebb óta sújtó biztonsági problémák mind nehezítik a rendszer konszolidációját, és a gondok csak sokasodnak.

A sokasodó gondokhoz tartozik még az a tény, hogy a jelenlegi afgán rendszer a kevés és félszívű egykori külföldi támogatóit is frusztrálja. A helyzet az, hogy eddig még egyetlen ország sem ismerte el a kabuli kormányzatot Afganisztán legitim képviselőjének. Pakisztán, amely a múltban támogatta a Talibán vezetést és menedéket (safe haven) is biztosított számukra, rendszeres támadásoknak van kitéve a Kabul által támogatott fegyveres csoportok részéről. Más országok, mint például Üzbegisztán és Kína, amelyek biztonságos közös határokban érdekeltek, és ezért közeledtek a kabuli rezsimhez, fenyegetve érzik magukat Afganisztánból átszivárgó iszlám lázadók tevékenysége miatt. Az irániakat felháborítja, hogy Kabul nem korlátozza keményebben az ISIS tevékenységét, és az ottani síita közösség elleni támadások is folytatódnak. Vagyis a Nyugatot az emberi jogi „teljesítmény”, az iszlám országokat az iszlám imázsának lejáratása nyugtalanítja. És nem igazán látnak megoldást, legalább is rövid, vagy középtávon. Arról is vita folyik a megfigyelők között, hogy a Talibán eredménytelenségét mind a belpolitikai, mind nemzetközi téren a képességek, az akarat hiánya, vagy esetleg mindkettő egymást erősítve okozza. Afganisztán új urai keményen ragaszkodnak dzsihadista-fundamentalista elképzeléseikhez, amelyek a vallási és katonai vezetők számára biztosítják a befolyást, sőt a teljes kontrollt a mozgalom, és most már az állam felett is. Mindez a törzsi szemlélet (tribalizmus) tovább élésével komolyan akadályozza a konszolidációt, a nemzetközi közösségbe történő beilleszkedést, a modern állam kiépítését annak ellenére, hogy keresik-kutatják hatalmuk legitimációjának lehetőségeit. 

Úgyhogy kevés tere van a változásokat váró optimizmusnak.

XXX

A Talibán vezetés már a hatalomátvétel előtt készült a kormányzásra, adó, igazságszolgáltatási és rendőri struktúrákat hozott létre az általa elfoglalt területeken. A győzelem után a kormányzat megkettőződött, hasonlóan az iráni megoldáshoz: Kabulban székel a „polgári” irányítás, Kandaharban pedig a legfőbb hatalmat gyakorló vallási vezetés, élén a Legfelső Vezetővel, Haibatullah Akhunzadával. A megosztás természetesen nem megy viták nélkül, bizonyítja ezt a lányok iskolába járását – a kabuli kormány döntését - megsemmisítő legfőbb vallási vezetői vétó.

Dérer Miklós