Dérer Mikós: Segítsünk vagy maradjunk ki?

Legújabb írásában Dérer Miklós a múlt tanulságait idézi fel. Az Egyesült Államok 1939-1940-ben dilemma előtt állt, hogy milyen magatartást tanúsítson a tengelyhatalmak és a brit-francia szövetség között dúló háborút illetően.

Az amerikai külpolitikai vita Pearl Harbor előtt

« Elegendőnek bizonyult először a német hadsereg, azután a Vörös Hadsereg gyors csapása Lengyelországra, hogy a versailles-i szerződés e szörnyszülöttéből, amely a nem lengyel nemzetiségek elnyomásából állt, ne maradjon meg semmi… Jelenleg, ha az európai nagyhatalmakról beszélünk, akkor Németország az az állam, amely a háború gyors befejezésére, a békére törekszik, viszont Anglia és Franciaország, amely még tegnap az agresszió ellen harcolt, a háború folytatását akarja, a békekötés ellen van… Anglia és Franciaország kormányzó körei az utóbbi időben megkísérlik, hogy úgy tüntessék fel magukat, mint akik a népek demokratikus jogaiért, a hitlerizmus ellen harcolnak… A hitlerizmus ideológiáját, mint minden más ideológiát, lehet elismerni vagy lehet tagadni, ez – politikai nézet dolga. De mindenki megérti, hogy ideológiát nem lehet erőszakkal megsemmisíteni, nem lehet háborúval elpusztítani, ezért nemcsak esztelen, de bűnös dolog is olyan háborút viselni, mint a „hitlerizmus megsemmisítésére” indított háború, amely a „demokráciáért való harc” hamis cégére alatt folyik.»

(MOLOTOV SZOVJET KÜLÜGYMINISZTER 1939. SZEPTEMBERÉBEN, A SZOVJET LEGFELSŐ TANÁCS 5. RENDKÍVÜLI ÜLÉSSZAKÁN)

 „…nem Németország támadta meg Angliát és Franciaországot, hanem Franciaország és Anglia támadta meg Németországot… durván elutasították Németország béketörekvéseit és a Szovjetunió erőfeszítéseit”.

(SZTÁLIN A PRAVDA 1939. NOVEMBER 30-I SZÁMÁBAN)

„Nekünk a demokrácia nagy fegyverarzenáljának kell lennünk. Számunkra ez legalább olyan szigorú szükséghelyzet, mint maga a háború. Ehhez a feladatunkhoz ugyanazzal a határozottsággal, ugyanazzal a sürgősséggel, ugyanabban a hazafias szellemben és áldozatokra készen kell hozzáfognunk, amelyet akkor tennénk, ha háborúban állnánk.”

(FRANKLIN D. ROOSEVELT ELNÖK ÜZENETE A NEMZETHEZ 1940 DECEMBER 29-ÉN, EGY ÉVVEL A PEARL HARBOR-I JAPÁN TÁMADÁS ELŐTT)

Már a forradalmi kezdetektől két alapirányzat vitája nyomta rá a bélyegét az amerikai külpolitikára: az izolacionizmus, a külvilág (politikai-hatalmi) ügyeitől való elzárkózás, illetve az internacionalizmus, az amerikai szerepvállalás a globális ügyekben. A tizenkilencedik század végéig az előbbi dominanciája megkérdőjelezhetetlen volt. Az első elnök, George Washington híres búcsúüzenete az európai hatalmak torzsalkodásaiból kimaradást hangsúlyozta a francia forradalmat követő háborúk idején (1797). James Monroe elnök doktrinája – ami a későbbiekben a félteke amerikai dominanciáját megalapozó hivatkozássá vált - a latin-amerikai függetlenségi háborúk idején (1823) eredetileg az európai gyarmatosító hatalmakat igyekezett kizárni a kontinens ügyeiből. Ezt az egyébként a gazdasági kapcsolatokra sohasem vonatkozó először lokális, később kontinentális „bezárkózást” a két óceán általi védettség tette lehetővé, és ebben a külpolitikai burokban vált  a tizenkilencedik század végére a világkereskedelembe egyre inkább bekapcsolódó Egyesült Államok a világ vezető gazdasági, és egyik politikai nagyhatalmává.

