Dérer Miklós: Hamu alatt parázs

Eheti külpolitikai elemzésében Dérer Miklós a 10 éve robbanásszerűen beindult „arab tavasz" tanulságait és következményeit tekinti át. Arra keresi a választ, hogy milyen társadalmi mozgások okozták a bebetonozottnak vélt rezsimek bukását, és miért vallottak kudarcot a demokratizálódási törekvések.

Az Arab Tavasz tíz év után

A Közel-Kelet és Észak-Afrika térsége a második világháború után a világpolitika egyik legrobbanékony puskaporos hordójává vált. Előbb a gyarmati és mandátum-rendszer felbomlása, aztán az egyiptomi forradalom és a nasszerizmus hatása, a pánarab próbálkozások, az izraeli-arab háborúk, majd a később a legmagasabb polcra emelkedő, minden külső hatalomnak beavatkozásra lehetőséget adó és ürügyül szolgáló palesztin-izraeli szembenállás tette a konfliktusokat a hagyományos megoldásokkal szemben ellenállóvá, esetenként megoldhatatlanná vagy alig kezelhetővé.  Mindezt pedig átfogta a korszak hidegháborús szembenállása és a versengő geo- és olajpolitikák, lévén a térség a stratégiai fosszilis ásványkincs legfőbb globális lelőhelye.

Elemzők és az ENSZ különböző (Arab Development Report és Human Development Report) jelentései már jóideje felhívták a figyelmet a régió szaporodó problémáira. A demográfiai robbanás megfelelő gazdaság és szociálpolitikák hiányában a fiatal munkanélküliek számát szaporítja. Az oktatás elmaradottsága és jellege akadálya a fejlődésnek. A Nyugat vonzza a csekély számú modern értelemben vett értelmiséget, az agyelszívás (brain drain) erősödő mértékben befolyásolja a társadalmak állapotát, ugyanakkor, amikor az emberi tőke (human capital) építése gyakorlatilag stagnál.

A nők helyzetére a hagyományos iszlám törvények és szokások nyomják rá bélyegüket, az emberi jogok állapota sok kívánni valót hagy maga után, sőt, és az iszlámon kívüli és túli civil szerveződések gyengesége a társadalom szekuláris önszerveződésének akadálya. A társadalmi és gazdasági különbségek nemcsak az egyes országokon belül, hanem az államok között is nagyok és nőnek, sok arab állam a gazdagabb öböl-menti monarchiák járszalagjára van felfűzve. A korrupció mindent átfogóan hatalmas.

A robbanás be volt programozva a térségbe.

A dolgok igazán rosszra a 2003-as, téves premisszákból kiinduló második amerikai iraki intervencióval fordultak. A Szaddam Husszein eltávolításán túlmutató ambíciójú és az iraki állam de facto szétveréséig menő amerikai megszállás felszabadította a felszín alatt fortyogó indulatokat: klánok, törzsek, vallási szekták és etnikai csoportok, rivalizáló elitek tértek új öntudatra, feszültek egymásnak és döntötték immár évtizedes véres káoszba az országot.

Azonban ez még mindig csupán egyetlen ország, Irak volt, bár a hatások túlterjedtek az olajgazdag ország határain. A pokol igazi elszabadulása a 2011-es tömegmozgalmakkal kapott szélesebb, regionális dimenziót. Tíz évvel ezelőtt az úgynevezett MENA-régióban (Middle East and North Africa), vagyis a Közel-Keleten és Észak-Afrikában, az arab országok jelentős részében nem csituló tömegtüntetések robbantak ki. Soha nem látott számban vonultak az emberek az utcákra-terekre – a kairói Tahrir tér emblematikus hivatkozási hellyé nemesült. A lakosság – főleg a reménytelen szociális, politikai és gazdasági helyzetük, a kiúttalanság miatt elkeseredett fiatalok - a problémákat orvosolni képtelen vagy nem akaró autoriter elitek ellen lázadt, munkát, szabadságot, emberi méltóságot és demokráciát követelt.

A megmozdulásokat egy látszólag jelentéktelen (?) egyéni tragédia robbantotta ki. Tuniszban egy fiatal utcai gyümölcsárus nyilvánosan felgyújtotta magát, tiltakozásul a rendőrség, a hivatal értetlen és bürokratikus packázásai miatt. Szinte robbanásszerűen a térségben tüntetések kezdődtek, amelyeket a regnáló autokrata hatalom erőszakkal próbált elfojtani. Akkor sikertelenül. A nagyrészt katonai hátterű, régóta regnáló diktátor-elnökök sorban kényszerültek lemondásra. Ben Ali Tunéziában 24 év után már január közepén, Hoszni Mubarak Egyiptomban szintén 30 év után februárban, a jemeni elnök, Szaleh szintén akkor, Moamar Kadhafi líbiai vezetőt (42 év után) véres harcokat és amerikai támogatású brit-francia légicsapásokat követően októberben ölték meg felkelők menekülés közben. Az országban azóta is véres polgárháború dúl, ahogyan Jemenben, valamint Szíriában is, ahol Asszad elnök orosz és iráni segítséggel, a Nyugat távolmaradása mellett, lassan konszolidálja hatalmát, miközben véres bombázásokat hajt végre a külföldi segítséggel.

