Dérer Milós: Az amerikai félidős választásról

Mit hoztak a kongresszusi félidős választások az Egyesült Államok? Várható-e változás az amerikai külpolitikában?

Az amerikai félidős választásról

A republikánusok ugyan a vártnál nagyságrendekkel kisebb többséggel, de megnyerték a Kongresszus alsóházat (a képviselőházat), ám a várt elsöprő „vörös hullám” (nem kell megijedni, nem „arról” van szó, hanem a republikánusok választottja az amerikai lobogó két színéből a vörös, tehát a kék a demokratáké), szóval a vöröshullám nem sodorta el Joe Biden elnök és pártja hátralévő két évét. Sőt, a szenátusban kisebbségi lét helyett Biden pártja még plusz helyet (helyeket? Georgiában a cikk írásakor még eladó volt egy hely, viszont ott is a demokraták vezetnek) is szerzett, úgyhogy amerikai viszonyok között kényelmesnek mondható helyzetben vannak a november nyolcadiki választás után. Mindazonáltal a helyzet számukra sem mondható ideálisnak, mivel az államkassza kulcsa a képviselőház kezében van, így a meglehetősen széles jogosítványokkal rendelkező elnök nem törvényekkel, hanem rendeletekkel (executive orders) lesz kénytelen kormányozni. Ami rizikós, és esetleg csak ideiglenes érvényű, mivel egy következő vezető a Fehér Házban hasonló módon megsemmisítheti azokat, lásd Trump elnöki rendeleteit Obama elnöksége után.

Minderről a German Marshall Fund elemzője, Bruce Stokes elmélkedik, aki arról is megosztja velünk gondolatait, hogy annak ellenére, hogy a külpolitikában a szenátusnak vannak jelentősebb jogosítványai (és természetesen az elnöknek), a republikánusok uralta képviselőház alaposan képes befolyásolni az Egyesült Államok politikáját mind Kína, mind pedig Ukrajna irányában. Nevezetesen és például egy, az ukrán védelmi erőfeszítéseket visszafogottabban finanszírozó álláspont támogatásával. Vagy Kína esetében éppen ellenkezőleg, egy Bidennél keményvonalasabb Tajvan-politika forszírozásában, amely az egyébként is megroppant hagyományos „stratégiai kétértelműséget” (strategic ambiguity) egy határozottabb „stratégiai egyértelműségre” (strategic clarity) kívánná felcserélni. Ezzel pedig Kína szemében Washington megkérdőjelezné a Nixon óta elfogadott „egy Kína” (One China) politikát.

A most lezajlott amerikai választások nyomán sok liberális, „progresszív” megfigyelő fellélegzett, hogy úgymond „visszajelentkezett a demokrácia”. Majd meglátjuk. Donald Trumpot már sokszor temették, bár tény, hogy meggyengültnek látszik, néhány jelöltje vereséget szenvedett, és a pártja – főleg annak vezetése - óvatosan távolodik tőle. Ám a „trumpizmus” a republikánus tömegek jórészében tovább él. Ahogyan az egyik elemző fogalmazott: „Trump talán már történelem, de a gondolkodása itt van velünk.”

Az mindenesetre egyértelmű, hogy az amerikai társadalomban mindig is búvópatakként jelen lévő, ám az utóbbi évtizedben erősebben és érezhetőbben megtalálható megosztottság a politikai struktúrában most jobban látszik. Három, a kormányzás szempontjából meghatározó hatalmi ágat – a Fehér Házat és a Kongresszus mindkét házát- a választásokat megelőzően a demokraták uralták. Ez a helyzet változott, a kormányzás ezzel mindenképpen megnehezül. Olyan kérdésekben kell ellenérdekű és eléggé ellenséges érzelművé vált felek között kell konszenzust, vagy legalábbis kompromisszumot teremteni, mint a követendő külkereskedelmi politika (trade policy), a hatalmasra duzzadt államadósság kezelése, illetve növekedésének megállítása (debt ceiling issue), ami ugye a fenyegető globális recesszió árnyékában nagyobb figyelmet és mértéktartást igényelne. „Megosztott ház”, „béna kacsa”, „vegyes felvágott”, és hasonló kifejezések is olvashatók különösen szkeptikus elemzők tollából.

A szavazók oldaláról ez a választás – kiegyensúlyozott vélemények szerint – arról szólt, hogy a választók egy része egyszerűen azért szavazott a republikánusokra, mert véget akart vetni a Kongresszus egypárti demokrata ellenőrzésének, és legalábbis a kétpártiság (bipartisanship) erősödését szerette volna – tanuljanak meg végre és újra a pártok együtt dolgozni a választók érdekében. Mások a kormányzat teljesítményével voltak elégedetlenek. Számosan – a közvéleménykutatások ezt megerősítették – úgy vélték, hogy az ország rossz irányba tart, és elégedetlenségüket is ki akarták fejezni az inflációs tendenciák miatt.