A század végének fejlettsége, a terjeszkedő gazdaság igényei az új gigász hatalmi törekvéseinek, a kontinentális határokon túli terjeszkedésének is teret engedett. Előbb a Csendes-óceánt biztosították az ázsiai gazdasági-politikai terjeszkedés érdekében, majd az európai gyarmatosító jelenlétet szüntették meg az amerikai kontinensen (spanyol-amerikai háború, 1898). Az újsütetű intervencionizmus (internacionalizmus) győzelme látszólag az európai háborúba történő beavatkozással teljesedett ki (1917, és Wilson elnök 14 pontja, és a „tegyük a világot biztonságossá a demokrácia számára” (make the world safe for democracy). Bár a beavatkozás eldöntötte a háborút az antant javára, az elnök Versailles-ban nem tudta érvényesíteni az amerikai elképzeléseket, ezért az Egyesült Államok sértődötten és csalódottan visszavonult a globális ügyektől, és az alakuló világszervezetben, a Népszövetségben sem vett rész. Újra az izolacionizmus lett a vezényszó, ami azt jelentette, hogy az európai és afrikai ügyekből Washington kiszállt.

A két világháború közötti időszakban az izolacionizmus csúcsra járt. A nagy háború tapasztalatai táplálták a háború-ellenesség, a pacifizmus és a semlegesség koncepcióit az elit nagy részében, amit a lakosság többsége is elfogadott és magáénak vallott. Ezen az etiópiai olasz agresszió és eleinte a japán terjeszkedés sem változtatott, sőt, a viták megelőzésére a kongresszusi többség semlegességi törvényeket fogadott el (1835,1936, 1937). A legutóbbi törvény ugyan enyhített a be nem avatkozási politikán a hadviselő felekkel szemben a cash and carry (fizess és vidd) szállítások engedélyezésével, de a törvény nem tett különbséget a felek között, és nem szankcionálta az agresszort.

Mindazonáltal a nemzetközi helyzet súlyosbodásának hatására (a spanyol polgárháborúba történt német és olasz beavatkozás, egyéb német lépések a versailles-i békerendszer felszámolására, a fasizmus és a nácizmus általános agresszív lépéseinek következményeként) Amerikában erősödött a biztonság iránti igény, a biztonságtudatosság, és Roosevelt elnök (FDR) fegyverkezési programot indított el. Ezt a biztonsági szemléletet a többség egyelőre szűken értelmezte, kizárólag defenzív lépéseket volt hajlandó támogatni (Amerika-erőd koncepció), sőt voltak olyan hangok is, amelyek ellenezték az elnök flottafejlesztési programját is arra hivatkozva, hogy ezzel Japánt provokálják, és kizárólag a parti őrségre lettek volna hajlandók áldozni a megnövelt védelmi költségből. Nagy volt az elbizakodottság határát súroló önbizalom, ami kitartott az európai háború, a német agressziók kezdetekor is.

Hoover volt elnök, Vandenberg és Taft szenátorok, valamint a nagy népszerűségnek örvendő és a konzervatív republikánus izolacionisták egyik vezéralakja, az Amerika First mozgalomban aktív és német-szimpatizáns Charles Lindbergh neves óceánrepülő voltak – többek között - ennek az irányzatnak a vezéralakjai. „Hiszem, hogy hazánk népének békéje és boldogsága legjobban azzal biztosítható, ha elutasítjuk egy amerikai kontinensen kívüli háborúba történő beavatkozást, és védelmi vonalunkat az Atlanti- és Csendes-óceánokra alapítjuk.” – nyilatkozta Taft szenátor, hozzátéve, hogy egyébként is lehetetlennek tartja az Egysült Államok megtámadását az óceánokon keresztül. Lindbergh pedig azt hangsúlyozta, hogy a kibontakozó háború európai belügy, ebben az európai rivalizálásban az Államoknak nincs dolga, és egyébként sem lehet a németeket legyőzni, a britek sorsa pedig meg van pecsételve.