A szíriai „konszolidáció” már átvezet a mi-lett-a-továbbiakban kérdéshez. Az említett harci cselekmények már többszázezer áldozatot, menekülők millióit és általános destabilizálódást eredményeztek. De ez az éremnek az egyik, az emberi szenvedést jelentő oldala. A másik, hogy mi történt a nehezen elnyert szabadsággal, lett-e egyáltalán következménye a megfelelő vezetők nélküli, spontán tömegmozgalmaknak.

Az egyébként borotvaélen táncoló, gazdasági bajokkal, adósságcsapdával és politikai belharcokkal küszködő Tunézia kivételével a demokrácia sehol sem eresztett gyökeret. Egyiptomban szabad választásokon az iszlamista Muzulmán Testvériség győzött, amit a háttérből a dolgokat irányító, nyugati orientációjú hadsereg nem tolerált, és saját jelöltjét, Abdel Fatah asz-Sziszi tábornokot választatta „civil” elnökké. Sziszi a Mubarak rezsimnél is sokkal keményebb uralmat vezetett be, egyébként a stabilitásban érdekelt és megkönnyebbült Nyugat támogatásával. A többi Arab Tavasz által érintett országban még ennyire sem adtak a demokratikus látszatra. A hatóságok durva fellépése is mindenütt visszájára fordította a dolgok. A csalódás, illúzióvesztés, politikai opportunizmus és kifáradás az autoriter rezsimek betokozódását és polgárháborús helyzeteket eredményezett. Erősödött az iszlám fundamentalizmus befolyása (Iszlám Állam). A választás kényszere döntés elé állította az eliteket és a „nemzetközi közösség” a demokratikus anarchia és az iszlám uralom helyett az autokrata megoldást preferálta. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy ezek a katonai-autokrata rendszerek erős támogatást is kapnak a konzervatívabb vidéki vallásos tömegektől. Egyes demokratikus játékszabályok formai jelenléte (elnökválasztás egyetlen jelölttel) is ad egyfajta legitimitást.

Közben a szükséges beruházások elmaradnak az instabilitás miatt, pedig a demográfiai okokból várható munkaerőnövekedés 2050-ig legalább 300 millió új munkahelyet igényelne. (2011 óta 70 millió fővel gyarapodott a lakosság, 2030-ig további 120 milliós növekedés várható, miközben a fiatalok munkanélkülisége 36 százalékos.)

Tudjuk azonban, hogy a remény hal meg utoljára.  Az elemzők többsége szerint – akik nem tartják eleve lehetetlennek a térség modernizációját, laicizálódását és demokratizálódását – a szellemet már nem lehet visszatuszkolni a palackba. Az események végre megszülték a változások iránti tömeges igényt, az emberek rádöbbentek az együttes fellépésben és a tömegdemonstrációban rejlő erőre még akkor is, ha ennek az erőnek még nem sikerült mozgalommá, mozgalmakká válnia. Hiányoznak az alapok, a vezetők, a civil társadalomnak nem sikerült még tudatosan megszerveznie magát. A népi tiltakozás nem elégséges a rendszerváltáshoz, a Közel-Kelet viszonyaihoz idomuló demokrácia megteremtéséhez. A megosztottság sem segít.

A Nyugatnak is szabadulnia kell illúzióitól, nevezetesen, hogy ezek a rendszerek alapvetően népszerűtlenek, hogy az ellenzék a többség, hogy az országoknak mindenütt nyugati típusú demokráciát lehet és szükséges bevezetniük, és hogy a forradalom, ha elindul, megállíthatatlan. Azonban a pesszimizmustól is meg kell szabadulni, attól, hogy a dolgok eleve elrendeltek, a történelmi meghatározottságokon soha nem lehet túllépni.

A magyar származású politikai elemző, George Friedman írta egy 2011 augusztusi (!) elemzésében: „Az Arab Tavasz mindenekfelett a vágyaknak a valósággal való szembesülésének a tankönyvi esete”.

Ha most most ez bizonyos mértékig így is volt, hosszabb távon biztosan nem lesz igaza.