Ami a nemzetközi visszhangot illeti – és most csak Európáról essék szó -, a választások előtt bizonyos nyugtalanság volt érezhető. Vajon egy új, feltételezhetően megváltozott összetételű kongresszus hajlandó és képes lesz-e folytatni a Biden-i külpolitikát, ami a Trump-énál jobban fekszik az itteni elemzők, újságírók, és politikusok túlnyomó többségének? Folytatódik-e a transzatlanti együttműködés olyan területeken, mint a klímaváltozás kezelése, a kiegyensúlyozott és kölcsönös előnyöket biztosító kereskedelmi kapcsolatok területe, a digitalizáció, vagy éppen Ukrajna támogatása? Erősödnek-e a pártküzdelmek – és ezzel Amerika befelé fordulása – a 2024-es elnök- és kongresszusi választás közeledtével? És egyáltalán, megbízható szövetséges lesz-e (marad-e) az Egyesült Államok?

Bár maradtak megválaszolatlan kérdések – különösen, hogy a retorikája ellenére a Biden adminisztráció is megenged magának bizonyos, a Trump-i MAGA-ra (Make America Great Again) és „America First”-re emlékeztető unilaterális  attitűdöket - , mindazonáltal megnyugvással fogadták az európai partnerek a választási eredményt. Annak tudatában is, hogy fontos kérdésekben vannak és maradnak esetleg hosszabb távon is vitatott kérdések a kétoldalú viszonyokban.

Ami a németeket illeti, a német külpolitikai váltás (Zeitenwende) erős rokonszenvet keltett az aktust régóta sürgető Washingtonban. Hiszen annak egyik sarkalatos pontja a berlini oroszpolitika változása, vagyis a nagyobb védelmi beruházások, valamint az orosz energiakitettség radikális megszüntetése, amit egyébként már Donald Trump is erősen szorgalmazott. Ugyanakkor az amerikai nyugtalanság érezhető a német Kína-politika vonatkozásában: mennyiben hajlandó és képes Olaf Scholz kormánya az orosz energiafüggés után elkerülni a kínai külkereskedelmi kapcsolatok hasonló méretű, vagy akár nagyobb rátelepedését a német gazdaságra? Tekintve a Kínával kapcsolatos kétpárti amerikai politikai kvázi-egyetértést, ebből a szempontból végül is nem függött a német politika amerikai megítélése a választási eredménytől.

A lengyel kormányzat mindkét amerikai féllel jó kapcsolatokat ápol, biztonságérzete az oroszokkal szembeni ukrán ellenállás sikerességén alapul, amely viszont az amerikai támogatás függvénye. A konzervatív lengyel kormány aggódva hallgatta egyes republikánus politikusok (Kevin McCarthy, Marjorie Taylor Greene) elhatárolódását, illetve távolságtartását az ukrán védelmi szükségletek kielégítésétől. Hasonlóképpen nyugtalanította őket egyes demokrata „progresszívek” Ukrajnát (területi) engedményekre felszólító levele. A választás eredménye és az amerikai kormány elköteleződésének megerősítése mindenesetre megnyugtatóan hatott, hisznek a kétpárti támogatás tartósságában.

Belgrádban úgy látják, az Egyesült Államok balkáni politikája az elmúlt időszakban sokkal aktívabb volt a visszafogottságával tüntető Európai Unióéval összevetve. Ez vonatkozik mind a szerb-kosovói feszültség csökkentésére irányuló lépésekben, mind a boszniai etnikumközi viszályok kezelésében, mind pedig az euroatlanti integráció perspektívájának fenntartásában. A regnáló szerb politika viszont kifogásolja a demokrata Washington előfeltételeit, nevezetesen a jogállamiságnak, a demokráciának, az emberi és kisebbségi jogoknak a balkáni viszonyok között egyelőre talán nehezebben érthető és érvényesíthető meglétét. Szerbia a túlságosnak tekintett oroszbarátságát sem hajlandó (egyelőre?) feladni, még az euroatlanti szervezetbeni tagság kedvéért sem.

Törökország jelenlegi időhorizontja eléggé behatárolt, hiszen közeledik a sokak által döntőnek tekintett jövő májusi elnök- és parlamenti választás. Ankarának – amely a NATO második legerősebb hadseregével rendelkezik, és fontos amerikai szövetséges - voltak a múltban problémái a kiszámíthatatlannak tartott Donald Trump-pal. A kétoldalú viszonyban változatlanul Oroszország az egyik vita tárgya. Recep Tayip Erdogan elnök kormánya nem kíván csatlakozni a szankciós politikához, nem óhajtja ez erős orosz gazdasági kapcsolatokat feladni vagy kockáztatni. Úgyhogy a vitás kérdések maradnak, ugyanakkor Washington keze meg van kötve: Törökország stratégiai fontossága a kritikák mellett engedményekre kényszeríti.

A továbbiakban a The New Yorker magazin november 21-i számának egy az ottani elemzőkre jellemző cikkét ismertetem röviden, amelyben John Cassidy, a szerkesztőség tagja osztja meg gondolatait a választásokról.