Mindazonáltal a francia vereség, és a britek szorult helyzete 1939-40-ben már elindított egy változást a politikai és közhangulatban: teret nyert, bár még mindig kisebbségben, a britek megsegítésének a gondolata. (Sőt, az elnök környezetében már a sokkot okozó müncheni egyezményt megelőzően is megszólalt a vészcsengő). Egyúttal egy új realizmus is megjelent a világ dolgairól való gondolkodásban: a liberális demokrácia védelme a fasiszta autoriterizmussal szemben, a tiszta hatalmi politikával szemben a moralitás hangsúlyozása. Ahogyan Hamilton Fish Armstong, a Foreign Affairs folyóirat akkori főszerkesztője megfogalmazta: „Apáink erővel, három évszázad küzdelmével nyerték el szabadságukat. Azok az akcióprogramok, amelyek ettől a szabadságtól erővel meg akarnak fosztani arra figyelmeztetnek, hogy egy bizonyos ponton túl készen kell állnunk arra, hogy hasonló eszközökkel válaszoljunk a kihívásra.” Ezen az alapon erősödött a rokonszenven túli segítségnyújtás igénye a társadalom egy részében, hiszen Münchent a demokráciák autoriterizmus előtti kapitulációjaként értékelték. Ez pedig teret engedett a liberális intervencionizmus nézeteinek, amelyet viszont a beavatkozás ellenes, semlegességet propagáló „béketábor” agresszív militarizmusnak minősített.

A sajtóban egyre többet foglalkoztak a német háborús győzelem lehetséges következményeivel, és annak az Egyesült Államokra és kereskedelmére gyakorolt hatásaival. A századforduló után kialakuló amerikai-angolszász geopolitikai szemlélet értelmében (ami azóta is egyik sarokpontja az amerikai külpolitikának) az Államok gazdasági érdekeire, kereskedelmi törekvéseire – ennek minden politikai következményeivel együtt – végzetesen negatív hatása lenne, amennyiben az eurázsiai kontinenst egyetlen hatalom, vagy ellenséges politikai irányzat uralná. Nyilván, ennek a kedvezőtlen fejleménynek a megakadályozása eminens érdeke volt Amerikának. 1939 szeptember elseje, a sikeres lengyelországi német agresszió, valamint a Molotov-Ribbentrop Paktum következményeként az egyeztetett hasonló szovjet lépés után – amelyek nagy visszhangot keltettek -, majd különösen 1940-ben, a meglepően gyors francia összeomlás és Nyugat-Európa német kézbe kerülése után a liberális intervencionisták hangja felerősödött. A semlegesség-pártiak is kezdtek elbizonytalanodni, bár még mindig az ő befolyásuk volt a meghatározó, és a Kongresszus egyelőre mereven ellenezte a semlegesség látványos feladását.

Viszont megindult a közvélemény megdolgozása, az áthangolás, a háborús események nyomán most már nagyobb sikerrel. Újra felfedeződött a közös angolszász múlt, cikkek és könyvek jelentek meg az atlanti gondolatról és érdekközösségről, mit meg kell védeni és az ostromlott, magára maradt Britannia megsegítésének tervei is kezdtek alakot ölteni. Pozitívabb beállításba került a múltban sokat bírált első világháborús beavatkozás, amit újra amerikai érdeknek állították be egyesek. „Amerika útja az elkövetkező időben teljesen nyilvánvaló. Egy mindenre kiterjedő katonai partnerség Nagy Britanniával és szövetségeseivel az a minimális követelmény, amely nagy, liberális hatalomkénti fennmaradásunkhoz szükségeltetik” – írta Forrest Davis, az akkori idők befolyásos liberális internacionalista újságírója és történésze Az Atlanti Rendszer című könyvében.

Az első repedést a semlegességen és a pacifizmuson a semlegességi törvény olyan értelmű kiterjesztése volt, aminek értelmében az egyébként a század elejétől gyakorlattá vált cash and carry (fizess és vidd) megoldást háborúban álló felekre is kiterjesztették. Ebben FDR „hátsó gondolatainak” nagy szerepe volt, mivel az elnök úgy tartotta, hogy a látszólag neutrális kereskedelempolitikai megoldás igénybevételére, hogy kizárólag London rendelkezik azzal a pénzzel és tengeri szállítási kapacitással, ami az ügyletekhez szükséges. Így már gyakorlatilag ez a megoldás is a németekkel szembeni háborús erőfeszítéseket segítette. A semlegességi törvények megváltoztatásáért más erőfeszítések is történtek, abból kiindulva, hogy a Kongresszusnak nyíltan különbséget kell tennie az agresszor és áldozata között. Ezekben a törekvésekben is már a kezdetektől – először a színfalak mögött – szintén múlhatatlan szerepe volt az elnöknek, Franklin Delano Roosevelt-nek, aki 1940 karácsonya után (29-én) szokásos kandalló melletti beszélgetéseinek egyikében említette először, hogy az Egyesült Államoknak „a demokrácia nagy arzenáljá”-vá kell válnia, és felhívta a figyelmet a német (tengely) győzelem veszélyeire.

Az egyedülálló módon harmadszor újraválasztott elnöknek ez a megjegyzése, és az ezt követő és ennek megfelelő lépések eredményezték az amerikai külpolitika addigi legnagyobb váltását, az addig fősodor izolacionizmus felváltását a kezdődő globális szerepvállalással (globalizmus). Nyilvánvaló volt – és ezt a közvéleménynek is egyre nagyobb hányada kezdte elfogadni -, hogy a háttérben készül a semlegesség és a nem hadviselő státusz feladása.

Az első és döntő lépés ebbe az irányba a kölcsönbérleti törvény (Lend-Lease Act) elfogadása volt. Nem minden ellenállás nélkül. A törvény ugyanis felhatalmazta az elnököt, hogy bármely országot, amelynek védelmét az Egyesült Államok védelme érdekében szükségesnek ítéli, segélyekben részesítse. Az ellenzék arra hivatkozott, hogy mindez nyílt beavatkozást eredményez a háborúba, logikus következő lépés a fegyverszállításokat végző tengeri konvojok küldése, amit követni fog a fegyverek dördülése (a felfegyverzett kereskedelmi hajók védelme a német tengeralattjárók ellen), majd a katonák küldése a tengerentúlra. Tárgyalásos béke kell, és Amerika üzleteljen tovább Németországgal. A német győzelem nem veszélyezteti az életbevágó amerikai érdekeket még abban az esetben sem, amennyiben a németek elfoglalják a brit szigeteket. Támadás részükről még akkor sem várható, ha ráteszik kezüket a Royal Navy-re.

A törvény támogatói viszont arra hivatkoztak, hogy a land-lease a legjobb biztosíték arra, hogy a háború Európában, az óceán túlpartján marad, távol az amerikai kontinenstől, és alkalmassá teszi Nagy Britanniát a sikeres ellenállásra, sőt, a győzelemre is. „Biztos vagyok benne, hogy ha Anglia győz, kevésbé leszünk arra kényszerítve, hogy háborúba menjünk Hitler ellen, mint az ellenkező esetben.” - nyilatkozta Barkley szenátor, hozzátéve, hogy a brit flotta védi Amerika partjait, tehát érdeke az országnak a megmaradása, hogy minél több segítséget kapjon feladataihoz. Így a land-lease Amerika békéjének, és annak biztosítéka, hogy az Egyesült Államoknak ne kelljen belépnie a háborúba érdekei és értékei védelmében, hangsúlyozták más kongresszusi támogatók is.

A lend-lease törvény nyomán – ugyan nem lépett be a háborúba, de – az Egyesült Államok gyakorlatilag és közvetve hadviselő fél lett, és teljesen elkötelezte magát a tengelyhatalmak legyőzésére. A háborúba lépés kényszerét végül a japán támadás (Pearl Harbor), és az ezzel szolidáris német hadüzenet hozta el. (A közvélemény is ezután fogadta el teljes mértékben az amerikai háborús részvételt.) A kölcsönbérleti szállítások kedvezményezettjeinek köre is kiszélesedett. (1941 június 22. után a megtámadott Szovjetunió is részese lett.)

A háború folyamán 1941 és 1945 között a törvény keretében, ingyen („használat után visszaszállítandó” megkötéssel) az Egyesült Államok összesen 50.1 milliárd dollár értékben (mai értékben – 2021 – 719 milliárd) szállított hadfelszerelést és más javakat a szövetségeseknek. (Ez a teljes amerikai háborús költségek 17 százaléka volt.) 31.4 milliárd dollár ment Nagy-Britanniának, 11.3 milliárd a Szovjetuniónak, a többi Franciaországnak, Kínának és más háborús szövetségeseknek. A segítség – különösen a háború kezdeti éveiben – életbevágóan fontos volt az eredményes ellenálláshoz, a fasiszta agresszor megállításához, és döntő szerepet játszott abban is, hogy a Vörös Hadsereg Moszkvánál sikeresen megállította, sőt visszaverte a német offenzívát.

Dérer Miklós