Joe Biden elnököt bírálat érte, amikor rámutatott, hogy a félidős választáson a demokrácia sorsa dől el, pedig a szavai megalapozottak voltak. Egy, a demokrácia gyakorlati alkalmazásának, valamint az azt fenyegető veszélyeknek a vizsgálatával foglalkozó kutatóintézet, a Bright Line Watch társigazgatója, a Darthmouth College politológusa, Brendan Nyhan arra a megállapításra jutott az eredmények elemzésekor, hogy a kongresszusi helyekre, vagy az egyes államokban magas tisztségekre pályázó republikánus jelöltek 31-55 százaléka vallotta azt a – egyébként teljesen megalapozatlan -  nézetet, hogy a 2020-as elnökválasztást „ellopták” Donald Trumptól. Emellett voltak olyan aggodalmak is, hogy jobboldali milíciák beavatkozhatnak a választás menetébe. Annyira, hogy Arizonában néhány helyen egyenruhás, fegyveres „éberek” cirkáltak, és egy szövetségi bíró egy jobboldali csoportot ítéletben kötelezett arra, hogy legalább 25 méter távolságot tartsanak a tagjai az urnáktól, és nem viselhetnek fegyvert. Egy további aggodalom arról szólt, hogy egyes vereséget szenvedő republikánus jelöltek kisebb mértékben megismételhetik Trump 2020-as és azóta is határozottan képviselt hozzáállását az eredményekhez, és nem lesznek hajlandók elfogadni választás eredményét.

Mindezen veszélyek ellenére a demokrácia győzött. Erősen ellenőrzött körülmények között a szavazók jó része elutasította a Nagy Hazugság Trump által szentesített republikánus terjesztőit. (Ezért is volt a vártnál csekélyebb a republikánus előretörés, ezért is, a rossz jelöltek miatt maradt el a nagy győzelem.) Volt, ahol a választóhelységekben akadtak logisztikai gondok, ám a szavazás és a szavazatok számlálása gyakorlatilag közjáték nélkül, rendben zajlott. Sőt, némi meglepetésként az „ellopott választás” elméletét valló, most vereséget szenvedő jelöltek közül sok elismerte a vereségét. A fent említett intézet egyik kutatója kifejtette a szerzőnek: „Helyt álltak a demokrácia alapvető intézményei. Újra szabad és tisztességes választások voltak, és a fő intézményeket nem vették át (a 2020-as) választás tagadói”.

A szerző felsorolta a félidős választás legnagyobbnak tekintett vereségeit is. Rámutatott: a szavazók megvédték a demokráciát, és egyben üzentek a nem reprezentatív, szélsőjobboldali Legfelső Bíróságnak is. A cikk ismertette a választás további eredményeit, például, hogy Kaliforniában, Michiganben és Vermontban az állami alkotmánynak olyan módosítását fogadták el, amely biztosítja a jogot a terhesség-megszakításhoz, Kentuckyban pedig elutasították azt a módosítást, amely tiltotta volna azt.

Voltak azonban kevésbé bátorító fejlemények is: több helyen győzelmet arattak a 2020-as választási eredményt tagadó republikánus jelöltek. A már idézett kutató szerint sok választási eredményt-tagadó lesz a kongresszusban, és nem lehet bízni abban, hogy a Republikánus Párt már elutasította ezt, mert a vélemény már eluralkodott a pártban. "Az a tény, hogy a demokraták jól teljesítettek, nem jelenti azt, hogy a veszély elhárult”.

Mintha csak ezt akarná alátámasztani Trump, aki újbóli indulásának bejelentése után a kampányában egészen bizonyosan folytatja majd támadásait a demokrácia normái és intézményei ellen.  Noha sok republikánus vezető elmondja magánbeszélgetésekben, hogy riasztja az a kilátás, hogy újra Trumpot lássa az élen, és noha a Rupert Murdoch tulajdonában lévő konzervatív média a jelek szerint a volt elnök ellen fordult, Trump-nak még mindig elég nagy a támogatottsága a republikánus bázisban.

Kérdés, hogy miközben Trump a MAGA-hívek érzelmeit korbácsolja, vajon másként viselkednek-e majd a republikánus tisztségviselők, akik oly sokszor követték. És kérdés, hogy valóban véget ér-e az amerikai demokrácia erodálása, ha 2024-ben a republikánus előválasztáson Trump vereséget szenved, és a győztes esetleg a floridai kormányzó Ron De Santis lesz.  A választás azt is megmutatta, hogy a tekintélyelvű, populista megközelítés népszerű, és nagyon is jöhetnek olyan republikánus jelöltek, akik ezt a vonalat Trump után is követik.

Brendan Nyhan szerint „a félidős választás jó eredményeket hozott, de meg kell őrizni az éberséget, mert még nagyon sok ok van az aggodalomra”. [1]

Dérer Miklós

[1] https://www.newyorker.com/news/our-columnists/an-important-victory-for-us-democracy-and-a-warning